Mire a Capitolium tövében, egy mesterséges teraszra épített házhoz értek, Andor szinte mindent tudott a vén Porciáról. Mindent, amit Rozsnyói érdemesnek tartott tudnia. Ráadásul az attasé nem tudott napirendre térni afölött, hogy Andor még csak nem is hallott soha a „római nimfáról”, erre a felháborító tudatlanságra még azt sem fogadta el indokként, hogy a fiún még az első pattanások sem jelentek meg, mire a szóban forgó hölgy – némileg kiégve és szalonképtelenné válva az általa fontosnak tartott körökben – visszatért az Örök Városba. Most viszont már izgatta (többek közt) a fantáziáját ez a nő, még úgy is, hogy felkészült arra, hogy mára az egykori szépségből egy ráncos, fogatlan, bajszos szipirtyó lett. Soha nem volt nagy sóbizniszrajongó, bár párszor azért látta közelről is az éppen felkapott énekes- és táncosnőket, a piliscsabai egyetemi bulik országszerte híresek voltak a színvonalukról. Mindig is érdekelte, hogy milyen az, amikor egy ilyen nő megöregszik. Csak hétköznapi nők megöregedését volt szerencséje látni a családi albumok segítségével. Ha visszatérnek a követségre, a könyvtárossal előtúrat majd valamit Porciáról, biztos akad ez-az az archívumban. Elég jól felszerelt gyűjteménnyel látták el a missziót.

Rozsnyóit valahogy a szaftosabb részletek jobban érdekelték, mint annak a kifejtése, hogy konkrétan mit is fognak csinálni a domina rezidenciáján, de az hiányos és lassan csöpögő információmorzsákból azt szedte össze, hogy a csomagjaiban lapuló készletből épít majd neki valami flancos világítást, cserébe pedig a nő az oktatási projekt hóna alá nyúl. Patrónus – jelen esetben patróna – nélkül ugyanis Rómában sok mindent lehet csinálni, de boldogulni nem igazán. Kivéve, ha az ember maga patrónus. A komolyabb előkelőségek számára azonban az egyszerű köznép taníttatása – ráadásul ingyen – büdösebb volt, mintha a követség disznóinak trágyájára kellett volna alkudniuk. Ez utóbbira amúgy akadt jelentkező, már csak azért is, mert egyesek kitalálták, hogy az ómagyar ételtől (amit a moslékba kevernek) a trágya majdhogynem csodatévő erőre tesz szert, ráadásul mindenféle ómagyar növények nőnek ki belőle, csak úgy. Nem csoda, hogy a dezinformációs tiszt lecsapott erre a lehetőségre és szigorúan megtiltotta még a rokon termékek anti kézbe való juttatását is. Hadd egye őket a fene, hogy az ómagyaroknak még... Mindegy.

- Állítólag Albert is megvolt neki – jegyezte meg Rozsnyói, mikor végre az utolsó lépcsősor tetejére értek. Egy pillanatra megálltak szusszanni, Andor pedig legszívesebben a mélybe hajította volna a vállait kínzó cuccait. Viszont a tenger felé kanyargó Tiberis kifejezetten festői látványt nyújtott, főleg így messziről, az ökörpiac által beleeresztett dolgok látványa és szaga nélkül.

- Albert?

- Ja, Albert – kuncogott Rozsnyói.

- Nem mondja – hitetlenkedett Andor. - Albert?

- Szinte biztos vagyok benne, hogy igaz.

- Anyám – sóhajtotta Andor. - Ki se néztem volna belőle. Azzal a ronda szemölccsel a képén, meg a remegő hájával? Egyáltalán mikor jutott ki hozzá a konyhából? És hogy jött össze ezzel a nővel?

- Most mi a francról beszél? - mordult fel Rozsnyói.

- Albertről. Meg hogy hogy jött össze Porciával.

- Mikor volt Albertnek remegő hája?

- Ma reggel még megvolt.

- Ma reggel? - Rozsnyói furcsán sípolva vette a levegőt, mintha kiugrott volna a légcsöve a helyéről. - Úristen, milyen Albertről beszél maga?

- A segédszakácsról – közölte Andor. - Milyen Albert van még?

Rozsnyói nem volt hajlandó válaszolni.

Lehet, hogy az attasé előre lezsírozta a találkozót, de ennek ellenére a Porcia kapuját őrző behemót állat testőr nem volt hajlandó soron kívül bejelenteni őket, hanem a két ómagyar is beültette a kis átriumnak kiképzett előcsarnokba, a türelmesen várakozó kliensek közé. Andor a csodálkozó (bár közönyösséget mímelő) rómaiakat nézte, közben pedig igyekezett elrejteni kaján vigyorát. A nagy kulturális attasé, aki egész Róma tanítómestere akar lenni, egy egykori rabszolga kliense közé sorolva... Hát ezt nem fogja beleírni a szakmai életrajzába, az biztos.

