Senki nem mert szólni neki a ruhája miatt, de a Kormányzói palota hadügyi szárnyában azért érezte a mindig tiptop titkárnők tekintetét magán. Elbámészkodta az időt, csak magát okolhatja, az Esztergom után még letért erre-arra, az ópiacon virágokat nézegetett, a Sikk butiknál ruhákat, mire észbe kapott, már nem maradt annyi ideje, hogy hazamenjen átöltözni. Pedig megtehette volna, Belgiosszal sokkal hamarabb végeztek, mint amire számított. Mindegy, ezzel a ruhával sincs semmi gond, csak éppen más, mint amit megszoktak tőle.

A központban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, sokkal nagyobb, mint amit a folyamatban lévő polgárőr-hétvége indokolt volna. A „Hercegh” feliratú ajtó előtt is három tiszt várakozott, a körülöttük lengő cigarettafüst mennyiségéből ítélve már elég régóta. Tünde elbizonytalanodott egy pillanatra, mert az ismeretlen, egyenruhás férfiaktól valami furcsa viszolygás fogta el, de végül megemberelte magát és odament az ajtóhoz. A ruhám miatt néznek ilyen csodálkozva, gondolta. Pedig én vagyok itthon.

Lenyomta a kilincset és gyorsan belépett az ajtón. Az ezredesi iroda előszobája üres volt és a cigarettafüstöt se lehetett annyira érezni, bár hozott magával belőle.

- Még nem végzett az ez... - hallott egy szigorú hangot jobbról.

- Szia Kati – fordult a titkárnő felé. - Csak én vagyok.

- Szia. Végre bejöttél. Már azt hittem, mára be se nézel.

Tünde a falon ketyegő órára sandított.

- Csak tíz percet késtem.

- Ja. Csak tízet. Mindjárt adok is egy csomagot.

Tünde kelletlenül elszakadt a párnázott ajtótól, aminek eddig a hátát vetette. Kati pár évvel idősebb volt nála, nem volt olyan szép arca, mint neki (ezt biztos, külső forrásból is tudta), de kínosan precíz volt mindenben, a megjelenéstől kezdve a munkáján át a magánéletéig. Gyereket szerencsére nem vállalt, valószínűleg érezte, hogy az alaposan belerondítana a szépen felépített, precízen kimért életébe. A férje vasútmérnök, gyakran távol. Ez adott okot pár gonosz és alaptalan pletykára Hercegh-gel kapcsolatban, de az emberek már csak ilyenek. Mindenkit meg nem lehet felpofozni.

Megigazította az újra előrecsúszott válltáskáját és követte a titkárnőt az oldalt nyíló kis szobába, ahonnan kilépett az érkezésének hangjára. A kávéfőző fölött vaskos polcok sorakoztak, rajtuk különféle színű mappák. A keskeny ablak előtti pulton is mappák hevertek, pedig nem ott volt a helyük.

- Ezeket láttamoztatnod kell a hadkieges ügyeletessel, utána meg levinni a népességnyilvántartósokhoz – tolta elé Kati a mappákat. - Átvételi igazolás is kell, belefűztem, hogy ne essen ki.

Ez egy ilyen lótifuti nap, állapította meg Tünde. A nyilvántartósokhoz legalább nem kell pisztoly, bár most már nem rakja ki a táskájából.

Felvette a mappákat, vitt már kényelmesebb terhet is. Mikor kiléptek az előszobába, Hercegh vastagon párnázott ajtaja felé sandított.

- Egyébként mi ez a cirkusz itt kora reggel? - kérdezte.

Kati gondosan megigazította a blúzát, mert a mappák miatt kicsit felgyűrődött az egyik ujja. Csak utána volt hajlandó válaszolni.

- Valami több kormányzóságra kiterjedő mozgósítási gyakorlat. Állítólag a minisztérium találta ki.

- Mindenkit berángatnak?

- Annyira nem. Úgy tűnik. Jó lenne, ha sietnél. És ne engedj be senkit, miközben kimész.

Tünde vetett még egy pillantást a párnázott ajtóra, majd egyre jobban fortyogó dühét a mappák szorításába irányította. A hadkiegészítő irodáig tele volt emberrel a folyosó, itt szerencsére hamar végzett, de egyre inkább úgy érezte, hogy a zegzugos épület ráborul és megfojtja. A cigarettafüst, a tisztek vasalt ruháinak szaga, a futárok izzadsága, a kattogó írógépek zaja, az összetekert térképeket cipelő tisztiszolgák, a keskeny ablakokon bezúduló fénypengék...

