A fák között gomolygó ködből előléptetett egy lovas, majd meghúzta a kantárt és hátratolta a csuklyát a fejéről. Olyan volt, mint valami földre szállt görög isten.

Hanyagul a hátamra löktem az AMD-t, a bőrszíj csúszóssá vált az éjszaka párájától, hajam csapzottan tapadt a fejemre, ahogy lenyomta a sapka. Előléptem a ház takarásából.

- Hát tényleg maga az - bólintott Pál vezér. - Segítsen leszállni!

- Miért nem az embereit kéri meg rá? - kérdeztem. Amikor értetlenséget mímelve a szemembe nézett, a ködbe burkolódzó fák felé biccentettem. - Nem vagyok süket.

- Fő az elővigyázatosság - jegyezte meg hűvösen. - Nem tudtam kivenni Jankó szavaiból, hogy miért jött.

- Ha ártani akarnék magának, nem jelenteném be előre - világosítottam fel.

- Akkor miért nem teszi le valahová a fegyvereit?

- Soha nem teszem le a fegyvereimet.

Anna lépett elő a faházból, amikor meglátott teljes harci díszben állni az apjával szemben, rosszallóan megcsóválta a fejét, de a szája szélén mosoly bujkált. Elgondolkoztam, hogy az éjszaka folyamán vajon benézett-e a szobámba, és ha igen, miért.

Egyre elfogadhatóbbnak kezdett tűnni a gondolat.

Figyeltem, ahogy az apjához siet, megfogja a kantárt és lesegíti az öreget.

- Menjetek be - tolta gyengéden a ház felé a szarvasbőr köpenybe burkolódzó alakot. - A többieket majd intézem.

Pál vezérre néztem és hanyagul megvontam a vállam.

Nem hiszem, hogy Jankó különösebben pontosan el tudta volna mondani, hogy miért is jöttem, mégis az az érzésem támadt, hogy nem hat rá az újdonság erejével az, amit előadtam. Csak hümmögött néha, párszor összenézett a lányával. Odakint közben előmerészkedtek a kísérői is a fák közül, kikötötték a lovaikat és meghúzták magukat a teraszon, Anna Jankóval küldetett ki nekik teát. A fák fölött látszott, hogy egyre inkább tisztul az ég és a napsütés hamarosan felszívja a hajnalból itt maradt ködöt.

- Tehát azt mondja, nincs esélyem - foglalta össze végül, de nem tűnt túlságosan letörtnek miatta. - Ha nem vonulok vissza, akkor meghalok, így vagy úgy.

- Vagy magára vernek valami régi felmelegített dolgot és elhurcolják - pontosítottam. - Ha bevonul ide az emancipációs hadtest, egy ideig az lesz a törvény, amit ők mondanak. És úgy tűnik, nem lopta be magát a szívükbe.

- Úgy tudom, az emancipációs folyamat már a kezdetektől jogállami keretek között folyik. Már a nulladik szint elérése előtt is - forgatta az agyagbögréjét a kezében Pál vezér. - Mi pedig kettes szintről indulunk.

- A jogállam csak egy mítosz - világosítottam fel. - Ott is ugyanaz a szabály, mint mindenhol. Talán csak azt garantálja jobban, hogy ne essen baja annak, aki nem ugrál. Maga viszont - néztem rá szigorúan -, maga viszont ugrál.

Mosolyogni kezdett. A lányára nézett, de Anna arca rezzenéstelen maradt.

- Nem tudok én már ugrálni - sóhajtotta.

- Tudja, hogy értettem - folytattam kérlelhetetlenül. - Nekem azt mondta, hogy amit itt felépített, azt átadja Ómagyarországnak. Most pedig kiderült, hogy az emancipátorokon átnyúlva politikai pártokkal, ügyvédekkel kavar, ez pedig még Esztergomban sem egy életbiztosítás, itt a végeken meg csak az öngyilkosság egy kissé bonyolultabb módja csupán.

