Miután Shira életét megmentettem, Sandru barátként kezelt, és tisztelt. De Kar más volt. Bár az ő életét is megmentettem, elég súlyos székrekedése volt, mert állítása szerint hét napig nem tudott nagydolgozni, és ez bizony veszélyes dolog volt akkoriban, ő ebben inkább lehetőséget látott. Lehetőséget, hogy a testvértörzsek közötti rivalizálásban az élre emelkedjen. Van egy saját druidája. Okos ember volt. ...és számító.

Aztán más baj is jött. Az egyik asszonya meghalt. Hogy hogyan, arról mélyen hallgatott mindenki, de a központi jurtában azt suttogták, a kagán vágta, vagy vágatta, el a torkát. Rájött ugyanis, hogy elég könnyelmű ígéretet tett Sandruna. Pláne könnyelmű volt, amikor az be is váltotta. Sandru, mint köztiszteletnek örvendő harcos, régen szentét érdemelt volna, de Kar féltette tőle a hatalmát. Most viszont, hogy Sandru szente lett, a veszély nagyon is megnőtt. Be kellett biztosítania magát, és az ő biztosítéka már régen rendelkezésére állt. Shira. Csak be kellett váltania. De Kar csak tizenkilenc asszonyt tarthatott. Helyett kellett csinálnia Shirának.


Shira elmondta, tudja jól, túsz lenne a kagán kezében Sandruval szemben. Zsarolná vele. Azt is mondta, szökjünk meg. Én pedig tudtam, az csak arra lenne jó, hogy az ő és a kagán esküvőjén az én koponyámból igyon bort valamelyik harcossá avanzsált ifjú. Ebből pedig nagyon nem kértem.


A segítség máshonnan jött. Ahonnan senki sem várta.


A keltek rendszeresen kereskedtek a szkítákkal. Bort, gabonát, szőtteseket hoztak, meg érceket a kovácsoknak, cserébe lovakat kaptak, különleges, a messzi Ázsiából származó dolgokat, és rabszolgának való szerencsétleneket, akik a szkíták a hadjáratokban szedtek össze még a nyáron, messze, lent délen, ott, ahol az Istr és a Tkisz találkozik.


A kelták váratlanul érkeztek, senki sem számolt rájuk. Sandru sem értette a dolgot, azt mondta, mindig üzennek előtte. A keltek és Sandru népe sokat háborúzott régebben, néha még most is össze-összecsapnak, ezért mindig hasznos előre tisztázni, ki milyen szándékkal akar a másikkal találkozni. Mivel a folyópartot vigyázó lovasok csak szekereket jelentettek, és néhány harcost, Kar engedélyt adott a kelteknek átkelni a folyón.


Tíz szekérrel jöttek, mindegyik dugig megrakodva. Nem olyan ócska szekerek, mint amit az öregasszony vezetett, ezek újaknak tűntek, a palánkjuk sárgára és rikítóan kékre festve. Minden, a szekerek elé befogott lovat egy-egy kelta vezetett. Kék-sárga kockás, szoknyát viseltek, lábukon bőrcsizma, felsőtestüket állati bőrökből készült ruházat fedte. Hajuk varkocsba fonva, szakálluk szintén, s a varkocsok végén apró szalagok, kék, sárga, zöld, melyiknek milyen. Jóval magasabb növésűek és testesebbek voltak, mint a szkíták.


- Nem kereskedők ezek, én mondom – köpött ki oldalra Sandru. Aztán észrevétlenül eltűnt a mögöttünk tolongó emberek zajos forgatagában. Én meg csak álltam, és bámultam tovább az előttem megelevenedő színes, szélesvásznú történelmet.


A csávót, aki a harmadik szekér után baktatott, hamar kiszúrtam. Miképp ő is engem. Valahogy nyeszlettebbnek tűnt, mint a többi. Öregebb látszott, valami időtlen öregséget sugárzott magából. Végig a tömeget vizslatta. Egészen addig, amíg meg nem látott. Aztán már csak engem nézett. Még vissza is fordult, mikor elhaladt előttem.


