Az ÓMR1 interjúja Kubató Viktorral, a Nemzeti Párt kampányigazgatójával

Áu. 17.

ÓMR1: Igazgató úr, egyes elemzők szerint a mostani választáson van először komoly esélye a Nemzeti Pártnak ahhoz, hogy kétharmados parlamenti többséget szerezzen. Ön bizakodik ebben?
KV: Természetesen. A kétharmados szabály még az Átkerülés előtti politikai renszerből származik és azt biztosítja, hogy az alapvető dolgokhoz csak olyan politikai erő nyúlhasson hozzá, ami a polgárok túlnyomó többségének bizalmát élvezi. Az országot járva úgy érzem, hogy ez igaz a Nemzeti Pártra, sokkal inkább, mint bármelyik másik politikai erőre.
ÓMR1: Gyakorlatilag a Nemzeti Párt irányítja az országot az Átkerülés óta, illetve a mostani vezetői fontos szerepet játszottak az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában is, ami a mostani politikai rendszer alapjait fektette le.
KV: Ez nem teljesen igaz.
ÓMR1: Mármint melyik állítás?
KV: Természetesen az első. Az átmeneti időszakban, majd az azt követő három ciklusban is végig szövetséges pártokkal együtt kormányoztunk, amik koalíciós partnerként vagy külső támogatóként vettek részt az ország irányításában, építésében, a terjeszkedés problémáinak megoldásában. Nem szeretem, amikor az elmúlt bő tizenöt évet úgy állítják be, mintha az csak és kizárólag a Nemzeti Párté lenne.
ÓMR1: Úgy érzi, hogy nem vállalható egyedül ez az időszak?
KV: Miért érezném úgy? Én is, mint minden ómagyar polgár, büszke vagyok arra, amit elértünk. Egy múltba sodródott országcsonkból virágzó, növekvő birodalmat építettünk, aminek persze még nincs vége. Úgy értem, az építkezésnek. De ezt nem a Nemzeti Párt csinálta, igaz, hogy eddig mindig mi tudtunk kormányt alakítani, de nem tudtuk, nem is akartuk ennek a terhét egyedül vállalni.
ÓMR1: Tehát hasznosak voltak a szövetségek?
KV: Mindenképpen.
ÓMR1: Ezt a szövetségesek is így gondolják? Szinte politikai közhely, hogy az a párt vagy tömörülés, ami szerepet vállal a kormányban a Nemzeti Párt mellett, a következő választásokon minimum a felére olvad.
KV: Ez leginkább a Karitász szövetségre igaz csak, de ott is inkább az történt, hogy sokan rájöttek arra, hogy az elnevezésen és pár arcon kívül nincs jelentős külünbség köztük és köztünk, így, mondhatni, átigazoltak. Ezt a Karitász vezetői is elismerték.
ÓMR1: Az akkori vagy a mostani vezetők?
KV: Szerintem mindkettő. A mostaniakkal nincs annyira közvetlen kapcsolatom. Olyan érzésem van, mintha csak azért támadnának minket, hogy ezzel is meghatározzák magukat. Ez egyfajta identitásválság lehet, ami inkább belső probléma, kár, hogy nyilvánosság elé viszik.
ÓMR1: Ha megszerzik a kétharmados többséget, mi változik?
KV: Jelentős mértékben nem sok. Talán a döntéshozatali procedúrák egyszerűsödnek, nem kell majd annyifelé egyeztetni.
ÓMR1: Akkor felteszem másképp a kérdést: változtatnak majd valamin?
KV: Nyilván felül kell majd vizsgálni mindent, ami ezt igényli. Nyitottak vagyunk a visszajelzésekre, magunk is keressük őket, na meg a sajtó sem szemérmes, ha ezzel kell szolgálnia. Ráadásul az ország területe folyamatosan növekszik, több helyen már elértük az ezeréves határt, illetve a terjeszkedési tervben kijelölt vonalat. Itt a katonai megszállást fel kell hamarosan váltania a polgári közigazgatásnak, be kell indítani az emancipációs folyamatot, fejleszteni az infrastruktúrát, integrálni az anti lakosságot. Ez nagy munka és minél nagyobb területet érint, annál jobban kibuknak a kisebb volumenre kiépített rendszer hiányosságai.
ÓMR1: Kampányigazgatóként ez mennyire az Ön területe?
KV: Nagyon is az, bármennyire is furcsa első hallásra. Azok az antik, akik elérik az első emancipációs szintet - és ez általában pár éven belül minden új területen bekövetkezik - az állampolgárságga együtt választójogot is kapnak.  Valószínűleg jövőre érjük el azt a fontos mérföldkövet, amikor az anti születésű, szavazati joggal rendelkező állampolgárok többen lesznek, mint az átkerültek és azok utódai, akik a következő választásokon már szintén szavazóképesek lesznek. Minden nagyon komplex feladatokat ró ránk a kampányok során.
ÓMR1: Arra már többen rámutattak, hogy a körzetek kijelölése miatt az anti területek állampolgárainak szavazata kevesebbet ér, mint a magterületek lakóié.
KV: Végső soron ez valóban így van, a parlamentbe küldhető képviselők száma ugyanannyi lakosra vetítve több a magterületeken, mint odakint. Ezzel kapcsolatban azonban elsöprő egyetértés volt a parlamentben, egyedül az egalista minifrakció tiltakozott, szerintem csak megszokásból.
ÓMR1: Nem érzi úgy, hogy ez sérti az egyenlőség elvét?
KV: Szerintem az jobban sértené, ha egy negyedik emancipációs szintű átkerült, iparosodott, magas kultúrával rendelkező terület ugyanakkora politikai képviseletre lenne csak jogosult, mint egy hasonló méretű, pár éve elfoglalt, épp csak egyes szintű anti. Akárhogy is nézzük, Ómagyarország terheti még mindig az átkerült területek viselik, ennek a politikában is jelentkeznie kell.
ÓMR1: Az új, anti származású polgárok körében is ugyanolyan népszerű a Nemzeti Párt, mint mondjuk Esztergomban?
KV: Remélem, hogy egyszer az lesz. Egyelőre a Karitász nagyon erős ezeken a területeken, és sajnos az egalista demagógiára is nyitottak a kevésbé felvilágosult új polgárok, ami inkább a párt gátlástalanságát és felelőtlenségét minősíti, nem a megtévesztett választókat. De mindent egybevetve még a külső területeken is erősek vagyunk, csak nem annyira, mint idebent.
ÓMR1: Lejár az időnk, de szeretném újra feltenni azt a kérdést, amire még nem kaptam választ. Kétharmad esetén változtatnak valamin?
KV: Talán az elnöki mandátum korlátozásán.
ÓMR1: Tehát hogy akár több ciklust is betölthessen valaki?
KV: Véleményem - ami nem egyezik a NemzetI Párt hivatalos véleményével, természetesen - az Ideiglenes Nemzetgyűlés itt valamiféle naiv, romantikus hibába esett, amikor ezt kettő ciklusra korlátozta. Úgy tudom, egy Átkerülés előtti, nem magyar példa lebegett a szemük előtt. De ha valaki megkapja a bizalmat a választóktól több ciklusra is, akkor miért kellene lemondania? Ez a demokrácia megcsúfolása lenne.