(Regényrészlet)

A szolgálati lakásnak helyt adó régi blokkház elé érve sokáig álltam az Ignis előtt azzal a gondolattal játszva, hogy nyakamba veszem a várost és a környékét, hátha rábukkanok Annára. De fogcsikorgatva el kellett ismernem, hogy Csehinek igaza van. Anna magától ment el valahova és ha nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor valószínűleg nem fogjuk. Egom ismeretlen terep lehetett a számára, de látott már ómagyar várost és erdőt sem kell sokáig keresgélnie a környéken – ott pedig otthon van. Ha pedig tényleg az apja eltűnéséhez van köze az övének is, akkor meg olyan helyekre vezethetnek a szálak, amibe jobb nem belenyúlni, legalábbis úgy, hogy nincs egy felszámoló egység az ember háta mögött.

Végül egy nagyot rúgtam a kocsi kerekébe, majd enyhén sajgó lábbal felbotorkáltam a lépcsőn.

A konyhában felkapcsoltam a lámpát, majd előtúrtam a szekrény tetejéről a rádiót. Az ÓMR-1 szólalt meg benne, valami politikai beszélgetős vitaműsor, néha rövid hírblokkal megszakítva. A politikusokra nem figyeltem, meghagytam őket háttérzajnak, csak a híreknél koncentráltam. Újabb holttesteket hoztak fel a bányaszerencsétlenségből, a többi eltűnt túlélésére is csak minimális az esély, a rómaiak szeretnék újratárgyalni az Isztriai-félsziget kiürítésének ütemtervét, a Száván rálőttek görögtűzzel az egyik járőrhajónkra, kis hírek a nagyvilágból, semmi komoly. Elszopogattam egy pohár bort, majd újra pakolhatnékom támadt, a rádió előkeresése nem volt elég. Kipattintottam a bicskám csavarhúzóját és leszereltem a ruhásszekrény dupla hátlapját, úgyis át akartam nézni a puskát. A duplacsövű fegyvert a konyhaasztalra fektettem, majd eszembe jutott, hogy a függönyt sem ártana behúzni. A karbantartóeszközöket és a patronokat is előszedtem, szerettem egyben látni a dolgokat. A puska persze ugyanolyan tökéletes állapotban volt, mint mikor vászonba csavarva elrejtettem, de azért áttöröltem, megolajoztam, belepróbáltam két partont is. A szokásos behatoló elosztás: egy brutál tüskegolyós az ajtónak, egy kicsit visszafogottabb nagysörétes csomag az ajtó mögött váróknak. Kipróbáltam, milyen gyorsan tudok partont cserélni, majd még kétszer. Harmadszorra már egész elfogadható időt produkáltam. Az automata fegyverek elkényelmesítik az embert.

Mikor mindent visszacsomagoltam, kezembe akadt a karbantartós dobozba rejtett kis műanyag szelence.

- Azt mondta az orvos, semmilyen ékszer ne legyen rajtam, nem szereti, sose lehet tudni...

Egyből kiszúrtam, hogy Ada nem viseli a jegygyűrűt, pedig nemrég tágíttattuk ki, hogy a terhesség miatt megdagadt ujjára is kényelmesen rá tudja húzni.

- Értem.

- Beraktam abba a kis szíves dobozba, tudod, a rádió melletti polcon. Majd ha meglesz a kicsi, behozod, jó?

Soha nem viselte többet.

Kinyitottam a dobozt és a csillogó aranykarikát az asztal karcos lapjára ejtettem, kis rezgés után megállt. A tárcámból elővettem a párját is, gondosan mellétettem. Pár napja eszembe jutott ez a két gyűrű, azon töprengtem, hogy vajon eljegyezhetem-e Annát Ada gyűrűjével. Túl sok minden mutatott arrafelé, hogy igen. Egyszer, titokban még az ujját is lemértem egy köré font hajszállal, miközben aludt. Be kellett volna mennem a hálószobába a papírfecniért, amire ráfirkantottam, hány milliméter, de nem volt kedvem mozdulni.

