- Hé, kölyök!
A csávó tök részeg volt. Meg valami szart is bevehetett a pia előtt, mert üveges volt a tekintete. Ismerős látvány. Siti tekintete volt ilyen. Ha kapott egy kis zsét Gézától – nekem nevelő- neki csak fater – nyomban eltűnt, hogy este ilyen üveges tekintettel üljön az ágya szélén, és tartson nekem kiselőadást arról a kurva nagy buliról, amit egyszer meg fog csinálni, és el fog húzni a francba. Siti a negyedik családnál volt nevelő szüleim édes gyermeke. Vagy a harmadiknál? A tököm se tudja, annyi helyen voltam már.
- Hozz nekem egy kis bort! – vigyorgott rám a pasas, és lerogyott mellém a földre.
Ja! Vigyek neki bort. Vagyis lopjak. Derrgentől. Aha! Hogy utána a kelta kitekerje a nyakamat. Két dologban nem szabad viccelni Derrgennel. A kajával és a borral. Megtanultam, mióta ő az újdonsült nevelőapám. Amíg ő jól nem lakott, senki se mehetett a kajásedény közelébe. Se tucatnyi édes kölyke, se én, akit a valami cseregyerek, vagy mialófasz program keretében adtak oda neki.
Vagyis Béla adott oda. Az a faszkalap. Az igazgató úr! Aki magához vett, miután senkinek sem kellettem. És én még kedveltem is!
Már akkor, amikor ott ültem az irodájában. Ő az íróasztalnál, én az ülősarkon. Ő vitetett fel. Alacsony, amúgy jelentéktelen ürgének nézett ki. Örökké matatott a kezével, ezt a szokását később is megtartotta. Egy tollal babrált, vagy csak úgy csettintgetett az ujjaival. Régebben sokat cigizett, és amikor már nem volt cigi így vezette le a feszültséget. Legalábbis azt mondta. A csentőfai iskola igazgatója volt. Én meg épp Csentőfán dekkoltam egy nagydarab, melák seggfejnél. Ő volt a Feri. Ritka egy szar hely volt, pedig voltam már kirakva jó néhány családhoz. El is döntöttem, teszek róla, hogy ne is maradjon így. Első lépésben lehugyoztam a nevelőapámat. Nem is teketóriázott sokat. Összeszedte a cuccomat, és Béla gondjaira bízott. Mondjuk, abban a világvégi porfészekben sem akartam maradni, ezért folytatásnak felkúrtam annak az öreg spinének az idegrendszerét is. Irénke, vagy hogy hívták a vén tyúkot. No, így landoltam Béla irodájában.
A csávó valahogy más volt, mint a többi diri, akivel találkoztam. Először is, túl fiatal volt hozzá. Másodszor, farmert viselt, pólót, és sportcipőt. Semmi sallang, ing, vagy nyakkendő. Harmadszor, nem játszotta ott nekem a nagy „naénmajdsegíteknekedkisöcsi” figurát, és a „viselkednitudnikell” nyilasdumát sem engedte el. Csak kérdezgetett türelmesen, miért csináltam. Mivel nem nagyon szeretem, ha türelmesen kérdezgetnek, pláne, ha meg is kell magyaráznom valamit, próbáltam elütni a dolgot, amolyan „egyszermajdcsaktúlleszekrajta” technikával. Vetítettem a hülyegyereket, hogy én csak a számítógépén akarok játszani. Bár régebben ez mindig bejött, vele szemben nem. Továbbra is türelmes maradt. Na mondom, vadítok rajta. Beadtam neki a mesét, hogy a számon a vágás onnan származik, hogy a részeg anyám beesett velem az üvegajtóba. Mondjuk, ez annyiban igaz volt, hogy anyám tényleg mindig részeg volt. De a vágás nem az ő lelkét terheli. Az intézetben szereztem, becsületes, tíz az egy elleni küzdelemben. Szájbabasztak egy üvegpohárral. No, ez a kis nyálas sztori anyámmal Bélát úgy meg hatotta, hogy mindjárt a gondjaiba is fogadott. Hazavitt magához. Mondom magamban, öcsém, ezzel nem vagy beljebb, ezért fokozni kezdtem a nyomást rajta. Minden este eljátszottam a leghülyébb hülyegyereket, akit csak képes voltam eljátszani. Életemben nem esett úgy még rosszul, hogy nem vertek meg, mint akkor. Pedig nem volt semmi, amit alakítottam, én mondom.
Aztán, miután az iskolaudvaron egy interkontinentális, vállról indítható, kibaszott hatalmas balkezes taslival lerendezett egy verekedést, felhagytam minden technikával. Még hálás is voltam a sorsomnak, hogy bírta cérnával. ...aztán … valahogy... megkedveltem.
