A sorozat előző részei (fordított időrendben).

Piacnapra virradt és ez annak ellenére különös ízt adott a reggelnek, hogy a követség raktárai dugig voltak a válság miatt felhalmozott készletekkel. De a piacnap az piacnap, a sajátos, amúgy meglehetősen gyakorlatias római logika szerint minden kilencedik napon tartották, lassan a követség is átállt erre az életritmusra az otthon hagyott hétnapos helyett.

- Borjú nélkül vissza sem jövök – fogadkozott az egyik szakács. - Elegem van a konzervekből és ezekből a szárított izékből.

Az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, főleg, mióta megérkezett és kirakodott az a flottilla, ami az ómagyar „kártérítést” hozta, amit egyes népszónokok nem átalltak „hadisarcként” hívni. A többséget nem érdekelték a címkék, a csőcselék száját könnyű volt betömni, a szenátoroknak és lovagoknak is bőven csurrant-cseppent ez az, a kereskedők örültek az új garanciáknak és a két hatalom közti áruforgalom könnyítésének, közben pedig csak kevesen vették észre, hogy az egész „kártérítési csomag” lényegében ugyanazt csinálja Rómával, mint a Kárpát-medence katonai erővel megszállt egyéb anti telepeivel, városaival. Akinek meg volt szeme arra, hogy észrevegye, az jobbára örült neki.

- Olajbogyót – szólt még Andor után az egyik adminisztrátornő, aki az utóbbi időben többször próbált beszélgetni vele, mint azt kellemesnek érezte volna. - Még hozhatnál olajbogyót is. Feketét, olyan kicsit vörösest. Két-három kilót.

- Két-három kilót? - morogta Andor. A katonáktól elkért málhazsákja és a hóna alatt szorongatott két faláda már most kikészítette, pedig még alig tett meg pár métert velük. A Városig szekéren szállítják a cuccait, de a szűk utcákon megint viheti majd saját maga. Ha szerencséje van, valamelyik domb tetejére.

- Persze csak ha nem gond... - biggyesztette le a száját a nő.

- Hacsak az nem, hogy nem a piacra megyek – világosította fel Andor.

- Nem?

- Nem.

- Ó.

Remekül indult a nap.

A szokatlanul népes ómagyar csapat vidám kirándulóként zúdult Róma zsibongó utcáira. A Forum Bovariumon kezdték, ami már messziről szaglott a környező gazdaságokból felterelt ökröktől és a frissen levágott állatok vérétől. A Tiberisen rózsaszín foltok terültek szét lustán és úsztak a tenger felé. Kicsit fentebb a sziget fái között Ágota birodalmának házai sötétlettek, a reggeli pára bevette magát az ágak közé és még nem oszlott fel teljesen. Andor elbambult, ahogy eszébe jutott az a nem is olyan régi éjszaka, amit ott töltött. Azóta se volt hajlandó visszatérni oda, ha pedig összefutottak, csak egy zavart köszönésre futotta. Valami eltört.

- Na jól van, eleget bámészkodtunk már itt – bökte meg a vállát Rozsnyói. Rozsnyói Emil úr. A legutóbbi transzporttal érkezett, a rossz nyelvek szerint direkt miatta létesítették az „oktatási attasé” státuszt a követségen. Oktatási tevékenységet eddig is végzett a misszió, a helyben toborzott (majd gyorsan emancipált és ómagyar állampolgárrá tett) személyzet tanítása mellett az előkelők arra hajlandó gyerekeinek is szerveztek tanfolyamokat, a piliscsabai Antiképző kihelyezett tagozataként, de ez a szolgáltatás sose vált annyira népszerűvé, hogy külön státuszt igényelt volna. Most viszont, a „kártérítési” csomag részeként Ómagyarország vállalta, hogy anyagi segítséget nyújt a köznép tanítóinak is. Rozsnyói pedig azért érkezett, hogy ezt koordinálja – na meg hogy biztosítsa azt, hogy a megfelelő műsort kapja az, aki a zenészt fizeti.

Andor elszakadt a marhapiac helyenként már szürreálisnak ható látványától és követte az alacsony, energikus attasét. Két volt rabszolga segített lepakolni a cuccaikat a szekérről, amúgy is hamarosan kell majd a hely a friss marhahúsnak. A málhazsák mintha még nehezebb is lett volna a rövid út során, vagy csak az egyre magasabbra emelkedő nap sütött egyre erősebben...

- Itt nem lehet tanítani – közölte a tanító önérzetesen.