Ha meglesz a kicsi, behozod, jó?

Összerezzentem, ahogy csörögni kezdett a telefon. Reflexszerűen a csipogóm felé nyúltam, majd elfojtottam egy káromkodást, félretoltam a szétnyitott puskát és kimentem az előszobába, hogy felvegyem a kagylót.

- Szondi – szóltam bele mogorván.

- Na végre, apa, azt hittük, már sose érsz haza! - hallottam Eszter lányom hangját. - Mi a helyzet?

- Semmi új – feleltem, majd röviden vázoltam a nagy semmit. Ahogy a konyha felé néztem, az egymás mellé fektetett két aranygyűrű vidáman csillogott a lámpa sárgás fényében.

- Figyelj, apa – változott meg egy kicsit Eszter hangjának az árnyalata. - Arra gondoltunk Petyával, hogy átjöhetnél hozzánk. Hogy... ne legyél egyedül, érted. Van egy...

A szétnyitott puskára néztem és az Ignis anyósülésén láttam, amint a város éjszakai fényei elsuhannak mögötte az ablakon, miközben az időmet, az érzelmeimet és a benzint pazarlom. A kép megremegett és szétfoszlott, bár a másik lehetőség sem tűnt sokkal kellemesebbnek. De legalább kicsit szocializálódom.

- Jó – feleltem.

- Van egy programunk is, talán érdekel – folytatta Eszter. - Tudod, van ez a rádiós sorozat, a Barbárok közt, a művházban élő, nyilvános felvétele lesz, egy óra múlva kezdődik. Petya szerzett rá négy jegyet.

- Négyet?

- Két barátunk is eljött volna, de szóltunk nekik, hogy nem alkalmas.

Vagy Annának és nekem szánták őket eredetileg, csak nem akart tapintatlan lenni. Hallottam már erről a rádiós sorozatról, egy olyan családról szólt, akik az Átkerülés során keveredtek a kelták közé, hogy aztán mindenféle bonyodalmas szenvedéssel tartsák fent a hallgatók érdeklődését. Állítólag konkrét visszaemlékezések és történészek segítségével írják, de az ilyesmi sohasem érdekelt különösebben. De nem akartam megbántani Esztert. És túlságosan tartottam a saját magam társaságától.

- Tíz perc és ott vagyok – ígértem.

- Remek – hallottam Eszter hangját. - Minden rendben lesz, apa, ne aggódj.

Az anyád is ezt mondta.

- Kicsit utánanéztem annak, amit mondtál. A korábbi spontán átkerülésekről.

A művelődési ház szépen kivilágított előterében álltunk, a vastag, szépen faragott tölgyfaajtók mögül fúvószene szűrődött ki, az élő felvétel előtti utolsó simításokat végezték a mai adáshoz. Látszik, hogy nem voltam képben, mert azt hittem, az összes adást élőben veszik fel, de Eszter felvilágosított, hogy ez a mai egy ritka és kivételes alkalom, amire már hetekkel előre elfogy az összes jegy. Úgy éreztem, hogy kicsit szégyellnem kellene magam, amiért ezt nem tudtam értékelni.

Szerencsére Eszter leszakadt a témáról és felfedezte egy hasonlóan rajongó barátnőjét a kint ácsorgó tömegben. Petyával egy darabig néztük egymást, majd végül megtalálta a hangját.

- Mármint a korábbi átkerülésekről? - kérdeztem. - Amik nincsenek?

- Ö, igen – bólintott, majd valahova félrenézett, majd beharapta az ajkát. - Nem volt teljesen megfelelő a valóságnak, amit mondtam. Átnéztem a szélszigetek adatbázisát és akad pár olyan terület, jellemzően nem a határokon, hanem bent, amiknek vitatott a származása.

- És az mit jelent?

- Az Átkerülés után csak a határokat mérték fel úgy-ahogy, a belső szélszigetek nagy részét nem vették észre, főleg bent a Gerecsében, meg a Pilisben, nem nagyon mászkált arra senki az első években, és akkor sem a szélszigetre utaló jeleket figyelte. Később mérték csak fel, és párról vitatkoznak, hogy az Átkerüléssel együtt jelentek-e meg, vagy később. Vagy előbb...