Azt hittem, különb, mint a többi ember. Hát, nem volt az. Odaadott ennek a kifestett, büdös keltacsapatnak. Hogy neveljenek ők tovább. Mert neki nem megy, magyarázkodott. Tisztára, mint az anyám. Az is magyarázkodott. Az egyetlen alkalommal, amikor eljött meglátogatni az intézetbe, magyarázkodott.
Szóval, ennyit az én nagy terveimről. Kikerültem abból a Csentőfa nevű pöcegödörből. Ja! A falu szélére. Egy földbe ásott putri lett az otthonom, egy részeges, nagydarab bunkó lett az apám, és egy rakás félvad kölyök a testvérem. Így borítékoltam is magamnak a tényt, hogy ennyi volt a történet. Csak abban reménykedtem, hogy innen már nincs lejjebb. Már épp kezdtem megszokni új helyzetemet, megverekedtem a kajáért, megverekedtem az alvóhelyért, megverekedtem azért, hogy kivel verekedhetek meg. Mondjuk, volt benne jó is. A kelták legalább havonta nem öltöztettek ki puccos ruhákba, és parancsoltak rám, hogy fényezzem a helyzetem. Mert oda havonta nem járt ki a gyivis spiné, hogy ellenőrizze, jól bánnak-e velem. A korábbi családokhoz mindig kijártak, és megállapították, hogy jól bánnak velem. Pedig egy nagy lófaszt bántak jól velem. Tudnék mesélni…
Na, szóval, amikor lassan elfogadtam a helyzetem, jött ez az utazás. Valami nagykutyák jöttek Derrgenhez, és győzködték, tartson velük. A tengerhez mennek, azt mondták, és azt is, hogy a kelta azért kell nekik, mert régebben sokat járt a kereskedőkkel arrafelé. Derrgen fiatalabb korában rendszeresen elszegődött a kereskedők mellé, afféle zsoldosnak. Így sokfelé járt, sokféle népet ismert. Legalábbis állandóan ezzel hencegett. Bár hogy is volt, nem nagyok akaródzott neki elköltözni Csentőfa mellől, ez látszott rajta. Csak hümmögött, vakargatta a borzas szakállát, és egyre azt makogta, jó neki itt, miért menjen. Persze, tudtam én, mi a dörgés. Ott, Csentőfa mellett nem kellett féltenie a pudvás seggét, mint ahol korábban lakott. Biztonságban volt, ráadásul olyan dolgokat, mint, kenyér, hús sokkal egyszerűbben szerezhetett, mint régebben. Csak azért, hogy engem magához vett, egy rakás kaját kapott tiszta ingyen, minden hónapban. Ne is beszéljünk a borról, amit honnan, honnan nem, de rendszeresen beszerzett. Ha valaki engem kérdez, ez utóbbi volt a legnyomósabb érv. Egy üveg Tokajiért odaadta volna tán az egész rongyos pereputtyát. Lehet, az utazásra is azért állt rá végül, mert bort ígértek neki.
- Menjen, oszt hozzon magának – morogtam a pasas felé a sötétben, és odébb húzódtam. Ha adni akar egy kokszost, legalább dolgozzon meg érte. Különben is, ez az én helyem itt a szekér alatt, a picsába. Ez az egyetlen hely ebben a kelta pereputtyban, ahonnan nem rugdosnak odébb. De egyszer megnövök, és akkor megmutatom ezeknek a festett arcú görényeknek, ki a főnök. Intéztem én már el nagyobb csávókat, mint ez a Derrgen, meg a nagypofájú kölykei, hogy a rosseb egye meg mindet!
- Hozz bort, kölyök! – kapott a lábam után a csávó. Alig forgott a nyelve.
Meg ezt a paraszot is elintézem egyszer!
- Hagyjon már, a kurva életbe! Nem érti? Menjen, és lopja el maga, ha inni akar!
Rúgtam egy nagyot, mire a szorítás enyhült a lábamon. Egy másik rúgás, és el is engedett. Behúzódtam mélyen a szekér alá. Sírhatnékom támadt. De akkor se fogok sírni!
Hé, kölyök - Cs. Németh Tomi
2009.11.16. 08:30 | corpus | 1 komment
Címkék: corpus fiumeévad kölyöktomi
A bejegyzés trackback címe:
https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr201527331
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bz249 2009.11.16. 15:05:43
A keltakok ertekelik a tokajit? Azt hittem inkabb a mennyisegre utaznak...
Kommentek