Előzmény

- Te mi a picsát csinálsz itt, Dzseszton? - állt fölöttünk szétvetett lábakkal. Tagbaszakadt alakja toronyként magasodott fölénk. Éreztem, eljött az idő, amikor sírnom kell.

- Azt akarta, hogy... hogy... - hüppögtem. Nem tudom, melyik nézett rám várakozóbban. A parancsnok, vagy az a faszkalap barom, akit Dzsesztonnak szólított.

Most megkeserülöd, te büdös paraszt, fohászkodtam magamban, és kimondtam:

- ...hogy kapjam be neki – böktem ki, és minden sírástudományomat, ami a nevelőcsaládoknál eltöltött évek alatt magamba szedtem útjára engedtem.

A Dzseszton nevű még jobban elcsodálkozott, mint a parancsnok.

- Ez... ez nem igaz – hebegte. - Én csak...

Hát, nagyobbra számítottam, de ez is elment. A rúgástól, amit a parancsnoktól kapott, összegörnyedt, és felhördült. Azért még bepróbálkoztam...

- Meg is fogta a micsodámat – tettem hozzá.

Ez már sajna, nem jött be. A parancsnok lenyúlt, elkapta a grabancomat és felrángatott a földről.

- Te a kelta kölyke vagy, igaz? - nézett rám, aztán megismert: - A késes.

Újra bőgni kezdtem. A parancsnok felröhögött.

- Jól van, kölyök. Dzseszton – intett a földön fekvő alaknak. - Húzd el innen a beledet. Ha még egyszer részegen látlak, esküszöm visszazavarlak!

Az alak sietve elkotródott, a parancsnok figyelme újra felém fordult.

- Apád? - kérdezte. - Hol van?

- A faszom tudja – vontam meg a vállam. A sírást nem folytattam. Láttam, semmi esélyem. - Nem is ismertem.

- Nem az – kaptam egy lágy nyaklevest. - A kelta.

- Az nem az apám – morogtam, és megpróbáltam elszaladni. A vége némi huzakodás lett, majd annak a vége az, hogy a nyakamnál fogva cipelt a kelták sátráig. Ott aztán kiabált egy jó darabig, amíg Derrgen előhúzta a belét.

A kelta túl volt már a szokásos esti altatóadagján. Csak úgy bűzlött a bortól. Kábán meredt a parancsnokra, majd rám.

- Jobban vigyázz a kölyökre! – lódított elé a parancsnok. - Ott lődörgött kinn a sötétben egyedül. Egy részeg katona... - kereste a szavakat - ...szóval, vigyázz rá! - fejezte be végül.

Kaptam még egy nyaklevest. Ezúttal a keltától.

Aztán beszélgetni kezdtek. Valami látogatásról volt szó, hogy Derrgennek mennie kell tolmácsolni. A kelta többször hívta a katonát be a sátorba, hogy ott folytassák a tárgyalást. Az persze nem ment. Nem is csoda. Abba a húgyszagú, füstszagú, kecskeszagú sátorba én se tudtam sokáig megmaradni. Persze, a keltát se a vendégszeretet hajtotta. Ismertem a fajtáját jól. Odabent volt a boros köcsög, annak a közelébe szerette volna tudni magát.

Végül megegyeztek, hogy reggel indulnak. Aztán a parancsnok rám nézett.

- A kölyköt is visszük – intett rám. - Majd bizonyítja, hogy te meg mi milyen jól megvagyunk egymással. Még a kölykeinket is odaadjuk nektek nevelésre. Mondjuk, ezt egy ómagyar család se vállalta – röhögött fel.

Azon agyaltam, jól tökön vágom. De a hátán lifegő géppisztoly visszatartott.  Nem baj! Még egy feladat, amiért érdemes felnőnöm!

Mielőtt folytatta volna az ivást Derrgen rám parancsolt, hogy a sátorban alszom. Ugyanezt a parancsot nem adta ki viszont a kölykeinek. Úgyhogy kiadós verekedés lett a vége. Előbb engem vertek a kelták, aztán én vertem meg a legkisebbet, majd mindannyiunkat elvert Derrgen. Hiába, vidám kis kelta családi este. Mondjuk, hozzá voltam szokva a tucatnyi nevelőszülőnél, hogy mindig kikaptam. Hol ezért, hol azért, hol okkal, hol ok nélkül. Úgyhogy nem volt újdonság. De Derrgen legalább ugyanúgy elverte a saját kölykeit, mint engem. Ez pedig mindenképp jól esett.

Reggel folytattuk a verekedést. A kölykök engem vertek, mert ők akartak menni a követséggel, és nem mehettek, én újra megvertem a legkisebbet, hogy beállítsam magam a családi ranglétra utolsó előtti fokán, aztán megint  Derrgen következett, aki szintén beállította magát a családi ranglétrán, a legfelsőbb fokon. Sőt! Még az asszonyt, Mirát is megverte, mert a festék, amit kavart, nem kék volt, szerinte. Szerintem meg másnapos volt, és ezzel a kis testmozgással javítani kívánt a közérzetén. Végül ünnepi szoknyában, kékre és sárgára mázolt arccal elém állt, és intett, hogy induljunk. Engem pedig újra elfogott a röhögés, mint mindig, ha a keltát megláttam puccos ünnepi öltözékében. 

A csapat már várt ránk. Autók, lovak, emberek. Az egyik Suzukihoz irányítottak bennünket. A parancsnok, és egy nő várt ránk.