- Előbb?

- Akár előbb is.

Észrevettem, hogy önkéntelenül is a jegygyűrűm helyét dörzsölöm a másik kezemmel.

- És mi alapján vitatják? - kérdeztem.

- Olyanok beszámolói alapján, akik jártak a területen az Átkerülés után és emlékeztek modern objektumokra, vagy utakra. Főleg katonák meg favágók, nem éppen olyan körülmények között, ahol méterre pontosan be tudják azonosítani, hol járnak, jártak éppen. Zavaros ügyek, ráadásul a szóban forgó szélszigetek elég aprók, párszor tíz, némelyik párszor száz méter átmérőjű.

- Tehát a Gete nem egyedi eset?

- Az eset dokumentálását tekintve az – vakarta meg a fülét. - Itt ugyanis egyértelmű, hogy mikor történt a dolog.

- És ezeket kutatjátok? - érdeklődtem.

- Nem ez a fő csapásirányunk, de...

- Tehát nem fésülitek folyamatosan az Átkerült területeket, hogy megjelentek-e újabb szélszigetek?

- Miért tennénk? - nézett rám csodálkozva. - Amúgy ott a római nagykövet!

Lassan elfordítottam a fejem, tömegben is kerülni kell a hirtelen mozdulatokat. Újságok képeiből és a Felderítő Parancsnokság anyagaiból jól ismertem a jellegzetes arcot. Élőben még zavaróbbnak tűnt a sasorra, amit ennek ellenére büszkén és magasan hordott. Publius Marcus Scipio. Ha nem kerültünk volna át, a családja más téren viszi sokra, de az sem kis teljesítmény, hogy őket bízták meg a Köztársaság képviseletével Esztergomban. Hivatalosan nem tudhatott a második pun háborúról, Hannibál hadjáratáról és a legvitézebb Scipio Africanusszá válásáról, de szinte biztos, hogy olvasott róla valami kiszivárgott anyagot. Érdekes lenne belelátni a gondolataiba ezzel kapcsolatban. Az antik többsége úgy hisz a történelemkönyveinkből kiszivárgott dolgoknak, mintha maguk az isteneik súgnák őket a fülükbe, bár mostanában már alábbhagyott egy kicsit a lelkesedés. Magam is részt vettem néhány olyan akcióban, ahol pihent agyú bölcsészek és történészek által kitalált kamu történelemkönyvek kitépett lapjait adtuk el aranyért, hogy a fals információk tengerében a „valódi”, Átkerülés előtti történelem igazából semmit sem érő foszlányai is elértéktelenedjenek.

Scipio öltönytógát viselt, külön szenátusi engedélyt kapott az ősi viselet ómagyarosítására, szépen szabott nadrágja és kikeményített, ragyogó fehér inge fölött jelzésértékű, bíborszegélyű, tógaszerűen hajtogatott és átvetett anyag tekeredett a vállára, a kísérői megelégedtek laza szabású,drága anyagból készült tunikával is.

- Mit keres itt? - kérdeztem, igyekeztem elűzni a hangomból a nagyképű antikkal szemben táplált ellenérzésemet.

- Állítólag ő is nagy Barbárok közt rajongó – világosított fel Petya. - Azt beszélik, a stábot többször meghívta, hogy lépjenek fel a Római Játékokon, de persze hiába.

- Jézusom – szakadt ki belőlem, majd gyorsan bocsánatot is kértem apám emlékétől.

Egy kék köpenyt viselő hölgy sietett a tölgyfaajtóhoz, majd nagy nehezen kinyitotta a súlyos ajtószárnyakat. Eszter visszalibbent mellénk.

- Minden rendben? - nézett rám.

- Miért ne lenne? - kérdeztem.

- Láttátok a rómait?

- Ja, láttuk – bólintott Petya. - Megvan a jegyed?

- Persze – emelte fel Eszter mosolyogva a háromszínnyomásos, vastag papírcsíkot.

