Három nap múlva elértük a Krasznát. Gerrdin is más nevet mondott rá, Shira is. Nem olyan volt, amilyennek én ismertem, apró, nyugodt vizű folyócskának. A túlsó partja beleveszett a végeláthatatlan, zsámbékokkal és nádassal tarkított víztükörbe. Az Ecsedi láp. Már majdnem a célomnál voltam.

Gerrdin egész úton faggatózott. Kérdezte, hogy gyógyítottam meg Shirát, elmondtam. Aztán Kar székrekedésének történetét kellett elmesélnem. Megmutattam a gyógyszereket, elmagyaráztam, mi a Kalmopyrin. Nevetett, és azt mondta, ismeri. Ő is tud ilyet készíteni fakéregből. A glicerin jobban érdekelte. Vagyis inkább a működési elve.

Aztán a világról beszélgettünk, ahonnan jöttem. Sok mindent nem értett. Végül azt mondta, majd később megmutatom. Akkor nem értettem.

Én is kérdeztem. Főleg az érdekelt, tényleg vannak-e hozzám hasonló emberek a másik folyón túl. Azt mondta, igen. Mesélt repülő dolgokról, hatalmas tüzekről, amelyeket azok az emberek raknak, és amelyek égnek egész nap. Meg olyan fegyverekről, amelyekkel egy olyan ember, százakat tud megölni a kelták közül. És szekerekről, amelyek önmaguktól járnak, meg hajókról, amelyeken nincs se vitorla, se evező, mégis képesek haladni a folyón, sodrással szemben, de akár keresztben is, ha úgy akarnak.

- Ez egy szent hely? - kérdeztem. Már a folyó partján táboroztunk, Shira ott aludt mellettem, fejét az ölembe fúrva.
- Igen – felete Gerrdin. Aztán beleszagolt a szélbe. - Én most elmegyek – tápászkodott fel. - Ti várjatok itt!
- Azt mondtad, beviszel – néztem rá.
- Majd holnap – felelte.

Belegázolt a folyóba. Ahogy néztem az egyre sűrűsödő alkonyatban távolodó alakját, meg mertem volna esküdni, hogy a vízen jár.

Shira felébredt. Fázik, mondta, és szorosan hozzám bújt. ...és akkor felhangzott az a különös hang.

Harangzúgás. Jól hallható harangzúgás hömpölygött felénk a szélben fodrozódó víztükör felett. Pontos, kimért ütemben. Aztán az egyre sötétedő keleti horizonton dejeles, zöld fény lobbant. Előbb egy, aztán több, és több, végig a keleti horizonton, ameddig csak a szemünk ellátott. Majd különös, morgó hang töltötte meg a harangütések közötti csendet. Mind a ketten megborzongtunk.

Az órám szerint pontban éjfélkor elhallgatott a morgás, ellobbantak a tüzek, és elhallgatott a harangzúgás. Egyikünk sem tudott aludni. Csak kapaszkodtunk egymásba, egyikünk sem értette, ami történt. Én se, akit a huszonegyedik század felvértezett annyi tudással a világ dolgairól, amennyivel az elkövetkező majd kétezer évben élő összes ember nem rendelkezett , és Shira se, aki egy olyan világban nőtt fel, ahol az érthetetlen dolgokat egyszerűen átírták valaminek a számlájára, valaminek, amely messze esik mindentől, ami a Földön létezhet. Mind a ketten féltünk, és ez a félelem lebontotta a falat, amely csak bennem létezett. Ajkam az ajkát kereste, kezem a hajába túrt, s a legtermészetesebb és egyben legcsodálatosabb dolog vette kezdetét, amit két ember – egy férfi és egy nő – egymással tehet. Egymásban kerestünk értelmet egy olyan dolog elől menekülve, amely megrémített, elborzasztott mindkettőnket, és eszünkbe juttatta, milyen apró kis senkik vagyunk egy végtelen, és hatalmas valami körforgásában. Egymásba kapaszkodtunk menekültünkben.
Kifulladásig.

Gerrdin délben érkezett vissza. Szótlan volt, és mogorva. Azt mondta, csak én mehetek. Elbúcsúztam Shirától. Hamar és kapkodva. Hajtott a hév, hogy hamarosan véget ér az utam. Már tudtam, a régi világból itt semmit sem találok. De valami mégis az enyém lett. Shira. Visszakaptam őt, miután valakit, aki olyan volt, mint ő, örökre elvesztettem saját sorsom fogságában vergődve abban a kétezer évvel később eljövő világban. De itt, ebben a másikban visszakaptam. Bemegyek a keltával, megnézem a saját szememmel, hogy itt nincs semmi, hogy végleg átkerüljek. Hogy lezárjam magamban a múltam. Aztán Shirával visszamegyek, és túl a Dunán együtt élünk majd, egy olyan világban, amely majdnem olyan, mint az a másik volt.