- Nem, nem – rázta a fejét, mint már annyiszor. - Nem lehet menni oda. Varázshely. Keltek, drudák. Veszélyes.
A jurta közepén ültünk a földön, körülöttünk a népes család. Az asszonyok tettek, vettek, az öregek aludni próbáltak, a kölykök pedig bennünket bámultak, és még mindig ösztönösen fel-felszisszentek, ha az órám számlapja zöldes fényben felizzott a csuklómon egy-egy hirtelen mozdulatomra.
- De nekem oda kell mennem.
Törökülésben ültünk, egymással szemben. Közöttünk, a földön, porba karcolt vonalak. A Kárpát-medence sematikus rajza. Má,r amit össze tudtunk hozni ketten, én és Sandru.

Tőlem balra reszketeg függőleges vonal, amely a tetején élesen balra kanyarodott. Nekem Duna, neki Istr. Így nevezték. Jobbra egy másik függőleges vonal, amely a tetején élesen jobbra kanyarodott. Nekem Tisza, neki Tkisz. Mint megtudtam, egy sárgát virágzó növény neve Sandru népének messzi hazájában, valahol Ázsia belsejében. A Tiszavirágzás miatt nevezték el a növényről a folyót. A Tkisz is úgy borítja be a messzi mezőket minden tavasszal, mint a Tiszavirág a folyót. Ott, ahol a Tisza/Tkisz élesen jobbra fordult egy porba rajzot kör. Azon vitatkoztunk.

Már több mint egy hónapja éltem közöttük. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy összebarátkozzunk, de arra nem, hogy lebeszéljen a tervemről.

- De mitől varázshely? - kérdeztem.
- Ég a föld. Lángol. Zöld tűz, mint az – bökött az órámra. - A keltek mondják, szent hely, szellemek tanyája. Minden tavasszal drudák jönnek északról. Összegyűlnek. Varázsolnak. A kelteket könnyű legyőzni. Kényelmes népség, folyton részegek. Csak a bort szeretik. De ha oda akar valaki bemenni - bökött a körre -, megvadulnak. Úgy védik, mint a farkasok az almot, vagy a hegyi medve a vackát.
- Megpróbáltátok kiűzni őket onnan?
- Még rég – vonta meg a vállát. - Négy éve.
Ez két emberöltőt jelentett. Sandru törzse, mint a legtöbb abban a korban a hold járásán alapuló 19 éves ciklusokat értett egy év alatt. - Azóta nem. De nem is kell. Nincs legelő, nincs ott semmi. Csak mocsár. Alattomos. Elnyeli az embert lovastul. És néha ég.

- Sandru – kérdeztem. - Történt itt valami furcsa, mielőtt idejöttem?
Nem először tettem fel neki ezt a kérdést. De ő most is azt válaszolta, mint mindig. Hogy semmi. Semmi különös.

Aztán csak ültünk, és bámultuk a rajzot a földön.

Amikor először találkoztunk, nem úgy nézett ki, hogy mi valaha is fogunk így ülni békésen egy jurta közepén, és beszélgetünk az Ecsedi lápról, amit ő, és a népe a druidák átkokkal teli varázshelyének ismert. Ő volt az, aki a hajamat markolta, és el akarta vágni a torkomat.

Amikor a kezemet az arcom elé kaptam, a társai ijedten hátra ugrottak, és mekegésnek tűnő, különben dallamos nyelvükön hangosan kiabálni kezdtek. Sandru is elengedte a hajamat, de benne több bátorság lehetett, mint a többiben, mert nem nagyon szándékozott feladni eredeti tervét. Mint utóbb megtudtam, inni akart a véremből, és ezzel egy fokkal feljebb léphetett volna a törzsön belüli ranglétrán. Kiabáltak egy ideig egymással, amelyben egyetlen szó ismétlődött a legtöbbször; druda. Mint utóbb megtudtam, druidának hittek a világító karórám, és a kapucnis széldzsekim miatt. Félték a druidákat, mert hitük szerint varázslók voltak. Viszont egyetlen druidát se láttak varázsolni addig, ameddig a karórámban fel nem kapcsolt az automata világítás a mozdulattól. Végül Sandru nem vágta el a torkom. Helyette a lova után kötött, így hurcolt magával a szálláshelyig. Sörényt pedig pányván vezették utánunk.

