(Triumphator posztjával megkezdjük a harmadik évadot. A korábbiaktól eltérően egy karakter nézőpontjából általában egy hétig követhetjük az eseményeket, így jólelkű alezredesünkkel alaposan összeismerkedhetünk a Belgrád - Sziszek/Sisak viszonylaton, miközben a Fiume megalapítására küldött expedíció békésen hajózik a célja felé. Érdeklődők számára pedig folyamatosan bővül majd az évad központi lapja.)

Kora estére végeztünk a bárkák kikötésével, a készletek ellenőrzésével és végre pihenhettem egy kicsit. Szusszanva ültem le egy ládára és felszegett fejjel, most már tényleg a látványra koncentrálva, alaposan körbe néztem. Előttem a Száva gyorsan futó és egészen kék vize csillogott az alkonyati fényben, a folyó egyenesen északnak szaladt és innen úgy hétszáz méterre eltűnt egy hatalmas, barnás-zöldes víztömegben, a Dunában. A folyóparton ártéri erdő szövevényes fala látszott, ősfák álltak a vízben, szorosan egymás mellett, mintha sorfalat állnának. A látvány teljesen hétköznapi volt, ezt láttam végig eddigi utunk során. Emberi létnek semmi jele, leszámítva a véletlenszerű helyeken néha-néha felszálló füstgomolyagokat. A Duna hatalmasabb és főleg lustább, mint gondoltam. A térképeinken nem jelzett teljes folyóágakkal, kanyarulatokkal, szigetekkel és zátonyokat jelző turzásokkal tarkított víztömeg ráérősen vitt minket a célunk felé. A két térképészünk vért izzadva próbált pontos vázlatot készíteni a folyóról. Április vége volt, a zöldár csúcspontja. Korhadt uszadék tömege úszott velünk együtt, amit a folyó a kanyarulatok külső ívén hatalmas kupacokban rakott le. Idáig csak egy helyen, a péterváradi kősziklán láttunk építményt – minden bizonnyal egy kelta oppidumot, mert megismertem a sánc kihegyezett karóit. De embert itt sem láttunk – igaz, nem is kerestük a társaságukat. 

A Száva torkolatánál a két folyó ágak szövevényével csatlakozott egymáshoz – a felderítőink a belgrádi hegy lába előtt futó főág partján vártak minket. A Száva gyorsabb és kékebb vize jól elütött a Duna barnás színétől. A kisebb folyó itt egy éles jobb kanyarulattal kerülte meg a hegyet, a hegy lábánál uszadékmentes, homokos partszakasz látszott, ami előtt a vontató meg a bárkák horgonyt vetettek – megérkeztünk. Nem rakodtunk ki, azon voltunk, hogy a bárkákból egyből a kishajókba rakodjunk át és a lehető legrövidebb időn belül induljunk fel a Száván. Jó terv volt – csak nem számolt az áradás nagyságával és az uszadék mennyiségével. Mindenképpen várnunk kellett, amíg az árhullám csitul kicsit.

Megfordultam és a dombot is szemügyre vettem. A fákkal és bokrokkal gyéren fedett, fehér sziklás domboldal egész meredeken emelkedett a jó száz méter magasan álló palánksorig, ami eltakarta előle a további részleteket. A fal a jól ismert kelta módszerrel épült – legalább öt méter hosszú kihegyezett karók, sűrűn egymás mellett, két méter mélyen leásva – ami így innen egy sűrűn fogazott cápa alsó állkapcsának tűnt. A felderítők, akik előttünk járva átkutatták a környéket, a hegytetőn kis várat észleltek, a gellérthegyi oppidum kicsinyített mását, amihez kelet felől egy keskeny csapás vezetett. Itt sem forszíroztuk a kapcsolatot az esetleges lakókkal, akik csendben meghúzták magukat a palánkok mögött. Messze voltak a parttól, az ezredes úgy döntött, nem jelentenek veszélyt.

„Belgrád” – gondoltam magamban és nagyot slukkoltam az ujjaim közt parázsló, remekül sodort cigarettába. – „Nándorfehérvár, ezernégyszázötvenhat, Hunyadi, harangszó – kilőve.”
Kifújtam a füstöt, rábámultam a körmömig égett csikkre, amit aztán széles ívben a folyóba pöccintettem.