- De lehet – győzködte Rozsnyói. Meglepően jól beszélt latinul, pedig még csak most érkezett. Andor annak idején szinte semmit sem értett, amikor először szembesült a latin valóságával, az új attasé meg különösebb megerőltetés nélkül pörölt azokkal is, akik gyakorlatilag a beszédükből éltek. Ha nem is túl gazdagon. - Szép, tágas hely van, elfér több csoport is. Nincs zaj, nem vonja el a gyerekek figyelmét az utca nyüzsgése.

A régi, évek óta nem használt raktárra mindez kétségkívül igaz is volt. Különösebben azonban nem győzte meg a ludusmagistert, aki egész pályafutása során a törzshelyének számító kereszteződésben küzdött a fiatalok figyelméért. Hűséges fegyvertársa, a botja most is ott remegett a kezében.

- Ugyan ki küldené egy ilyen helyre a gyerekét? Mit lehet tanulni ebben a sötét, büdös lukban?

- Használd a képzelőerődet, mester – kérte Rozsnyói. - Ne ezt az épületet lásd, hanem azt, ami lehet belőle. Nézd azokat a nagy falakat: most dohot árasztanak magukból és csak a penész tenyészik rajtuk. Képzeld el, ahogy a rabszolgák lekaparják, fehérre meszelik majd csupa olyan dolgot festhetsz rájuk, amik a tanulást segítik. Betűket. Képeket. Térképeket. Híres ősök arcmását. Lemásoltathatod akár a Fórumon közszemlére tett törvényeket is.

- És utána éhen halok, mert fizetnem kell az olajat a mécsesekbe, hogy lássanak is valamit belőlük – csapott idegesen egyet a botjával a tanító. - Itt nem lehet tanítani. Amit mondtam, megmondtam.

Rozsnyóin most látszott először, hogy igazából idegesíti a helyzet.

- Nem halsz éhen, hanem jobban fogsz élni, mint előtte – emlékeztette a kopaszodó, alacsony antit, akit annak idején annyira eszesnek – és mi kid tudja minek, a rossz nyelvekre most nem kell hallgatni – talált a gazdája, hogy mikor érett ifjúkorba lépett, felszabadította és a kliensévé tette, hogy a védőszárnyai alatt egy zajos útkereszteződés oszlopcsarnokába ülve taníthassa a szegényebb, de erre még áldozni hajlandó családok fiait. A mester ebből a magasságból valószínűleg sohasem ereszkedett volna le odáig, hogy komolyabb üzleti viszonyba keveredjen a barbár ómagyarokkal, ha pár éve nem hal meg a patrónusa és ő nem kerül légüres térbe, kiszolgáltatva bárminek. Akár annak is, hogy egy nap beállít egy másik, még az is lehet, hogy fel sem szabadított, de patrónussal rendelkező ludusmagister és magának nem követeli a régi, jól bejáratott sarkot az oszlopcsarnokban. Akkor pedig... Ebbe jobb bele sem gondolni.

Azért a korosodó mester morgott valamit a szakállába, nehogy azt higgyék ezek a pökhendi ómagyarok, hogy olyan könnyen megkaphatják.

- Gondolj bele, olyan lesz, mintha egy saját gümnaszionod lenne – puhította tovább Rozsnyói. - Kiemelkedsz az utca porából, zajából, csak az léphet be ide, akinek te engedélyt adsz rá, na és az utcagyerekek se fognak belekiabálni a tanításodba, sem más, jöttment senkiháziak. Felfogadhatsz több tanítót is, akik a kezed alá dolgoznak, ha nem akarsz, még a fiatalokkal sem kell vesződnöd.

Olyan meggyőzően beszélt, hogy már-már Andor is kezdte elhinni, hogy ez a lepratelep valaha is a kultúra messzire fénylő világítótornyává válik, bár ha a táskái tartalmára gondolt, rossz érzés fogta el. Nem is annyira a technológiai szivárgás veszélye – ha a rómaiaknak negyven év után eget verően nagy zsákmányt jelentene pár méter drót és néhány kiégés határán egyensúlyozó izzó, akkor ezek nem azok a rómaiak, akiket az Átkerülés előtti történelemből ismerni vélnek. Viszont ebben a hodályban a baráti anti területeken is üzembe állítható világítástechnika még a nevetségesnél is kevesebb lenne. Normális fényforrást meg nem hozhat ki ide, de ha még fel is szerelne egy rendszert, akkor se lenne hozzá elég energia. Van, amihez nem elég lelkesen tekerni egy apró dinamót.

Zavarában megköszörülte a torkát.