A rendező még egyszer utoljára emlékeztetett mindenkit arra, hogy lehetőleg semmilyen hangot ne adjunk ki, akinek köhögnie kell, az lépjen le, gyerekeket meg amúgy se engedtek be a terembe. Megtudtuk azt is, hogy fél Ómagyarország a készülékek előtt ül ma este, mert a történet egyik csúcsizgalmakkal járó részéhez értünk: Brennusz király útnak indította a seregeit a pár hónappal ezelőtt átkerült ómagyarok ellen, oldalán Gerígővel, az áruló átkerülttel, akinek a fejéért Albert dandártábornok, az átkerültek erős kezű, hősi vezetője egy külön csapatot küldött, a Tigriseket. A sorozat központi szereplőit adó család élete így alaposan felfordult, mert miközben az áruló Gerigő és kísérői bevették magukat a falujukba, a Tigrisek bekerítették őket.

Valami miatt színielőadást vártam, pedig ezt nem ígérte senki. A színpadon csupán szövegtartó állványok, vastag, lépések zaját elnyelő szőnyeg és szőrös mikrofonok sorakoztak, a színészek a szövegük mögött álltak, egyedül a rendező mászkált ide-oda köztük, egy apró bottal hadonászva, minta karmester lett volna. Az igazi karmester a színpad előtt állt, a tucatnyi zenésze még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy jól sikerült-e a hangolás. Láttam, hogy Scipio a legelső sorban kap helyet és felfedeztem az egyik jól ismert egalista politikust is, aki barátságosan, kézfogással és öleléssel üdvözli, épp csak a talpát nem nyalogatja meg.

Az egyik mikrofon előtt nem szövegtartó állvány, hanem egy vaskos kisasztal állt, rajta gyanúsan fegyverekre emlékeztető dolgokkal. Eszembe jutott, hogy a rendező felhívta a figyelmünket arra, hogy lesznek „ijesztő hangeffektek is”, amiknél számít a csöndben maradásunkra, bár egy-két rémült „sikkantás” azért belefér. A Para súlya továbbra is megnyugtatóan húzta a vállamat. Elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi fegyver lehet a teremben. Scipio vajon megelégszik a klasszikus tőrrel, tóga alá rejtve a'la március idusa, vagy már beszerzett ő is mondjuk egy Berettát?

- Remélem nem lesz semmi baja Lucának – mormolta mellettem Eszter.

- Ki az a Luca? - kérdeztem.

- A tizenkét éves kislány, tudod – nézett rám szemrehányóan.

- Ja, persze. - Igazából fogalmam sem volt.

- Gerígő nagyon kerülgette, amikor megszállták a falut, nem bocsátanám meg az íróknak, ha bármi baja esne.

- Melyik az a Gerígő? Az a vékony?

- Nem, az a kövér. Ott jobbra.

- Az a fülbevalós?

- Igen.

- Egyszer kerülgetné a lányomat, érzékeny búcsút kellene vennie a golyóitól.

Petya diszkréten felkuncogott, pedig akár aggodalmaskodhatott is volna egy sort a kijelentésem nyomán.

- De igazából nem így néz ki – magyarázta Eszter. - Mármint a történetben. Ott egy vékony, izmos fiú, mélyen ülő, gonosz szemekkel.

Végigmértem a legalább százhúsz kilós alakot.

- Nehéz elképzelni.

- Ilyen a rádiósorozat – vonta meg a vállát Eszter. - Na csitt, kezdődik!

Lekapcsolták a nézőtér lámpáit, csak a színpad háttérvilágítása és a szereplők szövegeit megvilágító olvasólámpák maradtak. A feszült hangulatot szinte tapintani lehetett a teremben. A rendező felemelte a pálcáját, mire kigyulladt egy nagy, vörös ONER felirat a keverőpult fölött, majd a zenekar játszani kezdte a Barbárok közt főcímzenéjét.

Hátradőltem a párnázott székben és próbáltam élvezni a műsort, de kevésnek bizonyultam hozzá.