Rozsnyói fapofával bámulta az átrium közepén álló női szobrot, meztelen idomai nedvesen csillogtak a hajdíszéből gyöngyöző víz hatására.

- Ez ő – mormolta kicsit később. - Megvan az az újság, amiből a szobrász dolgozhatott.

Nem rossz, állapította meg Andor. A szobor teste pont olyan volt, amilyennek Ágotáét elképzelte még akkor, amikor ilyeneken képzelődött.

Aztán csuklott egy nagyot.

Rozsnyói meg felnyögött.

- Uraim – bólintott hűvösen feléjük Humbert. Egyikük se látta, hogyan került ide a városfürkész, talán az oszlopok közül lépett elő. - Szép délelőttünk van, nem?

- Jó re... napot – találta meg a hangját Rozsnyói. - Hát maga?

- Csak a várost járom, mint mindig – kedélyeskedett a városfürkész. - És maguk? Nem emlékszem, hogy a Villa Porcia a kiadott engedélyek közt lett volna. Valami váratlan dolog?

- Nem – erőltette vissza a fapofát a kulturális attasé. - Munkalátogatás.

Humbert végigmérte a klienseket, akik a jöttére tisztelettudóan felálltak. Andornak is csak most tűnt fel a dolog, elkapott néhány neheztelő pillantást is, valószínűleg annak szólt, hogy ők még mindig a kellemesen hűvös márványlábazaton ültek.

- Hát persze – bólintott végül a városfürkész. - Esetleg segíthetek valamit?

Zavaróan olyannak tűnt, mintha most menne, nem pedig most jönne. Ruhája is tiszta, friss, izzadtságnak, pornak semmi nyoma.

- Semmi szükség rá – hárította el hidegen Rozsnyói. - És maga? Mi járatban?

- Ó, semmiben – mosolygott Humbert. - Mondhatni, már kifelé áll a... rudam.

Az utolsó szónál kajánul Andorra vigyorgott.

- Értem – mormolta Rozsnyói. - Örülök, hogy összefutottunk.

- Én nem kevésbé – bólintott a városfürkész.

Andornak lassan leesett, hogy mi volt annyira zavaró abban a rudas poénban. Nem az a közvetve beismert tény, hogy Humbert mit is keresett errefelé – egyedülálló, özvegyember, pár fafejű szentfazékon kívül senki se vetne rá követ ezért, főleg, ha az a nő tényleg olyan szipirtyó, ahogy Rozsnyói sejteti -, de a kaján vigyorhoz sehogy sem illett a városfürkész tekintete. Biztos volt benne, hogy a férfi jelezni akart neki valamit, amit Rozsnyói előtt nem akart másképp megtenni.

Ebből megint egy vécés jelenet lesz. Már előre rosszul érezte magát tőle.

- Olyan az a fiú, mintha a fiam lenne. - A kopaszodó, bizonytalan tekintetű kliens szava betöltötte az apró oszlopcsarnokot. Talán Porcia kora miatt beszéltek ennyire emelt hangon, vagy hogy nagyobb súlyt adjanak a mondanivalójuknak, ki tudja. A nő mindenesetre nem tűnt olyannak, mint aki nagyot hall. Sőt, semmi másban nem emlékeztetett arra a vén, kiélt szipirtyóra, akit Rozsnyói lefestett. Andor igyekezett nem túl nyíltan bámulni a vörösre festett hajú, ápolt, egyenes tartású Porciát, de tartott tőle, hogy ez nem sikerült túl jól. Ha a nő észre is vette a dolgot, nem reagált rá. Ahogy az ómagyarokra sem reagált semmi különöset, ugyanúgy nézett végig rajtuk, mint a többi kliensére, akik furcsa patrónájukhoz méltó furcsa (késő délelőtti) időpontban érkeztek, hogy tiszteletüket tegyék, elmondják, hogy miben kérnék pártfogójuk segítségét, illetve meghallgassák, miben lehetnek ők a domina segítségére. Hamarosan a büszke, görögül morgó ludusmagister is itt áll majd alázatosan minden áldott reggel. Legalábbis remélik.

- Hát szabadítsd fel – intett kegyesen Porcia. - Senki sem mondhat rá semmit, ha felszabadítod a szívednek kedves rabszolgát. Ha meg mond is, nem kell törődnöd vele.

- Nem tehetem – felelte panaszos hangon a férfi. - Nehéz időket élünk, minden sestertiusnak helye van a családi pénztárban. A fiú munkájára pedig már nincs szükségünk, mert felhagytunk azzal a vállalkozással, amihez vettük, ahogy bölcsen tanácsoltad, domina, mert csak veszteségünk származott belőle. A szomszéd mester folytatta, mára már a hitelezői többet járnak a nyakára, mint a vevői.

Porcia kimérten bólintott.