A ludusmagister éppen görögül szitkozódva ütögette az egyik szúette oszlopot, így Rozsnyóinak maradt pár perce a gondterhelt kísérőjére is.

- Valami probléma van? - dörrent rá. Úgy tűnik, nyájas stílusát csak a bagóért megvett antiknak tartogatta.

- Hát... csak annyi, hogy ezt a... izét... én nem tudom bevilágítani. Még ha az összes izzó...

- Ki a franc kérte, hogy világítsa be? - szűkült össze az attasé tekintete. - Majd ennek a bohócnak a zsámolya fölé szerelhet egyet, ha nagyon akar, hadd tudjon vele villogni.

- De akkor... - Andor legszívesebben azt kérdezte volna, hogy akkor mi a jó édes anyukájáért kellett félig leszakíttatnia a karját a zsákjaiba tömött dolgokkal. - Miért hoztuk a felszerelést?

- Az máshova lesz – legyintett Rozsnyói.

- De... nincs másik hely a kilépési engedélyünkön.

- Úristen. - Rozsnyói vett egy mély levegőt, majd a görögül kárálva érkező ludusmagister felé fordult, nyájas mosolyra és latinra váltott: - Természetesen az oszlopokat is lefestjük majd. Olyan fényesek lesznek, mint a márvány.

A anti hitte is meg nem is. A tető felé bökött a botjával.

- Itt lesz egy átrium? - kérdezte.

- Ahogy a rajzon is mutattam. Csak bólintanod kell és már küldöm is az építőmestert a rabszolgáival.

- Úgy tudtam, az ómagyarok nem dolgoztatnak rabszolgákkal – kekeckedett az anti.

- Nem is – mosolygott rá Rozsnyói. - Az építőmester római. Természetesen.

- Itt akarok lenni és felügyelni az átalakításokat – közölte a tanító.

- Bizonyára örömére lesz az építőmesternek – bólintott Rozsnyói. - Hiszen minden a megrendelő kívánsága szerint történik majd.

- Hát legyen – bólintott végül a leendő iskolamester, majd hozzátette. - Jól meg lehettek rémülve a vezetőitek, ha akkora sarcot fizettek Rómának, hogy még egy ilyen senkiházinak is jut belőle, mint én lennék.

- Jobb Róma barátjának lenni, mint ellenségének – kerülte ki a választ Rozsnyói.

- És most? - kérdezte az attasétól, mikor végre maguk mögött hagyták az Aventinus domb és a Tiberis közé szorult dohos raktárépületet és a táskái egy grammal sem lettek könnyebbek, pedig a kilépési engedély szerint minden feladatukkal végeztek mára.

- Most élvezzük a friss levegőt – fordult a folyó felé Rozsnyói. - És örülünk annak, hogy Róma barátai lehetünk. Egy csekély anyagi befektetéssel kitömjük néhány volt rabszolga zsebét, a következő generáció pedig már úgy nő fel, hogy ki sem lehet tépni a szívéből Ómagyarország szeretetét.

Andor óvatosan letette azt a csomagot, amiben többek közt az izzók is várták a sorukat, majd látványosan mellédobta a szerszámokkal és vezetékekkel tömött másikat.

- Maga hol tanult? - kérdezte tőle Rozsnyói, miközben látszólag minden figyelmét egy evezőkkel hajtott bárkának szentelte, ami lassan, de biztosan küzdötte magát fölfelé.

- Piliscsabán.

- Akárcsak én – bólintott az attasé. - Hm, lehet, hogy a tablómat is látta. A főfolyosóra tették ki, vörösre lakkozott kerete van, nem rémlik..?

- Lehet – felelte Andor. - Szóval, most hova megyünk?

Rozsnyói sóhajtott egy nagyot, majd elszakadt a bárkától és megvakarta a füle tövét.

- Patrónust keresünk az új iskolánknak – világosította fel Andort. - A furcsa iskolához illő furcsa patrónust, de legalább olyan lesz, akit senki sem akar magára haragítani.

- Az egyik konzul? - kérdezte Andor. Rozsnyói egy pillanatig döbbenten nézett, majd hangosan felnevetett.

- Konzul? Ez jó. Még hogy konzul. Egy boszorkány. - Abbahagyta a nevetést és mintha ábrándossá vált volna a tekintete. - Ha elmondja valakinek, természetesen letagadom, de süldő koromban kint volt a szobámban a képe. Nem tudja, kiről van szó? Nem? Látszik, hogy maga még fiatal. Hát... akkor indulhatunk is.

(folytatjuk)