A népességnyilvántartóhoz át kellett vágnia a kormányzói palota belső udvarán. Ez se volt az a zöld, madárfüttyös hely, mint általában, a gyepen kisebb csoportok álltak, egyenruhások és öltönyösök vegyesen, itt is cigarettáztak, Tünde pedig undorodott a cigarettázó férfiak szagától. Szerencsére volt két bokor, amiket megkerülve takarásban lehetett, ideges léptekkel letért a kőlapokkal fedett útról és eltűnt a zöld levelek mögött. Mikor úgy érezte, hogy egyedül van végre, mintha minden erő kiszállt volna belőle, térdre kellett rogynia, a láttamozott, összekötött mappák a száraz levelekkel összeszemetelt fűbe csúsztak. Próbálta visszatartani a könnyeit és a remegést, de az erősebbnek bizonyult nála. A rombolón csillogó fehér betűk jártak a fejében, majd a kis helyre összeszorult, füstszagú egyenruhások és a zárt, párnázott ajtó, ami akár a tenger túloldalán is lehetett volna.

- Nem csinálhatod ezt – suttogta maga elé. Utálta magát az érzelmeiért. Annyira szépen indult a nap, annyit remélt és végül is nem történt semmi. Váratlanul sok lett a papírmunka. A tárgyalás. El kell majd intézni ezt-azt. Estére le kell mennie mindennek.

Felállt, felszedte a mappákat is a földről, majd megpróbálta rendbe szedni magát. Még jó, hogy nem sminkeltem reggel, gondolta. Bár így is látszik majd rajta, hogy sírt. Mindig vörösre dagad a szeme.

Felnézett az ablaksorra, ahol Herczegh irodája is volt. Mintha meglibbent volna a függöny a zárt üveg mögött. Este, gondolta. Estére le kell mennie ennek a bolondokházának.

- Én...

- Én, Hercegh Jonatán...

Az apró helyiség a pulpitus és pár egyszerű pad kivételével teljesen üres volt, Jonatán erős, visszafogott hangja szinte kongott benne. Egy pillanatra összenézett a lelkésszel, majd bólintott és visszafordult Tünde felé és folytatta, a fekete palástba öltözött férfi előmondása nélkül:.

- Esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy Vadány Tündét, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem.

Tünde Tiszai Tünde néven futott minden fiumei nyilvántartásban, egyedül a beceneve emlékeztetett a régi családnevére, de úgy érezték, hogy ha kicsit is komolyan akarják venni azt, amit csinálnak, akkor nem használhatják az álnevét az eskü szövegében. Így is gyakorolták, bár nem kellett sokszor, mert Jonatán két olvasás után visszamondta az egészet fejből. Most mégis szíven ütötte a neve. Vadány Tünde. Akit maga mögött hagyott azzal a férfival együtt, akitől ezt a nevet kapta. Nincs is most itt senki, akiben ugyanolyan vér folyna, mint benne. Érezte, hogy egy kövér könnycsepp végigfolyik az arcán. Végül is ilyenkor szabad meghatódni. Mégis jobban szeretett volna Vadlány lenni, erős és magabiztos, mint mikor reggel az antik közé ment. Hallgatta Jonathán szavait és közben vele együtt mondta magában, hiszen az ő része sem sokban különbözött és ő is megtanulta az egészet, nem akarta ő sem a lelkészt, az idegent ismételni. Úgy is, hogy neki nem maradtak meg olyan jól a dolgok a fejében. De megtanulta.

- Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrők, vele szenvedek, és őt sem egészségében sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy segéljen! Ámen.

- Ámen – mondta a lelkész is, Jonatánnak pedig csak a szeme csillogott a plafonra csavarozott védőkeretes hajólámpa sápadt fényében. Fölöttük mintha elment volna valaki, talán a romboló éjszakai őrsége. A két tanú bambán bámult, nekik a fekete ruhás lelkész nem jelentett semmit, valószínűleg a felét sem értették a magyar szavaknak. Tünde nem foglalkozott velük, Jonatán gorillái, ha Jonatán – a férje! - megbízik bennük, akkor ő is. Alá tudják írni a nevüket, ez a lényeg. És amint minden aláírás ott van a papíron és ráütik a Tábori Lelkészség – Esztergomi Ökumenikus Egyházkörzet pecsétet, ők már nem csak Isten, hanem az emberek előtt is házasok. Akárki is legyen Jonatán apja, akármilyen is legyen Tünde múltja és akármekkora botrány is lesz, ha kiderül, hogy a fiumei kormányzó (és a kormányzóság polgárőrségének főparancsnoka) egy jöttment lányt vett el, akinek még a neve sem igazi, ők akkor is férj lesznek és feleség.