- Nem kell emlékeztetned a bölcsességemre – közölte nyájasan.

- Természetesen – bólintott a férfi. - A fiú... szóval a feleségem el akarja adni a fiút. Nem kellene etetnünk tovább és jó árat kapnánk érte.

- De te a fiadként szereted – szúrta közbe a nő.

- Igen, domina, és tudom, hogy van, aki még a vér szerinti fiát is eladja, ha megszorul, de én ilyet soha sem tudnék tenni. De a feleségem...

Néhányan összenéztek a kliensek közül, pár gúnyos mosoly is összevillant. De Andor elkapott pár együtt érző pillantást is. Hiába élet és halál ura a paterfamilias a jog szerint, azért a gyakorlatban a nőknek is osztottak pár lapot, nem is a legrosszabbakat.

- A feleséged megharagudna rád, ha felszabadítanád – fejezte be a gondolatot Porcia. Látszott rajta, hogy szórakoztatja a dolog. - A feleséged bölcs asszony, add át neki, hogy ezt üzenem.

- Ö... természetesen domina.

- És egy szerencsés asszony is, mert jó ember a férje, olyan, akinek nagy szíve van, szeretettel teli. Elmondom, mitől félsz. Attól, hogy ha eladod a fiút, rosszul bánik majd vele a gazdája, te pedig semmit sem tehetsz ez ellen.

- Igen, domina.

- És garanciát sem kérhetsz, hiszen ha egyszer eladtad, nincs több jogod felette. Ha megveri, megkínozza, megöli, a jog mellette áll. - Hosszú szünetet tartott, majd Rozsnyóira nézett. - Mármint a római jog.

Andorék a kliensek tekintetének kereszttüzébe kerültek egy pillanat alatt.

- De mi lenne akkor, ha nem rómainak adnád el a fiút? - folytatta Porcia. - Azt mondtad, ügyes, eszes rabszolga, egészséges, és képzett is. Biztos vagyok benne, hogy a Ianiculum dombon lakó ómagyarok örömmel megvásárolnák tőled, másnap pedig már szabad emberként ébredhetne és egy olyan birodalom védené, ami egyedül méltó arra, hogy Rómával együtt emlegessék. Tanítanák, munkát kapna, fizetséget, és rendszeres kimenőt, hogy meglátogasson. Mit gondolsz? Ha esetleg viszolyogsz attól, hogy barbárok kezére add...

Kellett egy kis idő, mire minden érintettnek leesett a tantusz.

- Nem tudom nem dicsérni a bölcsességed, domina – hajtotta meg végül magát a kliens.

- Biztos vagyok benne, hogy tisztességes árat fogsz kapni a fiúért – fúrta a tekintetét Rozsnyóiéba Porcia. A kulturális attasé hipnotizáltan bólintott.

- Természetesen – mormolta. Andor a márványlapok mintáját tanulmányozta, hogy ne röhögjön fel hangosan.

- Remek – tapsolt egyet Porcia. Egy karcsú lány lépett mellé, gyanúsan ómagyar teáscsészét nyújtott az úrnőjének, a nagydarab testőr pedig kitárta az utca felé vezető kaput. A kliensek fogadása véget ért. Rozsnyói zavartan nézett körbe, Andor kérdőn felhúzta a szemöldökét. Ha kirakják őket úgy, hogy a rabszolga megvételén túl mást nem intéztek, az már csak a hab lenne a tortán. Mire hazaérnek, Rozsnyói már a lemondását is megszövegezheti.

- Küldd el ide a rabszolgafiút – szólt még a kopaszodó, kisimult arcú kliense után Porcia. - Eljuttatom majd hozzád az árát és az intézőm az adásvételt is átvállalja.

- Nagyon köszönöm, domina.

Az keskeny átrium pillanatok alatt kiürült, de a klienseket kifelé terelő testőr nem foglalkozott a két ómagyarral. Végül négyen maradtak, a két megszeppent férfit egy elégedetten teázgató úrnő és feltűnően szép szolgája méregette.

- A fiú a villanyszerelő? – kérdezte kedvesen Porcia magyarul. Esztergomi kiejtése semmit sem romlott a Rómában töltött évek során, Andor „ezért csodálom” listája újabb dologgal bővült. Két nyelvet is így beszélni... És állítólag görögül is tud.

- A... munkatársam a követség egyik technikusa – felelte készségesen Rozsnyói.

- Remek – tette le a kiürült csészét Porcia. - Amíg mi beszélgetünk, Szilvia elkíséri a hálószobámba és elmondja neki az elképzeléseimet. Remélem, nem okoz majd csalódást.

- Nem okoz – ígérte Rozsnyói, majd türelmetlenül intett Andornak, hogy induljon már.

- Erre – fordult meg Szilvia és belépett az oszlopok közé.

Andornak már nem is fájt annyira a válla.