A kiöltözési versenyt egyértelműen a csaj nyerte. Formás spiné volt, az már szent. Cicik kirakva, szoknya alig, alóla kivillan a habfehér bugyi, igaz, némi narancsbőrrel együtt, de mi volt az az én bunkó, kelta nevelőapám lábán díszelgő szőrdzsungelhez és visszerekhez képest. Mónika – mert ez volt a neve a csajnak - a főnökkel vitatkozott. Csak úgy hányta magát, de a csávót ez láthatóan nem hatotta meg. Odavetettem egy hello-t a társaságnak. A katona, és a Mónika nevű spiné le se szarta. Derrgen csak a szeme sarkából nézett rá néha, mintha nem érdekelné. Pedig de. Tudom ám a vén kujon titkát, valahogy szerzett a katonáktól pár CKM magazint, azt szokta nézegetni elvonulva. Mondjuk a madárfészek fejű, leharcolt feleségét elnézve, nem csodálom, hogy megmozgatták a fantáziáját a szőke, nagymellű nők. Mónika nem volt ugyan szőke, a mellei is szerintem inkább felpolcoltak voltak, mint nagyok, de azért nem volt olyan túl rossz, na. Szóval, a főnök és a lány ránk se bagózva vitatkoztak tovább. A nő folyton azt mondogatta, hogy nem erről volt szü, a pasi meg erre azt, hogy muszáj. Aztán a veszekedés a kocsiban is folytatódott, ők ketten ültek előre. Derrgen meg én hátra. Elindultunk végre.

Egész úton vigyorogtam. Látszott, a kelta rendesen be volt szarva a sebességtől. Pedig nem is mentünk gyorsan. Mi tagadás, örültem, hogy ez a nagydarab, büdös paraszt is be tud szarni valamitől. Szóval, a kelta sápadt-zöldült rendesen, én vigyorogtam, mint a repedt virsli, a spiné hisztizett, a parancsnok pedig magasról leszart mindhármunkat, csak vezetett nagy lazán, mint a Riga lánca. Két kocsi utánunk, tele pofával zabálták a port.

Hamar megérkeztünk. A szokásos kelta szemétdombon is túltett a koszos kis falu, ahova kerültünk. Félig földbe vájt putrik között borzas, bőrökbe öltözött vadparasztok. Azok is ki voltak öltözve. Szóval, volt min röhögnöm.

A falu szélén ki kellett szállni az autóból. Gyalog mentünk tovább. Szarkupacokat,  gazdátlan kecskéket, gyanús állagú és szagú pocsolyákat kerülgettünk, miközben az egész bőrgúnyás-borzas fejű bagázs bennünket stírölt. Mónika ott tipegett előttem. Láthatólag lehervasztotta, hogy hiába vergődött egész úton. Derrgen viszont kurva peckesen lépkedett. Láthatólag marhára büszke volt magára, hogy ott vonulhatott közöttünk. A parancsnok otthagyott bennünket, és a sor elejére sietett.

Végül elértük a királyi palotát. Egyszer egy falusi családnál voltam, birkáztak. Na, a hodály, amiben a birkákat tartották, az volt olyan, mint a királyi palota. Hatalmas nagy deszkahodály. Az illír király palotája.

...és igen! Maga a király! Killdemót, vagy hogy a bánatba hívják. Egészen addig, amíg meg nem láttam, azt hittem, az én kelta nevelőapám a leggusztustalanabb, legpohosabb, legrészegesebb alak az egész ókori pereputtyban, ahová Béla volt szíves „elhelyezni”. (Hogy pukkadna ki az a nagy, pedagógus feje!) De nem. Ez a király, vagy micsoda, még Derrgenen is túltett.

Életemben még nem láttam még akkora darab embert. A hasa, esküszöm, a hasa akkora volt, mint egy hordó. Láthatóan nem tudta eldönteni, mi az előnyösebb, ha rálóg a bőrgatyára, amit viselt, vagy a gatya korcát húzza rá. Mit ragozzam, na! Eszméletlen látvány volt, ahogy felemás módon, egyik oldalt a gatya lógott le a hasáról, másik oldalt a hasa a gatyára. A hátára valami állatbőr volt terítve, a kora délutáni napfényben látható, fölötte keringő rovarfelhő jelezte, nem csak a király, hanem a molyok is kedvelték szerfelett a hacukát. A fején valami bádogsisak trónolt, csillogott nagyon, mint a Salamon töke.

Akárcsak a király két vizenyős szeme. Derrgen szokásaiból okulva valószínűsítettem, hogy az is bevette már a reggeli boradagját.

Háta mögött harcosok álltak. Na, azokon látszott, nem olyan puhapöcsű gyerekek, mint a király, vagy épp a szétivott arcú nevelőapám. Tagbaszakadt, magas pasasok, teljes harci díszben. Kezükben fejsze kinézetű valami, vagy húsvágó bárdnak is beillő kard, nem tudtam eldönteni. Látszott rajtuk, nem csak dísznek szorongatják. Ha van valami ebben a tetves ókorban, ami nem vicces, az az, ha egy ókori pasas a kezében fog valami fegyverféle dolgot. Nem gatyáztak, ha használni kellett. Még az én drágalátos nevelőapám is méterekről képes volt a kedvenc fejszéjét beleállítani egy fa törzsébe, pedig az idő is eljárt már fölötte, és józan is ritkán volt. El sem tudom képzelni, mit művelhetett egy olyan vasdarabbal fiatalabb korában.

A csapatunk vezetője is felfigyelhetett a harcosokra, mert odajött a hátam mögött álló katonákhoz, és súgott valamit nekik a fegyverekről. Aztán megragadta balról az én kezemet, jobbról a Mónikáét és a menet elejére húzott bennünket.

Derrgen már a királlyal karattyolt. Dicsérte fenemód, ahogy ki tudtam venni. Valamicskét már értettem a kelta beszédből, rám ragadt, amíg köztük voltam. A nagy király meg csak pislogott rá bozontos szemöldöke alól. Látszott, kurvára leszarja az egészet.