- Nem az emancipátoroknak szántam a művemet, hanem Ómagyarországnak - jegyezte meg Pál vezér. Megvontam a vállam, nem kívántam hülyeségeken vitatkozni. Lehet, hogy másképp értelmezte a hallgatásomat, mert folytatta. - Bebizonyítottam, hogy az úgynevezett „antik” semmivel sem alacsonyabb rendűek, mint az átkerültek leszármazottai. A semmiből egy második szinten álló területet építettünk fel, mindenféle emancipációs segítség nélkül. - Ez nem volt igaz, mert egy csomó dolgot gyakorlatilag összelopkodtak a különböző emi hadtestektől, de kétségtelenül jól hangzott. - Nem akarom hagyni, hogy szétverjék, ennyi az egész. Vagy ez már halálos bűn?

Újra megvontam a vállam.

- Nem én vagyok az, akivel ezt meg kell beszélnie. Kétlem, hogy meg tudna győzni, de ha valahogy mégis, akkor se ér el vele semmit. Pár nap és az emancipációs hadtest bevonul, tele lesz a gatyájuk, mert még a fele létszámot és felszerelést sem tudták összekaparni, megtörők is jönnek velük, és ha magát itt találják, akkor kevésbé elegáns módon, de hamar kiiktatják a képből.

- Mármint nem annyira elegáns módon, mint egy politikai gyilkosság - húzta el gúnyosan a száját.

- Egyértelműen beszéltem - zártam le a kört.

Hallgattunk egy darabig. Kint a katonák fojtott hangon beszélgettek, majd hirtelen felnevettek valamin, az egyik ló nyerítve válaszolt. Jankó a konyhában szöszmötölt.

- Miért mondta el most ezt nekem? - nézett végül a szemembe az öreg.

- Mert nem akarom megölni.

- Mi tartja vissza?

- Ezt a helyzetet meg lehet oldani enélkül is.

- Ennyi?

- Nem elég ennyi?

- Csak csodálkoztam. - Ezúttal ő vonta meg a vállát. - Azt ugye tudja, hogy nem ijedtem meg?

- Nem is akartam ijesztgetni.

- Számítottam ilyesmire és be is biztosítottam magam. Nem is tud mindenről.

Kezdett rossz érzésem támadni.

- Nem fogok engedni. A helyemen maradok az emancipációs hadtest megérkezéséig, majd mikor megkapjuk a minősítést és Kézdivásárhely megválaszthatja a vezetőjét, jelöltetem magam.

Rosszallóan ingattam a fejem,

- Azt hiszem, az elmúlt években bebizonyítottam, hogy alkalmas vagyok a posztra - tárta szét a karját színpadiasan Pál vezér. - Nem hiszem, hogy észérvekkel belém tudna bárki is kötni.

Éreztem, hogy kezdenek megfeszülni az izmaim.

- Akkor én is egyértelmű leszek - kezdtem bele lassan. A szavak száraz vattaként szakadtak ki a számból. - Nem fog a helyén maradni a hadtest bevonulására. Ha nem hajlandó arra, hogy magától visszavonuljon, akkor kényszert alkalmazok. Nem akarom megölni, meg akarom menteni. Ha magára nem is gondol, akkor jusson eszébe a népes családja. Miért hiszi azt, hogy ha elkapják, akkor hozzájuk egy ujjal sem nyúlnak?

Árnyék futott át az arcán, egy pillanatra Annára nézett, aki mintha óvatosan nemet intett volna a fejével.

Mit nem?

Nem ettem, nem ittam semmit, amit elém rakott, nem aludtam abban a szobába, amit ki tudja milyen füvekkel szagosított tele forró vízbe áztatva őket. És még a hátam mögött sincs se ajtó, se ablak, ahonnan meglephetnének.

- Kényszert alkalmaz? - dobta vissza a szavakat Pál vezér.

