„Az antinegyed jó is meg rossz”, magyarázta egyszer Jonatán, Tünde nem tudta eldönteni, hogy neki vagy a titkárnőjének. „Jó, mert házhoz jön az anti világ, egy csomó utat megspórolnak nekünk, meg egy csomó emancipációs költséget, mert csak ragad rájuk valami. De azt nem tartom jó dolognak, hogy ennyire közel lakhatnak a városhoz és csak egy gyenge fal választja el őket, amit nem is őriznek rendesen. Itt, a város mellett, sőt, egyre inkább a város közepén, ahogy új utcákat nyitunk a negyedtől északra. Fogni kellene az egész bagázst és áttelepíteni őket valamelyik szigetre. Csónakon bejárhatnának piacolni, de mégis lenne azért távolság. Csak senki nem meri megtenni ezt a lépést, merthogy az ősi hagyományok meg a Kapitány kormányzó úr is jónak tartotta így, meg minden.”

Az antinegyed Ómagyarországhoz tartozott, de sok ómagyar törvény nem vonatkozott rá. Például a rendfenntartással sem törődtek, csak akkor küldtek be (a helyzet súlyosságának függvényében) polgárőr vagy megtörő osztagot, ha valami nagy balhé tört ki a fal anti oldalán – mondjuk ilyen akcióra már vagy harminc éve nem volt szükség. Egymás közt azt csináltak a különféle anti népségek, amit akartak, bár ha egy ómagyarra emeltek kezet, annak általában nem lett jó vége. A határvédelem is csak a falaknál kezdődött, a negyed kikötőjében szabadon partra szállhatott bárki, hacsak a parti őrség nem kapcsolta le valamiért. A szárazföld felől is sokan érkeztek, egy részük azért, hogy a szabadságát megőrizve kereskedhessen az ómagyarokkal, mások a rómaik elől húzódtak a kisebbik rossznak vélt iga felé, ők általában az emancipációs központban kötöttek ki és elindultak az ómagyarrá válás útján.

És olyanok is akadtak, akiknek nem voltak ennyire tiszták a szándékait.

- Belgioszt keressük, Kennt fiát – üdvözölte Józsi a Keltaváros poros főterén üldögélő antikat. Többen felkapták a fejüket a szavaira, a szőke hajkoronák alól gyanakvó tekintetek fürkészték őket. - József vagyok, András fia, ő pedig itt a húgom, Tünde.

József húga Tünde a táskájába kapaszkodott, ami kényelmetlenül nyomta a csípőcsontját ott, ahol olyan vékony a bőr.

- Nincs itt ilyen nevű ember, József, András fia – egyenesedett fel az egyik idősebb kelta. - Talán máshol kellene keresned. Talán menj át a latinokhoz, náluk is laknak a népünkből.

- Igazad van – hagyta rá Józsi, valószínűleg észre sem vette a gúnyolódást. - Itt nincs Belgiosz, Kennt fia nevű ember. Mikor ide érkezett, új nevet adott magának. Lennox, Lennox fia lett belőle.

Tünde elkapott pár tekintetet, amik az egyik kék-fekete kockás köpenybe burkolózó férfi felé néztek egy pillanatra. A szóvivőnek tűnő idősebb keltának viszont a szeme se rezzent.

- Azt kell mondanom, amit már mondtam, József, András fia – közölte az ómagyarokkal. Meglepően jól ejti ki az ómagyar neveket, állapította meg Tünde. Valószínűleg a mi nyelvünkön is le tudnánk folytatni ezt a sehova sem vezető emelkedett társalgást.

- Az a fekete-kék kockás az, a lapos kő mellett – súgta oda Józsinak magyarul.

Szinte hiányzott az elmaradt igen-igen-akkor jó kör.

Józsi biccentett az öreg kelta felé, majd átsétált a jelzett férfihez. Tünde árnyékként követte, a táska egyre jobban dörzsölte a csípőjét, de nem mert lazítani a szorításán. Miért küldtél ide, Jonatán, gondolta. Ez az utolsó próba? Én mit találjak ki neked cserébe?

- József vagyok, András fia – mutatkozott be Józsi a keltának, aki kelletlenül rájuk nézett, de nem állt fel. - Ő itt a húgom, Tünde.

- Nem érdekelnek a nőitek – morogta a fekete-kék kockás. Szörnyű kiejtése volt, valami távoli kelta nyelvjárás, állítólag egymást se mindig értik meg.

- Folytasd, nem kell leállni vele – nógatta Tünde a nagydarab férfit.

- Tudom, hogy te vagy az, akit keresünk. Azt is tudom, miért vagy itt. Üzenetet hoztam neked, itt akarod hallani a többiek előtt, vagy menjünk kicsit odébb?

A kelta összeszűkült szemmel méregette őket, végül felállt. Még Tünde is magasabb volt nála.

- Menjünk odébb.

Nem hangzott szívélyes invitálásnak.

Belgiosz olcsóbban adta magát a vártnál – ennek igazából Józsi örülhetett, mert a pénzzel kapcsolatban abban maradtak, hogy megkapja a maradék felét rögtön, a többit meg majd Hercegh kiegészíti a megígért összegre, ami úgy két heti bére volt amúgy a gyárban. A maradék pénz fele viszont egyből majdnem annyi volt, mint két havi bére a gyárban a rendkívüli pótlékokkal együtt, így egy ideig biztos kerülni fogja a Herceghet, nehogy vissza kelljen adnia a többletet. Tünde meg nem volt hajlandó rugalmasan értelmezni az utasításokat, a pénz feléről volt szó, oda is adta. Kicsit mérges volt, amiért gyenge nő létére egy hivatásos gyilkos antival kellett egyezkednie.

