- Azt hiszem, itt az ideje, hogy kérjek tőled egy szívességet – hallotta Humbert a nő álmos hangját a háta mögül. A városfürkész egy ideje már nem tudott aludni, az ágy szélén ült és a padló márványlapjára bambult. Az egyre magasabbra emelkedő nap fényében elfordultak az átrium oszlopai által vetett árnyékot, az egyik fényes négyzet pedig elérte a papucsát.

Fogalma sem volt, hogy Porcia mióta lehet fent, de az első mondata nem olyannak hangzott, mintha ez lett volna az első dolog, ami ébredés után az eszébe jutott.

- Itt az ideje? - mormolta a férfi.

- Ahogy mondod – nevetett a nő. Megreccsent az ágy, könnyű kelme suhogott, majd valami Esztergomban kotyvasztott parfüm szaga áradt szét a tágas, fényes hálószobában. Humbert a papucsát nézte, amit lassan elnyelt a fényes folt, majd a lábára csúszott a tekintete. Sohasem szerette a lábát, hiába eresztett pocakot az idők folyamán, a lábszára ugyanolyan vékony és csúnya maradt, immár egyre több kékes visszérrel tarkítva. - Természetesen nem magamnak kérem a szívességet.

- Hiszen megvan mindened – jegyezte meg szárazon a városfürkész.

- Bár meglenne – nevetett fel újra Porcia. Amikor nevetett, úgy csengett a hangja, mintha egy fiatal fruska lenne. Sőt, nagyon sok olyan helyzet volt, amikor ilyennek tűnt. Ha a sziluettjét láthatta a paravánja mögötti lámpa fényében. Ha becsukta a szemét, miközben táncoltak. Ha csak a holdfény világította meg az ágyat, mikor nehézzé vált körülöttük a levegő.

Valahogy mégis jobban tetszett neki ráncosan, a ki tudja hogyan fehérített műfogaival és inkább vizesen, mint fiatalosan csillogó szemeivel. Humbert se volt már mai gyerek, de Porcia akár az anyja is lehetne. Anti módra persze, nem húzva sokáig a dolgot. De akkor is. Viszont az ő korukban az a tizenegynéhány év már szinte nincs is.

- Nem hozok több töltényt – szögezte le a városfürkész. - Semmi szükséged rá, hogy felhalmozd. Ha meg elhasználál akár egyet is, akkor tudnom kell, hogy...

- Mondom, hogy nem magamnak, morgómedve! - esett a férfi fejére egy hálóing. Reflexből odakapott, majd megtört a mozdulat íve, végül az ágy másik felére dobta a könnyű ruhadarabot. - Folyton csak a fegyverek meg az erőszak, máson sem jár a férfiak esze.

Porcia tapsolt egyet, mire egy lesütött tekintetű fiatal szolgálólány lépett a szobába, ügyet sem vetve az ablakkal szemben ülő meztelen férfire. Porciához lépett és elkezdte kifésülni a haját. Humbert tudta, hogy a – szintén ómagyar gyártmányú – tükörben a nő őt nézi közben. Bár a fiatal lány felszabadított rabszolga volt, épp annyira jogképes Róma városában, mint a követségen lakó városfürkész, Porcia mégis úgy viselkedett a jelenlétében, mintha csak egy tárgy lenne, egy háztartási eszköz. Mint a gazdag rómaiak általában, legyen szó akár veszekedésről, intim pillanatokról vagy akár a szükség elvégzéséről. Ráadásul az úrnőt kifejezetten mulattatta az, hogy a városfürkész nem volt képes ezt eltanulni tőle, most is az ágyékára húzta a lepedőt, amikor a szolgálólány belépett és zavartan keresni kezdte a tegnap este ledobott ruháit.

- Találgassak vagy mondod? - kérdezte mérgesen a nőtől. Igyekezett takarni magát, amíg kapkodó mozdulatokkal felvette az alsónadrágját (nem túl római dolog), majd a tunikáját (azért felül úgy, mint a rómaiak). A párnája alól kivette a fegyvertokot is, de nem csatolta a hóna alá.

- Előbb induljon el a nap – sóhajtotta Porcia, egy makacsabb csomóval megszenvedett, mire kifésültette. - Nem kell folyton rohanni.