A keltákat egy üres jurtában szállásolták el a tábor közepén. Kar nem jött ki üdvözölni őket, a kagánnak nem szokás leereszkedni a kereskedőkhöz, és üdvözölni őket. A jövevények beküldték neki az ajándékokat, aztán lepakolták a szekereket, és készülődni kezdtek a másnapi vásárra. Sandru este tért vissza. Az asszonyoknak és a gyerekeknek szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a jurtát, a fiatal harcosokkal pedig elvonult. Körbeveszik a kelteket, mondta, mikor kérdeztem. Jelentette a kagánnak, hogy nem tetszik neki a bagázs, a kagán pedig beleegyezett, hogy készüljenek fel egy esetleges támadásra. Kevesen voltak a kelták, de Sandru azt mondta, ember ember ellen, a földön kegyetlen harcosok. Mondta, én is aludjak a jurtában. Azt feleltem, jó nekem itt kinn is.


Akkor láttam utoljára Sandrut. Szegény, öreg barátom! Sok Istene volt, de remélem, akadt egy, amelyik nyugosztani tudta.


A rómaiak megölték az útjukba került druidákat. Évszázadokkal később az Angliát elözönlő, és a kereszténységet tűzzel-vassal terjesztő szászok is. Ma már értem, miért. Aki mély álomba tud varázsolni egy téli szállásra való, vérszomjas szkítát, és aki olyan dolgokra képes, amelyeket később a saját elmémmel megtapasztalhattam, csak veszélyt jelenthet. Két lábon járó veszedelmet, akitől jobb mihamarabb megszabadulni. Ma már nem tudnék röhögni azon, ha filmvásznon Asterix szétverne egy egész légiót, miután ivott a fehér szakállú vénember főztjéből. Bizony, hogy nem.


A druida azt mondta Sandru nyelvén, elvisz a szent helyre. Megmutatja nekem. Ha én is mutatok neki valamit. Amit csak ott fog kérni tőlem. Messzi északról jött. Híremet vitték a népek. A csodáimnak hírét. Annak a népnek a hírével együtt, amely nyugatabbra, a másik folyónál bukkant fel oly hirtelen. Azt mondta, tudja, hogy közéjük való vagyok. Azt mondta, hogy mindent tudni akar rólunk. Azt is mondta, ha nem megyek jószántamból, visz erővel. A kelta harcosok, akikkel érkezett feltartják addig a szkítákat, amíg felkötöz egy ló hátára, és elviharzik innen. Aztán meghalnak, ha kell. De addig sok szkítát visznek magukkal át, a másik világba.


Nem csak azért döntöttem úgy, hogy elmegyek vele, mert sajnáltam volna a téli szállás lakóit. Inkább azért, mert csak így juthattam el oda, ahová indultam.


Bólintottam, ő rám mosolygott, és eltűnt a sötétben. Mire visszatért, a szálláshely olyan csendes lett, mint még soha. A kutyák se ugattak, sőt, a „senkik” táborából se hallatszott egy pisszenés se, pedig azok éjjel sose aludtak, akkor indultak elcsenni ezt-azt, az óvatlanul kinn hagyott ennivalóból, bőrökből, szerszámokból.


Mire a druida visszatért, Shirával már túl voltunk egy kiadós veszekedésen. Hajthatatlan volt. Kihallgatta a beszélgetésünket, és jönni akart velem. Mindenáron.


Shira Sörény hátára ült, én kantáránál vezettem a lovat. Mellettem a druida lépkedett. Keresztülhaladtunk a táboron. Mindenki aludt. Mélyen, mint ha lelkük már átköltözött volna egy másik világba.


- Három nap múlva fájni fog a fejük, amikor felébrednek – felelte Gerrdin a kérdésemre. - Addigra mi már odaérünk.

Hogy hogyan altatta el őket, azt a mai napig nem tudom.