A Neronomicon eredeti története 

A Cthulhu-mítosz fontos építőelemei bizonyos, Lovecraft által elképzelt kultikus tárgyak is. Ezek leghíresebbike a Necronomicon, a Halott Nevek Könyve, amelyet Lovecraft szerint Abdul Alhazred, az őrült arab írt Damaszkuszban, 738-ban, s eredeti címe Kitab Al-Azif, ahol az arab kifejezés bizonyos éjszakai hangokra utal, amelyeket rovarok hallatnak. Régen ezt a démonok üvöltésének tartották. A könyv címének több jelentése lehetséges, Lovecraft kutatói vitatják, melyik a helytálló. Legelfogadottabb a Halott Nevek Könyve (Book of the Names of the Dead), de fordítható a Holtak Országának Kalauzaként is (Guide Book to the Regions of the Dead). A Necronomicon görögből, valószínűleg tévesen alkotott szó, mert szó szerinti fordítása: Halott törvények könyve.  

A mű természetesen kizárólag Lovecraft fantáziájának terméke, ahogy egy levelében írja: Alhazred alakját öt éves korában találta ki, az Ezeregy Éjszaka hatására, s a később önálló kötet formájában 1973 megjelent Necronomicon is Lovecraft műve. A kötetben megtalálható minden, ami az író munkáiban gyakran előforduló „Nagy Öregek" kultuszával kapcsolatos. A könyvre Lovecraft novellái sokszor utalnak, de ritkábban tűnik fel. Először a Randolph Carter vallomása c. novellában olvashatunk róla, de még megnevezés nélkül. A Necronomicon legalább tizennyolc történetben szerepel. Részletes tartalma mindig homályban marad, csak idézeteket ismerhet meg az olvasó. A Necronomicon mellett Lovecraft számos hasonló könyvet bemutat novelláiban, ilyen például a Pnakotikus kéziratok, Dzyan könyve vagy a R'lyeh-i szöveg, amelyek szintén az író fantáziájának termékei.

A Necronomicon igazi karrierje azonban - amiért tulajdonképpen mindezt leírtam - jóval Lovecraft halála után vette kezdetét, akkor, amikor bizonyos okkultista körök kezdtek felfigyelni a Lovecraft által teremtett sötét mitológiára. Ez az érdeklődés odáig fokozódott, hogy néhány csoport saját tanításaiba és rítusaiba is beépítette e mitológia bizonyos elemeit. Így például az Anton Szandor LaVey által alapított kaliforniai sátáni gyülekezet, a Church of Satan (A Sátán egyháza) két lovecrafti rítust is kidolgozott, amelyek leírása megtalálható a Lavey által kiadott Satanic Rituals (Sátáni rituálék) című könyvben; az egyik a Ceremony of the Nine Angels (A kilenc angyal ceremóniája), a másik pedig a Call to Cthulhu (Cthulhu hívása) címet viseli. Lovecraft mitológiájának ilyen irányú adaptációját egyes okkultisták azon nézete is elősegítette, miszerint Lovecraft egy ismeretlen hatalom által vezérelve - hasonlóan egy írómédiumhoz - bizonyos emberfölötti (vagy emberalatti) lények reálisan létező titkos kultuszait írta le novelláiban, természetesen erősen átformálva és romantikusan kiszínezve. 
 

A Neronomicon antik által ismert története:

A könyvet az Átkerülés előtt a 14. században írta Abdul Alhazred, az "őrült arab", aki a jemeni Sanáaban született. Vándorlásai során Arábia egy sötét és ismeretlen, démonok által lakott vidékén megismerkedett a Cthulhu- és Yog Sothoth-kultusz félelmetes tanaival és rítusaival, majd öregkorában mindezeket leírta egy könyvben, amelynek az Al Azif címet adta. Ezt a könyvet fordították le az Áe. 11. század körül Bizáncban görögre, és ekkor kapta a Necronomicon címet. Áe. 780-ban egy bizonyos Olaus Wormius latinra fordította, de négy évvel később IX. Gergely Pontifex Maximus parancsára a tiltott könyvek listájára került. Az eredeti arab változatnak már Olaus fordítása idején sem sikerült fellelni egyetlen példányát sem, az utolsó ismert görög nyelvű kötetet pedig Salemban égették el Áe. 316-ban.