Egyelőre titokban. Az ÓmHH Esztergom lelkésze nem a fiumei körzethez tartozik és hónapok telhetnek el, amíg az anyakönyvi papírokat eljuttatja a feletteseihez, főleg hogy ilyen jellegű papírokat nem igazán várnak tőle. Ül majd rajta, amíg nem szégyelli és ha belement ebbe a titkos esküvőbe, akkor nem lehet az a szégyellős fajta. Az is lehet, hogy Esztergomban sem tűnik fel senkinek a dolog és elsüllyed a házasságuk híre az egyházi archívumban. Nyilván ők sem fogják egy darabig mutogatni a másolatukat. Ha szerencséjük van – ha Isten is úgy segéli őket -, akkor ők választhatják meg a legalkalmasabb időt, hogy előálljanak a hírrel. Az egyszerű emberek imádnák a történetet – a kormányzó szépreményű fia, aki a szívét követve választott. Az öreg Hercegh reakciójával kapcsolatban sem voltak kétségei egyiküknek sem. De ha a tényekkel szembesül, mit tehet? Csak nem üti meg a guta.

Kár, hogy nincs itt anya, gondolta Tünde. Vele azért megosztanám.

A keskeny, meredek lépcsőn felmentek a fedélzetre. Nem viseltek ideillő ruhát, furcsa lett volna teljes esküvői díszben végiglopakodni a kikötőn, még úgy is, hogy Jonatán lezsírozta a dolgot az őrökkel. Ezredeshez méltóan egyenruhában esküdött, ha nem is a díszes változatában, de szépen kivasaltatta Katival. Tünde egy tunikaszerű kosztümöt vett erre az alkalomra, csinos volt benne – mit csinos, szexi -, de ha egy hosszú kendőt tekert maga köré, akkor olyan volt, mint a legtöbb anti származású ómagyar asszony. Bár az ilyen asszonyok nem mászkálnak éjszaka a kikötőben.

Az ÓmHH Esztergom fedélzete teljesen kihaltnak tűnt, az őrség diszkréten elvonult a felépítmény mögé. A város és a kikötő fényei visszatükröződtek a sötét vízen, ami szinte nem is hullámzott. A romboló mellett az egyik régebbi, de még mindig gyorsaságrekord naszád simult a mólóhoz, az ÓmHH Kapitány Csaba, a fiumei hős emlékét ápoló hadihajó. Tünde és Jonatán is egymáshoz simult, de túl sok mindenre nem volt idejük, mert a lépcsőn már jött fel a két gorilla. Odalent a lelkész bezárta a kápolnát, amit hosszabb bevetéseken élelmiszerraktárnak is használnak.

- Gyere, menjünk – húzta maga után a feleségét Jonatán. Követték a gorillákat, a tagbaszakadt keltát és a sötét hajú, sötét tekintetű illírt. A hajó orrába mentek, majd a kelta eltűnt a korlát mögött. Amíg a csónakkal szórakoztak, Jonathán megint magához húzta Tündét.

- Mi a meglepetés? - kérdezte a lány.

- Még nem vagyunk ott.

Ahogy egymásba kapaszkodtak, kicsit elvesztették az egyensúlyukat és az egyik leponyvázott lövegnek dőltek. A löveg karvastagságú csöve tompán puffant egyet.

- Vigyázz!

- Jól van na – méltatlankodott Tünde.

Az illír füttyentett egyet, a csónak rendben van. Lenéztek, majd Jonatán előreengedte Tündét, aki fürgén lemászott a kötélhágcsón. Remélte, hogy elég sötét van ahhoz, hogy ne lássanak be a lenti antik a szoknyája alá. Csak nem fogják már a főnökük feleségének a bugyiját bámulni úgy, hogy a főnökük meg őket bámulja közben...

Végül a kis csónak meglódult a kikötő vizén és hamarosan a város által fenntartott parti őrség egyik mentőhajója mellé ért. Kimásztak a csónakból, a gorillák pedig visszaeveztek a partra. A tartalékba helyezett mentőhajó ott maradt a víz közepén, kikötve, két nászutassal a fedélzetén.

- Közel, és mégis távol – mosolygott Tündére Jonatán. - De holnap korán le kell lépnem.

- Most ne foglalkozzunk ezzel – szólt rá Tünde.

A kabint gondos kezek telerakták mindenféle vadvirággal és egyéb díszekkel, amivel a tenger és a környező hegyek szolgálhattak. A virágok illata beburkolta őket. Rendes ágy nem fért el a hajó belsejében, de egy szép huzattal ellátott matracot készítettek a padlóra, meglepően puhának és kényelmesnek bizonyult. Jonatán meggyújtotta a matrac köré készített gyertyákat és a feleségére mosolygott.

Kár, hogy nem volt itt az esküvőmön anya, gondolta Tünde. De mindent azért nem mondanék el neki akkor sem.