Róma, Kr.e 240 / Átkerülés után 40 / A Város alapításától számított 514

Ómagyar Nagykövetség, Különleges Szerződéses Terület

A követség történeteinek előző részei.

Minden fenyegető díszlete ellenére volt valami megnyugtató abban a képben, ahogy a római konzul a Mars-mező megszokott oszlopcsarnoka előtt fogadta az ómagyar követ üdvözletét. Itt tárgyalás lesz, nem háború. Ha háborúra készülnének, már tegnap szabad folyást engedtek volna az Aventinusnál gyülekező csőcselék dühének. Az isztriai balhé hírei alaposan felkorbácsolták a kedélyeket, ráadásul amíg a hírnökök elértek ide, némileg ki is színeződtek a dolgok. Bár sokat nem kellett túlozni, ezzel már a követség lakói is tisztában voltak, mióta megsemmisítették a római kézbe került rádiót és megkapták az Andorékkal együtt érkezett rendes kódkönyvet, újra dőltek az információk Esztergomból és Fiuméből. Kiderült, hogy nem csak egy egyszerű határvillongás történt, mint az korábban gondolták, hanem a közelben állomásozó megtörő egységek parancsnoka ha-már-úgyis-verekszünk alapon az egész félszigetről kipucolta a római erőket. Az már más kérdés, hogy ez hogy sikerülhetett neki ilyen gyorsan – merő véletlenségből pont kéznél volt egy szállítószázad teljes terepjáró gépjárműállománya, és a rómaiak is jól karbantartották az utaikat, vesztükre. Mire a rémült diplomaták és emancipátorok a helyszínre értek, már ómagyar trikolór lengett az összes település és megerősített őrhely fölött, az amúgy nem túl nagy létszámú római katonai kontinges egy része holtan, nagyobbik fele szögesdrót mögött várta a továbbiakat. Meg a megtörők is – beásva magukat a terjeszkedési tervekben szereplő határon. Ebből kellett kihozni valami értelmeset. A rómaiakat nem is annyira a veszteségeik háborították fel – egy normál, barbárok elleni csatában több katonájuk esik el -, hanem a megtörők által orrba nyomott büszkeségük.

- Annyira nem is tűnik dühösnek – jegyezte meg Andor, majd ellépett a teleszkóp mellől, amit a Mars-mezőre néző mellvédre állítottak. A falak mögött sem volt már annyira feszült a hangulat, mint tegnap, a nagykövet találkozóra hívása eloszlatta a viharfelhők többségét. De azért a szokottnál többen mászkáltak rohamsisakban, bár Andor nem tudott rájönni, hogy ennek igazából mi értelme van.

- Nem? - nézett a távcsőbe Ágota is. - Centho jött, ugye?

- Talán, annyira nem ismerem.

- Láttad már a lakomán.

- Ott rengeteg új arc volt.

- Ja, ő az – állapította meg Ágota. - Meg fognak egyezni, biztos vagyok benne. Talán délután már ki is mehetünk.

Elfordította a távcsövet és a Tiberis közepén fekvő szigetet nézte egy darabig. A göcsörtös fák között megbúvó templom felett keskeny füstfelhő lengedezett, ahogy mindig.

- Oda? - kérdezte Andor teljesen feleslegesen. Kapott egy megbízást egy dinamós rendszer telepítésére az Aszklépiosz-templomba, ami kezdetleges kórházként és árvaházként működött laza ómagyar gyámság alatt. Mint azt az elmúlt napokban nagy nehezen megtudta, ez a gyámság gyakorlatilag Ágotát jelentette, aki a követségen végzett segédgondnoki munkáján kívül szívügyének tekintette a szigetre küldött szerencsétlenek sorsát. Meg néha csurrant-cseppent ez-az a követség készleteiből, de nem sok. Most például egy dinamós rendszer, ami inkább játékszer, mint igazi segítség, de a semminél jobb. Kevesebb olaj fogy a lámpásokban és pár anti levezetheti a felesleges energiáit.

- Ma délután meg tudnád csinálni? - fordult felé Ágota. Furcsa volt, hogy ebben a halványra mosott, régi katonai zubbonyban még valahogy szebbnek is találta, mint a korábban viselt nőiesebb ruháiban.

- Ha elengednek – hárította el a választ Andor.

- Akkor jó – mosolygott a lány. - Szekeret már intéztem.