Felkeltem és a parancsnoki kabinhoz mentem. Csend volt a hajón, a legénység pihent, kártyázott vagy csak aludt – a katonák megszokott tevékenységét végezte. Csak a víz halk csobogása hallatszott, ahogy az apró fodrozódó hullámok körülnyaldosták a hajókat. Megálltam a kabinajtó előtt, kopogtam és az érdes hangú igenre beléptem. Az ezredes az íróasztala mögött ült és elmélyedve böngészett valamit az asztalon. Csak a csörtetésemre figyelt fel, amikor megálltam az asztal előtt.
- Jelentkezem, parancsok. Jelentem, a leltárral végeztünk.
- Jól van, Zsolt – állt fel az ezredes és kezet nyújtott. – Ülj le. Pálinkát?
- Köszönöm, de most nem. Fáradt vagyok, és gyorsan kiütne.
­- A Száva még árad, nem indulhatunk tovább – Az ezredes a téma közepébe vágott. Ez volt a módszere, nem szerette a tiszteletköröket. - Mennyi idő kell a kishajók megrakodásához?
- Négy kishajónk van. Holnap kezdjük a rakodást, legfeljebb két nap alatt készen vagyunk.
- Leltár gondolom rendben. Élelmiszerkészlet?
- Természetesen – önérzetesen biccentettem. – A készleteink megfelelőek. A zöldségfélék kissé már megereszkedtek, de még fogyaszthatók. A konzervekhez nem kellett hozzányúlni – van elég vad és hal. Szárított bab és borsó készlet érintetlen. Szemesgabona kevés, de úgy tervezzük, hogy veszünk az antiktól – odahaza egyvödörnyit adnak egy pillepalackért… Gázolaj kétezer liter, benzin ötszáz. Pálinka száz liter.
- Inkább kilencvenkilenc és fél – intett a pálinkásüvegre az ezredes és lófogait kivillantva vigyorgott. - Fegyverzet?
- A készletek érintetlenek és épek. A lőszert és fegyverzeti anyagokat külön őrség őrzi itt a vontatón.
- Felszerelés?
- Gumicsónakok, búvárfelszerelések, horog, ólom, damil, halászhálók, ragasztószalag, pvc-cső, huzalok, drótháló, szögesdrót, aggregátor, szolártáblák, rádiók…
- Jól van – legyintett az ezredes. – Szóval minden rendben, igaz?
- Rendben – biccentettem. – Géza, mi lesz a hajókkal?
- Hagyok itt egy őrszakaszt – vonta meg a vállát. – Nincs rá több emberünk. Partra szállni meg nem akarunk.
- Miért nem?
- Minek? – vonta meg a vállát. Jó passzban volt, most nem idegesítették a kérdések. – Mit nyernénk vele? Ezek a kelták imádják az ilyen hegyi erődöket. De nekünk nem kellenek. Terményük és állatuk csak annyi van, ami nekik szűkösen elég. A hátországuk – ha egyáltalán van nekik – még nyomorúságosabb. Vegetáló telepek az erdőkből kihasított tisztásokon. Ezt a részt itt, mármint az Észak-Balkánt, állítólag csak pár éve vették birtokba. Itt még annyira sincsenek, mint felénk.

Bólintottam. Valóban nem várhattunk sokat a keltáktól. Még odahaza hallottam, hogy sokkal több gondot okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Az állam a saját polgárait is nehezen tartotta el, most még ránk maradt a megszállt területek lakóinak a gondja is. A kiképzésen olyan fogalmak repkedtek, mint az emancipálás, ami valami felzárkóztató tanfolyam lehetett, ha jól értettem. Kiagyalói évtizedes távlatokban gondolkodtak, így ötvenen túl, az eredmény engem már nem fog érinteni.

- És Sisak? – tettem fel neki a kérdést.
- Ott nem lesz mese, partra szállunk – dörmögte az ezredes.
- Megbízol abban a Fülöpben?
- Nem tehetek mást – vonta meg a vállát. – Ez a parancs. Bár még képen se láttam, de megveszekedett egy figura lehet, ha odáig eljutott. Látatlanban is becsülöm. Szerinted nem kellene?