- Hogy van Ágota? - kérdezte a nő, miközben teát töltetett magának. A legtöbb római ekkorra már szinten minden fontos dolgával végzett és már hazafelé tart, hogy jól megérdemelt ebédjére és délutáni egyebeire készülődjön; ők most reggeliztek.

Porcia nem tudta volna elviselni, ha valamit úgy csinál, ahogy azt illik. Vagy ha olyan, mint a többiek. Esztergomban ő volt a római, Rómában persze ómagyar. A szabadok közt imádta hangoztatni, hogy rabszolga volt, közben finoman éreztetve azt is, hogy ennek ellenére különbnek tartja magát a társaság egészénél, legyenek azok akár patrícius családok leszármazottjai. Ugyanakkor a jelenlevő rabszolgák felé pedig a határtalan szabadságát sugározta. Neki nem voltak rabszolgái, mindegyiket felszabadította, akit megvásárolt, de a nagylelkű jogi aktus ellenére ő maradt a domina, cserébe viszont nem csak a szabados szolgái engedelmességére, hanem szeretetére is igényt tartott. Többnyire meg is kapta.

Humbert néha legszívesebben agyoncsapta volna a nőt, de nem csak azért nem tehette meg, mert városfürkészi munkájának jelentős része a Porcián keresztül elnyert kontaktoktól függött. Túlságosan emlékeztette arra az asszonyra, akitől – közvetve ugyan – ő vette el azt az esélyt, hogy ilyen szép vénasszonnyá váljon.

- Dolgozik – felelte Humbert. - Azt hiszem, akár azt is lehetne mondani rá, hogy boldog.

- A szigeten?

- Persze. Elég sok forrást kapott a kártérítési csomag részeként, felfejlesztik a kórházat és az árvaházat is, meg persze átépítik a papok templomát is.

- Annyi dolog egy ilyen kicsi szigeten – kortyolt a teájába Porcia. - Nem félted a lányodat?

- Mitől?

Porcia látszólag minden figyelmét a gyümölcsillatú italnak szentelte, még a szemét is becsukta, hogy semmi más inger ne zavarja. Humbert egy kis vajat kent a ropogós kenyérre és türelmesen kivárta, amíg a nő visszatér a halandók közé.

- Mitől? - ismételte meg a kérdést, mikor Porcia letette a Bazilika stilizált körvonalával díszített csészét.

- Csak úgy – vonta meg a vállát a nő. - Azoktól a barbároktól.

- Azoktól a barbároktól nem.

- Te vagy az apja – hagyta rá Porcia. Elgondolkozva játszott egy kicsit a késével – mert mindenhez evőeszközt használt és ezt sokszor a lakomavendégeitől is elvárta, remek alkalmakat biztosítva arra, hogy kinevethessék egymás szerencsétlenkedését -, az átrium nyitott tetején beömlő napfényből egy fényes foltot tükrözve az oszlopokra. Végül letette a kést és sokatmondóan Humbertre nézett. - Egy kedves barátomnak szeretnék adni valamit.

- Egy kedves barátodnak – ismételte meg a városfürkész.

- Tudod jól, hogy rajtad kívül akadnak még kedves barátaim – mosolygott rá a nő. - Nagy bánat érte, méghozzá félig-meddig a saját hibájából.

- Bizonyára megvigasztaltad – jegyezte meg epésen Humbert.

- Vigasztalhatatlan – sóhajtotta Porcia. - A rosszakarói rászedték és olyat tett, amit nem lehet visszacsinálni. Egy... egy dolgot. Nem fontos, de ha érdekel, úgyis ki fogod deríteni. Ami viszont engem illet, nagyon aggódom a barátom miatt. Szinte még életében elsorvad, nem eszik, nem iszik, mindenben csak a rosszat látja. A családja attól fél, hogy saját maga ellen fordul, bár kétségtelenül ez bátor szembenézés lenne azzal, ami történt.

- Mi történt? - érdeklődött Humbert.

- Mindegy – legyintett Porcia. A városfürkész most már biztos volt benne, hogy igenis fontos dolog, legalábbis az ügy szempontjából, méghozzá olyan információ, aminek ára van. De ha a nő ezzel akar üzletelni vele, akkor valami jobbat kell kitalálnia ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. Annyi hülye anti lakik ebben a városban, miért érdekelné egy búskomor valaki, aki ráadásul kedves barát, mint ő...