A szálláshely a Tisza túlpartján állt. Amint elértük a folyót, Sandruék letáboroztak, és nagyon különös foglalatosságba kezdtek. Állatbőröket vettek elő, és felfújták valamennyit. Sandru nekem is odavetett egyet, és intett, hogy fújjam. Aztán a bőröket a hónuk alá vették, a lovakat a vízbe hajtották, és a felfújt tömlőket mentőmellényként használva, átúsztak a folyón. Nekem kellett átúsznom legelőször.

A szálláshely olyan volt, mint egy cigánytelep. A szélén a „senkik” laktak. Sandru népe így nevezte azokat, akiknek se lovuk, se jurtájuk, se nevük. A szemétből éltek, alantas munkákat végeztek némi alamizsnáért. A csupasz földön aludtak, ha kimúlt egy közülük, senkinek se hiányozott. Porontyaik csupaszon, halálos mocskosan, taknyos orral rohangáltak körülöttünk.
Az igazi szállás beljebb kezdődött. A jurták nem szabályos sorokban álltak, hanem a legnagyobb összevisszaságban, hatalmas, tereket hagyva egymás között, szabadon. De ezek a terek se voltak üresek, lovak, karámok, asszonyok, gyerekek zsibongó kavalkádja töltötte be őket. Naná, hogy mind ott tolongott körülöttem, ahogy átvágtunk rajtuk. Volt, amelyik leköpött, volt, amelyik röhögött rajtam. Egyik megpróbált megütni. Sandru itt elégelte meg a dolgot. Leugrott a lováról, kiosztott néhány pofont, mire a népek tisztes távolságot tartva ordítottak, kiabáltak és köpködtek tovább.

Pár perc múlva megérkeztünk. Sandru kikötött egy díszes jurta mellett álló karám faoszlopához, nem messze tőlem kipányvázta Sörényt is, aztán magamra hagyott. A kölykök, öregek és asszonyok gyülekezete még egy ideig jól elszórakozott rajtam, aztán én is csak egy lettem a szálláshely mindennapos dolgai között. Estére már csak a kutyák osontak a közelembe, hogy körbeszaglásszanak, és megmorogjanak.
Későre járt, mire a tábor elcsendesült, és engem is elnyomott a kimerültség.

Arra ébredtem, hogy valaki belém rúgott. Sandru volt. Kioldotta a kötelékeimet, és intett, hogy kövessem. A jurtába mentünk.

Odabent sötétség, és orrfacsaró bűz fogadott. Emberi ürülék, húgy-, izzadság-, lábszag, kioltott tűz, és faggyú szagának émelyítő keveréke. A földön kupacok, mind egy-egy ember, takarók alá bújva. Gyerekek, asszonyok, öregek vegyesen. Lehettek vagy tízen. Sandru az egyik kupachoz vezetett, amely alatt egy lány kuporgott. Kitakarta, és mondott valamit. Aztán hangosabban mondta ugyanazt, és kíméletlenül meglökött. Térdre estem.

Shira, Sandru legidősebb lánya volt, egyben első gyermeke. Lázas volt. Éreztem, ahogy hallottam zihálását, és a homlokán is, amikor megtapogattam. Forró, száraz láz. Sandru újra belém rúgott, és a lányra intett. Értettem én; tegyek csodát, hisz druida vagyok. Legalábbis, ő azt hittem. Láttam rajta, ha itt és most nem bizonyítom be, hogy képes vagyok segíteni ezen a lányon, senki sem lesz, aki lebeszélje arról, amit ott, a fa tövében meg akart tenni velem. Ideje volt hát komolyan elgondolkodnom a dolgokon.

Igazi hipochonder voltam, úgy féltem az orvosokat és a betegséget, mint vámpír a fokhagymával bedörzsölt, kereszt alakú, ezüstből öntött karót. Miután pedig az egyik albérlőtársam – egyetemista volt, orvostanhallgató – felvilágosított, hogy a legtöbb gyógyszer hosszú távon méreg, és legalább annyi betegség okozója, mint amennyit meggyógyít, így voltam a gyógyszerekkel is. Nem is nyúltam egyikhez sem, pedig manduláim hiányában a legkisebb megfázás is úgy liftezett a homloküregem és a tüdőm között hetekig, mint hülyegyerekek az újonnan beszerelt felvonóval a lépcsőházban. A másik pedig, igazi Rák lévén, rendszeresen küszködtem emésztőszervi problémákkal. Mindezek okán két dolgot tartottam magamnál rendszeresen, Kalmopyrint és glicerines kúpot. Gyorsan vágott hát az agyam, és valahogy, kézzel-lábbal elmagyaráztam Sandrunak, kellene a hátizsákom. Az már tovább tartott, amíg az meg is értette, és a kezembe tarthattam a Kalmopyrin dobozát.