A latin verziót többször is kinyomtatták az eltelt századokban, de mindig igen csekély példányszámban, így alig egy-két ómagyarra lefordított kópiája maradt fenn napjainkra. Ezt a megmaradt néhány kópiát viszont az ómagyarok "hét lakat alatt őrzik, hogy megóvják a világ rendjét és épelméjűségét". 

A Necronomicon az antivilág szerint 

Minden idők legsötétebb mágiájának egyetlen, és legerősebb forrása. A kódexbe zárt rontó  mágia erejére jellemző, hogy még azt is megbetegíti, aki csak a közelébe merészkedik. Legyen az frissen fogott núbiai rabszolga, vagy a legnagyobb hatalmú mágus, a kódexből áradó rontás egyformán pusztító számukra. 

Egy kivételével valamennyi eredeti példánya ómagyar tulajdonban található. Az egyetlen példány, amely nem ómagyar tulajdon, az Alexandriai Könyvtárban található, szigorú zárlat alatt.

Ezt példányt, amely még az Átkerülés előttről származik és a Walhallában készült, a fiumei Térképboltból szerezte meg az ephesosi Zenodotus, aki még I. Ptolemaiosz nevezett ki a könyvtár élére. 

Bár a legnagyobb óvatossággal jártak el a kódex szállítása és tárolása közben, a vele érintkezésbe kerültek többsége a kódexből áradó rontás miatt megbetegedett, és nagyobb felük meg is halt. A karthágói Mag Barca hajóját, amin a kódexet Fiuméből Alexandriába csempészték, a hajóúton kitört járvány miatt a Fárosz szigeti ómagyar követség gyógyítóinak tanácsára kivontatták a tengerre, és az ómagyarok a sziget és Alexandria védelmét adó ágyúkkal elsüllyesztették. Ez az áldozat megtörte rontást, és az ómagyarok által ápolás alá vett betegek hosszú lábadozás után meggyógyultak. 

Miután a kódex a Könyvtárba került, Zenodotus utasítására lemásolták a könyvtár írnok-rabszolgái. Sajnos ez megint több halálesethez vezetett, de a másolat már legalább nem árasztotta azt a rontást, mint az eredeti. Ez a másolat lett a legkeresettebb mágiával foglalkozó írás a Könyvtár eddigi történetet során.  

Az eredeti kódex tárolására szolgáló pincébe ez után lehetőleg senki sem merészkedett, a takarító rabszolgák szemrebbenés nélkül vállalták a legkegyetlenebb megkorbácsolást is, de nem mentek még a pince közelébe sem. Néhányan inkább öngyilkosok lettek, mintsem hogy a pincébe belépjenek. Az egyik rabszolganő, miután bekényszerítették felmosni a termet, később állítólag kétfejű torzszülöttet szült.

Zenodotus feljegyezte, hogy még a betévedt patkányok is megdöglöttek ebben a pincében. 

Több külhoni mágus puhatolódzott a kódex ellopásról az ismertebb sírrabló dinasztiáknál, de mind merev elutasításban részesültek. Még a legmerészebb sírrablók sem vállalták a kódex megközelítését sem.  

Az Alexandriai Könyvtár vezetője végül a legnagyobb élő mágusok segítségét kérte, hogy a kódexből áradó rontásnak gátat vessenek.