Centho hosszas hallgatás mögé bújva dolgozta fel, hogy az ómagyar nagykövet egyáltalán nem ijedt meg a szónoki fordulatokba burkolt, de egyértelműen kilátásba helyezett háborútól. Kassay kivárt, igyekezett nyugodtnak tűnni, bár belül majd szétrobbant. Nem félt, tudta, hogy a rómaiak egyfajta túszként tekintenek rájuk, de ez izgatta a legkevésbé. Az állása és a pozíciója mellett az egész eddigi munkájuk semmivé foszlik, ha eldurvulnak a dolgok. És már megszokta. Túlontúl is megszokta, hogy a világtörténelem pulzusán nyugtatja a kezét. Vagy hogy írta az a szerencsétlen hivatalnok, aki ilyen szöveggel akarta felvetetni magát a követségre. Ahelyett, hogy szorgos munkával szerzett volna magának pár befolyásos ismerőst előbb.

Centho elgondolkozva ütögette egymáshoz a mutatóujjait.

- Ha háború lesz – szólalt meg végül -, akkor sokan meg fognak halni.

- Sokan – bólintott kis hatásszünet után Kassay. - A tengerparti városaitok a tűz martalékai lesznek. A földjeiteken pedig megtörők és barbár segédcsapatok fognak masírozni. Sokan meg fognak halni.

- Egy katonátok halála jobban fáj nektek, mint egy katonánk halála nekünk – jegyezte meg a konzul.

- Ez így van – értett ezzel is egyet Kassay. - Ezért harcolunk úgy, hogy ne haljanak meg. De mi nem akarunk háborút. Nem vagyunk barbárok, hogy egy félreértésből fakadó szerencsétlen eset miatt tönkretegyük mindazt, amit eddig felépítettünk. - Hagyott egy kis időt, hogy Centho végiggondolja azt, hogy mit adtak nekik az ómagyarok. Észak-Itáliát a gallokkal, az Ibériai-félszigetek a punoktól, csak lejátszva egy háborút velük, ha nem is olyan nagyot, mint ami kimaradt az itteni történelemből. Az olcsó és biztos gabonát az ómagyar protektorátussá tett Szicíliából. A régóta egyeztetett és nemsokára kezdődő gall háborút, amit ómagyar részről térképekkel, egészségügyi felszerelésekkel és néhány kommandóval támogatnának, bár ez utóbbiak segítségére úgy tűnt, a hódító csapatok vezetői nem tartanak igényt. Túl sok itt a vesztenivaló, a konkrét háborús dolgokról nem is beszélve. Centho járt már Fiumében, több szenátor is járt már Esztergomban, nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi minden lapul a barbár illírek és kelták lakta balkáni hegyeken túl.

- Az valóban kár lenne – szólalt meg végül a konzul. - Ahogy az is kár lenne, ha bárki azt hinné, büntetlenül tehet ilyesmit Róma érdekeltségeivel.

- Senki sem fogja ezt hinni – biztosította gyorsan Kassay. Túl gyorsan, szorította össze a fogait rögtön utána.

- Mindenki azt fogja hinni – villant meg valami Centho szemében. - Az ómagyar katonák hátba támadtak bennünket, miközben mi a hegyi barbárok felé vetettük vigyázó tekintetünket.

- Mindketten csak kósza híreket ismerünk – jegyezte meg az ómagyar nagykövet. - Mi kicsit talán többet és pontosabbat, mint Róma népe. A mi híreink szerint megtámadták a katonáinkat és ők így reagáltak. Róma nem nagyon ismeri a megtörőket, de azt tudni kell róluk, nem olyanok, mint a többi ómagyar katona. Hasonlók a legionáriusokhoz. Ha egyszer megszalad a kezük, akkor nagyon megszalad.

Centho nyakán megfeszültek az izmok.

- Mindenképpen döntenünk kell ma – folytatta Kassay. - Két dolog közül választhatunk.

- Háború vagy béke – mormolta a konzul.

- Nem. - Kassay óvatosan mosolyogni kezdett. - Háború vagy kártérítés. A feletteseim felhatalmaztak arra, hogy kártérítést ajánljak az elveszített területekért és római polgárokért. Nagyon bőkezű kártérítést.

Centho nyakán elernyedtek az izmok.

(folyt. köv.)