- Teljesen meg tudom érteni a helyzetét – merengett Porcia egy újabb adag gőzölgő tea fölött. - Magam is átéltem ezt. Még Esztergomban, amikor otthagytam Corneliust és a saját lábamra álltam. Azt hittem, már mindent tudok, közben meg... Olyan alakokkal is... közösködtem, akikkel nem kellett volna, majd az újságokban láttam viszont magam, az oldalak nehezek voltak a hazugságoktól.

Humbert felhúzta a szemöldökét. Természetesen jól ismerte a Cornelius által – az ómagyar szabályozás miatt is – felszabadított rabszolga történetét, aki utána szépen élt is a jogaival és otthagyta. Sőt, élénken él benne az a délután, amikor először látta Porciát a saját szemével is. Valami igen művészi és igen alternatív korzenész banda utcai polgárpukkasztása volt, az ifjúkori hormontúltengéses Humbertnek meg majdnem kiesett a szeme a faládákból hevenyészett pulpituson vonagló és néha még énekkel is szolgáló eredeti római nő produkcióját látva. Aztán persze jöttek a rendőrök, a tonfa, a szirénázás, Porcia pedig egy kacér csókot dobott a rendfenntartók felé, mielőtt eltűnt volna a kis utcák útvesztőjében.

Mára minden megváltozott, bár az izgalmas légkör továbbra is körüllengte az időközben hazatért asszonyt, a Cornelii klán újra szívélyes viszont ápol vele, római előkelői keresik a kegyét, a régi, ómagyar bulvárlapok többségét pedig elemésztette az idő – vagy gondosan bekötve várták, hogy mikor lesz rájuk szükség.

Porcia viszont még soha nem beszélt erről az időszakáról a városfürkésznek, a férfi sem hozta szóba, nem tudta, milyen következménye lenne. Pedig egy kérdést mindenképpen fel akart majd tenni valamikor, pusztán személyes kíváncsiság okán, arra a soha be nem ismert Albertes afférre vonatkozóan...

- Volt egy öngyilkossági kísérletem is – vallotta be Porcia, szokatlanul fakóvá vált a hangja. - Utána egy orvos foglalkozott velem és adott valamilyen gyógyszert is, nem tudom a nevét, nem foglalkoztam ezzel, de valahogy használtak. Ilyen gyógyszerre lenne szükségem. Illetve nem nekem, hanem a barátomnak.

- Gyógyszerre?

- Igen – bólintott Porcia. - A bánata ellen.

- Bor? - javasolta Humbert.

- Ne légy nevetséges – legyintett Porcia, finnyásan felhúzta az orrát. - Nem leitatni akarom, hanem meggyógyítani. Beteg. Nem csak a test lehet beteg, ezt még az antik is tudják. Nem tudom, mi annak a szernek a neve, de gyógyítja a lélek betegségét. Most ez kell. - Közelebb hajolt, parfümje egy pillanatra beburkolta a városfürkészt. - Sürgősen.

Antidepresszánst akar, gondolta a férfi. Miért nem mindjárt heroint?

- Nem hinném, hogy tudok ilyet... - kezdte lassan.

- Nem kell hazudnod – állította le a nő. - Tudom, hogy tudsz szerezni. Bármit tudsz szerezni, amit igazán akarsz, legfeljebb kicsit tovább tart. És mondok valamit, ha nem lenne elég az, hogy én kérem tőled. Cserébe megosztok egy információt, amit nagyon szeretnél tudni.

Humbert próbált közönyös arcot vágni.

- Mit szeretnék annyira tudni? - kérdezte flegmán.

Porcia egy Átkerülés előtti dalt kezdett halkan dúdolni, amit gyakran játszott az ÓMR1, pedig Humbert szerint kifejezetten unalmas és semmitmondó szám volt, de hát a nosztalgia ugye...

Hirtelen végigfutott a hideg a gerincén.

Szól a rádió...

A pókerarca leeshetett közben, mert Porcia gúnyos mosolyra húzta a száját, majd csak ennyit mondott:

- Bár én a helyedben nem akarnám tudni, de mikor hallgatsz te rám...