A védelemnek több lépcsőjét készítették el. Az egyiptomi Mentuhotep, az Ozirisz-mítosz beavatottja vezetésével készítették el a szent turai mészkőből mélyen a Könyvtár alatt azt a kamrát, amelyben a kódexet kívánták elhelyezni. Miután a pincekamra elkészült, és a túlvilági rontástól óvó festményeket is felfestette Mentuhotep, a Könyvtár vezetője elhelyeztette a kamra közepén a káanita Jéhud rabbi és mágus által készített, ólomból és meteoritvasból álló, a Kaballa titkos jeleivel telirótt asztalt. Szín-gamil a kaldeus, közben elkészítette azt az óvó varázsjelekkel telirótt „ólomüveg” burát, amellyel letakarták a könyvet. A kaldeus, saját bevallása alapján egy ómagyar mágustól kapta azt az üvegtálat, amit erre a célra felhasznált.

Miután a három mágus közösen elvégezte a sírkamra lezárásának rituáléját, a kódex a továbbiakban már nem csinált bajt, és mindmáig a sírkamra foglyaként tartják. 

Ami a három mágust illeti, mindhárman megbetegedtek egy rövidebb időre a szertartás után, de hála Thot gyógyítóinak, hamar felépültek. A kaldeus mágus később a tanítványai előtt élete legnehezebb feladatának nevezte ezt a tettét.

A Necronomiconból áradó rontás

A kódex rontása a közelében töltött idővel arányos, ha csak egy-két órát tölt valaki a kódex közelében, például csak egy, esetleg két igét másol ki, akkor csak egy folyami lázhoz hasonló kórságot kell elszenvednie, azzal az eltéréssel, hogy a bőrén égési sérülésekhez hasonló sebek nyílnak meg. Folyni kezd az orra, láza is lesz hasmenéssel és hányással, és a rontás elveszi az erejét is, de ebből még föl fog épülni az áldozat, ha többé nem megy a kódex közelébe se. Ezt még az istenek figyelmeztetésének is felfoghatjuk. Mert ilyen rontó hatalom nem való egyetlen halandó kezébe sem.

A rontás súlyosabb formája viszont nem ilyen egyszerű. Ez akkor lép fel, ha az áldozat több napig is tartózkodik a kódex közelében.

Az áldozat viszonylag jól  érzi magát két-három napig, majd egyszerre kitör rajta a mágikusan beleplántált kórság. Hasmenése lesz, és kihányja a legkönnyebb ételt is. Ez eddig a kolerára emlékeztet, de a következő napokban kihullik a testének összes szőrzete, és utána fekélyek nyílnak meg a testén, mint a bélpoklosoknak. Ezek a fekélyek gyógyíthatatlanok, és csak egyre jobban terjednek. Ekkor már a beteg egyre inkább magatehetetlen, és már enni-inni sem képes, majd a teste kiszárad, és a beteg szörnyű görcsök közepette, a fájdalomtól üvöltve hal meg.

Ez a betegség már gyógyíthatatlan, és Thot legjobb gyógyító papja is csak annyit tehet, hogy megszabadítja a beteget a későbbi fájdalmaktól. 

Az ilyen holttest mumifikálását Anubisz papjai nem vállalják, mert már többször is előfordult, hogy az istenük a rontás enyhébb formájával sújtotta a szertartásban résztvevőket. És többé nem akarnak az istenük akarata ellen tenni. Ezért, ha mostanában ilyen betegségben elhunyt személyről tudomást szereznek, úgy a holttestet fémkoporsóban a tenger partjára viszik, ahol egy szertartás után egy tutajjal a vízre teszik a testet, majd a tutajt felgyújtva a tengerbe temetik. A halott egész családját tisztátalannak nyilvánítják, és száműzik a számukra kiürített Tisztátalanok Oázisára. Amennyiben elvégzik a hosszadalmas, hónapokig is eltartó, megtisztulási rituálékat, úgy visszatérhetnek a mindennapi életükhöz. 

(Megjegyzés: A Tatai Honvédkórház főorvosa, Dr. Juhász István, a Necronomicon által okozott kórt a tünetei alapján polónium, vagy más sugárzó izotóp által okozott sugárbetegségnek véli. Véleménye alapján a könyvet nagyobb mennyiségű polóniummal vagy más rádióaktív izotóppal fertőzték meg, és ez okozza a betegséget a könyvvel érintkezőknél. )

Teddybear szócikke az omagyar wikin.