- Pontosan - bólintottam kimérten. Annyira erősen figyeltem mindenre, hogy szinte fájt a fejem az erőfeszítéstől. A katonák beszélgetése odakint. Jankó a konyhában, ahol kések is vannak. Anna a látóterem szélén, a köpenyétől nem látom, hogy megfeszíti-e az izmait, annyit már tudtam róla, hogy az arca megtévesztően fegyelmezett tudott maradni. Pál vezér öreg, de vastag karjai. - Elrabolom magát.

- Mégis, hogy képzeli? - érdeklődött megjátszott udvariassággal. - A saját városállamon közepén vagyunk. Odakint a katonáim gondolkodás nélkül feláldoznák az életüket a védelmemben. Az emancipációs hadtest pedig még nem ért ide.

- Nem kívánok belemenni a részletekbe, de tisztában vagyok a körülményekkel - mondtam nyugodtan. - És maga is tudja, hogy képes vagyok arra, amiről beszélek.

Az AMD megnyugtató keménysége a combomhoz simulva.

Anna bizonytalanul megmozdult az asztalra támaszkodva, nem vettem észre az arcán előtte, hogy valamire készül.

- Én úgy érzem, hogy nem vagytok ellenségek - közölte velünk.

Hagytam, hogy lógjanak a levegőben egy ideig a szavak.

Pál vezér hangosan kifújta a levegőt, majd a hajába túrt.

- Nem ijedtem meg magától - nézett fel rám a mozdulatot befejezve, de érződött a hangján, hogy már a megegyezést keresi.

- Nem is kértem, hogy ijedjen meg. Mint azt az elején letisztáztam, meg akarom menteni magát. Nekem is van vesztenivalóm, amiért ezt teszem.

Csodálkoztam volna, ha meghatottam volna őket vele.

- Rendben - sóhajtott fel újra Pál vezér. - Ha magára hallgatnék, mit kellene tennem?

Nem igazán hangzott feltételes módnak.

Eleinte úgy terveztem, hogy az éjszaka leple alatt vágok neki az erdőnek, majd ahogy kezdett vörösödni az ég alja, szóltam Annának, hogy inkább csak reggel indulok.

Talán ez volt a harmadik mondat, amit az apja távozása után váltottunk.

- Örülök neki - felelte. - Remélem, most már elengeded azt a puskát.

A teraszon ültem, az AMD a combomon pihent és kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy jól tettem-e, hogy elengedtem Pál vezért, csupán a szavára építve. Elvégre már korábban is becsapott. Nem hazudott nekem, de nem mondott el mindent. A katonát, akit megöltek a lelépésük során. Az egalistákkal való kapcsolatát és a tervét, amivel ki akarta használni az emancipációs szabályokat. De most valami miatt úgy éreztem, hogy igazat mondott, amikor beleegyezett a tervbe, sőt, még ő is javasolt pár igazítást rajta, hogy jobb legyen. De nem azért akartam tovább maradni, hogy lássam, tényleg így tesz-e. Innen az erdő közepéről amúgy se értesülnék hamarabb a dologról, mint akár az emancipációs hadtest elé menve.

- Nem hagyhatom el a fegyveremet - világosítottam fel.

Közelebb húzott egy széket és leült mellém.

- Vannak dolgok, amiket az ember nem tud csak úgy letenni - állapította meg. A naplemente fényébe burkolódzó erdőből mindent átható békesség sugárzott.

- Sok ilyen van - hagytam rá.

- Emlékszel, amikor először találkoztunk? - kérdezte.

- Itt a házban - bólintottam.

- Akkor azt hittem, egyszerű ember vagy és egyből kiismertelek. Most pedig fogalmam sincs, mit gondoljak rólad.

- Semmit sem kell gondolnod rólam - nyugtattam meg.

- Persze, hogy nem - mosolygott az egyre gyengülő napfényben. - De vannak olyan dolgok, amiket az ember nem kényszerből csinál.