Hercegh egy ideje már szervezgette a gyorsreagálású egységét, amibe mindenhonnan vadászott alkalmasnak vélt fegyvereseket. Egyik legutóbbi szerzeménye egy magyarul alig pár szót beszélő kelta harcos volt, aki hiányos műveltsége ellenére egyből megkapta a második emancipációs szintet és egy őrvezetői rangot a fiumei elitosztagban. Az angol vécét nem volt képes megtanulni, de a fegyverekkel annál gyorsabban haladt és nem lett rosszul a vér látványától – Herceghet meg valami félistennek tekintette, akinek a szava maga a törvény. Egyetlen gond volt csak vele: kiderült, hogy valahol nyugaton akadt egy kis balhéja egy rabszolganő miatt, a balhé során a rivális klánból elég sokan elhaláloztak, a túlélők meg vérbosszút esküdtek és az sem tántorította el őket, hogy a vérbosszú címzettje időközben ómagyar állampolgár lett, Konan Barnabás néven. A Herceghnek voltak kapcsolatai a felderítőknél, így elég hamar értesült arról, hogy a klán egyik tagja az antinegyedbe érkezett álnéven – a többit ki lehetett találni. Szerencsére már a vadkelták is civilizálódnak egy ideje és a vérbosszút ma már ki lehet váltani kártérítéssel, ezt az üzletet kellett lebonyolítania Tündének és Józsinak – Józsi arra kellett, hogy komolyan vegyék, nővel biztos nem tárgyaltak volna. Belgiosz időközben valószínűleg felmérte a lehetőségeit és rájött, hogy nincs túl sok esélye a sikerre, még talán örült is neki, hogy arcvesztés nélkül visszavonulhat, ráadásul még egy kis pénzt is visz haza. Ezért is adhatta olyan olcsón magát. Vagy csak fogalma sem volt az ómagyarok pénzének értékéről.

Hivatalosan persze semmi sem történt, csak átment piacolni egy kicsit, hogy vegyen egy egzotikus egyiptomi nyakláncot, amit szépen csiszolt féldrágakövekből fűztek össze és egy ősi amulettet is tartalmazott. Varázsereje is volt, a meddő nőket termékennyé, a termékeny nőket pedig olyan kívánatossá teszi, hogy a férjüknek eszükbe sem jut másfele kalandozni.

- Nem is tudtam, hogy van férjed – jegyezte meg Józsi, miközben kifelé baktattak.

- Sok mindent nem tudsz te rólam – vonta meg a vállát Tünde.

Már épp el akartak köszönni egymástól, mikor helyi szinten komoly méretű tömegbe keveredtek, ami a kikötő felé tartott. Tündét minden további nélkül magukkal is sodorták volna az emberek, de Józsi termetét tiszteletben tartották.

- Hülye kölkök – morogta a férfi.

Tündében csak ekkor tudatosult, hogy kisebb-nagyobb gyerekek zsongják körül őket, akiket pár felnőtt próbál terelgetni. De felbukkantak gyűrött overallos melósok is, idősebb nénik kosarakkal, pár hivatalnoknak tűnő figura.

- Visszaért az Esztergom – esett le végül Tündének.

- Igen? - nézett a kikötő felé Józsi. A flotta ronda raktárépületeitől nem látták a kérdéses tengerszakaszt.

- Megnézem – döntötte el Tünde, próbálta álcázni, hogy mennyire felvillanyozta a hadihajó befutása. - Kösz a segítséget. Majd elmondom a Herceghnek, hogy milyen frankó voltál.

A hadikikötőbe természetesen nem lehetett bemenni, a terület nagy részére belátni sem, de a Gőz utcán akadt egy szakasz, ahonnan az érkező és induló egységeket meg lehetett nézni. Az önkormányzat nem is adott ki építési engedélyt arra a foghíjtelekre, ami ezt lehetővé tette, inkább lefedték durva gránitlapokkal, padokat betonoztak közéjük, nemrégiben egy közkút vezetékéhez is kiásták az árkot. Ez lett Tünde szerencséje, mert a kitermelt földkupac tetején még volt egy kis hely, így átlátott a zömmel iskolákból kiszabadult gyerekekből álló tömeg feje fölött. Úgy tűnt, hogy nem csak a fiúk, hanem a lányok is izgalmasnak találják a legfiatalabb ómagyar romboló látványát, bár biztos nem azért, mint Tünde.

Kicsit elkésett, nem nézhette sokáig a hajót, pedig az is kitett magáért. Az ÓmHH Esztergom felirat betűi hófehéren ragyogtak az oldalán, lehet, hogy még a festék sem száradt meg rajtuk, a legénység egyenruhája volt csak fehérebb nála. Aki csak tehette, a korlátoknál állt és integetett a városnak, a gyerekek visszaintegettek és visítoztak. A kikötőből gőzsíp hangját hozta a szél, biztos ott is nagy a nyüzsgés, készülnek az egység fogadására, bár azt innen már nem fogják látni. A romboló pár hetet volt csak távol, ennek ellenére a kimenőt kapó legénység biztos fellendíti majd a flottabázissal szemközti kocsmák forgalmát – nem is annyira a legénység száma, hanem az őket látni akaró büszke fiumeiek miatt. A kocsmák megtelnek, a hajó kiürül. Tünde érezte, hogy kipirul a gondolatra és furcsa borzongás fut végig a gerincén, hogy utána ott lent érjen véget.

Dupla kávé, gondolta. A táskáját most már kényelmesen hátradobhatta, nem dörzsölte tovább a csípőjét. Remélte, hogy nem maradt semmi nyoma, ha már napok óta szenved vele, hogy tökéletesen nézzen ki.