Nem mondtam semmit.

- Levetted a gyűrűdet - állapította meg később. Már alakokat nem nagyon lehetett látni, inkább csak árnyékokat.

Önkéntelenül is a kezemre pillantottam.

- Mindig leveszem bevetés előtt.

- Múltkor nem vetted le - mutatott rá. - Pedig akkor is bevetésen voltál.

Ennyit a hazugságomról.

Elgondolkoztam a falam mögött, majd óvatosan a vastag repedésbe feszítettem az ujjamat. A recsegés körülvett, ahogy kihullott belőle az első darab.

- Kipróbálom, milyen nélküle - mondtam halkan.

- Gyűrű nélkül?

- Gyűrű nélkül - bólintottam. Nem tudtam, hogy elugrottam-e már, és ha igen, vissza tudok-e fordulni a levegőben. - A gyűrű jelkép.

- Egy emberé.

- A feleségemé. Meglepő módon.

- Akiről nem akarsz beszélni.

Megdörzsöltem az ujjamat, amit annyi éven át abroncsba szorított az aranykarika, hirtelen olyan érzés fogott el, mintha meztelen lennék.

- Miért érdekel a feleségem? - kérdeztem.

Az erdő teljesen elcsendesedett.

- Érdekesnek találom, hogy úgy viselkedsz, mintha lenne, pedig nincs.

Pontosan ez az én gondom is.

- Nem lehet csak úgy elfelejteni az ilyesmit - jegyeztem meg.

- Nem arról beszélek, hogy az emlékét őrzöd - pontosított gyorsan. - Az teljesen normális dolog. Az nemes dolog. De te úgy viselkedsz, mintha élne, pedig meghalt. Ugye, meghalt?

És emiatt még mennyien.

Az anti kisgyerek arca, ahogy apja véres agyveleje a bőrére csapódik.

Eszter ráncos újszülöttként az üres, vérfoltos ágyon.

- Eltűnt - mondom ki a szót.

- Eltűnt? - ismétli meg. A falam leomló darabjai összezúzzák a lábamat.

- Eltűnt.

- Vagyis nem is biztos, hogy meghalt?

- Nincs rá bizonyíték. Nincs holttest. - A vérvörös árnyékká vált fákat nézem, elhomályosulnak, ahogy nem akarok rájuk fókuszálni. - Nincs lezárás.

- Mikor történt? - kérdezte.

- Húsz éve.

- Már húsz éve?

- Kicsit több, mint húsz éve. Nem sokkal.

Hallgatott egy darabig, majd kicsit mocorgott a székében. Érezhető gyorsasággal hűlt le körülöttünk a levegő.

- És lehetségesnek tartod, hogy még él?

- Nem - ráztam meg a fejem, majd újra megtapogattam a gyűrűm helyét. - Nem hiszem, hogy bármi esély is lenne rá, hogy valamelyik nap visszasétálna az életembe. De nem volt lezárás. Minden nap reméltem, hogy... Mindegy.

Mintha kioldódott volna belőlem egy nagy fájdalom, s a hiánya egyszer csak euforikus örömként töltött el.

- És most lezártad - állapította meg, bár kérdésnek is beillett volna.

Még egy rúgás a fal romjaiba.

- Megpróbálom.

- Miért? - csapott le egyből a kérdéssel.

- Nem is tudom. Talán... Nem tudom. Beszéltem valakivel. Mindegy.

Megérezhette, hogy nem kell tovább vájkálnia bennem.

- Örülök neki, hogy maradtál - ismételte meg inkább újra.

Ültünk a leszálló éjszakában, karnyújtásnyi távolságra egymástól és egyre erősebb lett bennem a gondolat, hogy kinyúljak és megérintsem a kezét.

Annyi idős, mint a lányom.

Nem mozdultam, ahogy ő se, és a sötétség lassan elborított minket.