Hiába nyert majdnem egy egész napot a pesti kitérővel, nem sokat profitált belőle. A „pályaudvaron” (kisebb volt, mint a pesti „állomás”, de kétségtelenül elegánsabb benyomást keltett) várta egy gyakornok a Kereskedelmi Hírszerzéstől, segített vinni a táskáját, de egyéb hasznát nem sikerült vennie. A székházban – egy fél szárny a kormányzói palotához tapasztva – kapott még egy táskát, amibe hasznosnak gondolt ruhaneműket és egyebeket szedtek össze, többek közt egy penetráns szagú rovarriasztós tégelyt is, illetve egy görög-magyar diplomáciai szószedetet, ami persze nem a most szükséges nyelvjárást képviselte. Az ezredes nem volt bent, csak az a tisztje, akivel már telefonon is beszélt. Tőle kapott egy gondosan összekötözött, vaskos kartonlapok közé szorított mappát, rajta pár „Bizalmas” pecséttel.

- Amit tudtunk, összeszedtünk – magyarázta. - Sajnos helyzet van, ezért minél előbb jelentkeznie kell a rombolón.

- Milyen helyzet?

- A parancsnokság úgy vélte, hogy Ön már nem fog időben megérkezni, ezért utasította Vass tanácsost, hogy szálljon fel a hajóra.

Vass volt az az egyébként neves római-kelta szakértő, akit az esztergomiak szerettek volna a küldöttség tárgyalójának kinevezni, csak a KH fiumei vezetése ezt megvétózta, lévén Vassnak semmiféle görög tapasztalata nem volt. Viszont ő a közelben tartózkodott és egyelőre senki sem tett neki keresztbe.

- És már fel is szállt – állapította meg Ajtony.

- Azt a hírt kaptuk. Az Esztergom pedig legkésőbb holnap reggel kifut, délelőttig tudtunk volna tartóztatni, ha nagyon kell. Az ezredes megbízott, hogy tolmácsoljam az örömét afelett, hogy sikerült időben megérkeznie.

- Ennek én is örülök – bólintott Ajtony. - A megbízólevelem is itt van?

- A mappa tetején.

- Az ezredes nem is várható?

- Nem, a kormányzónál van, fontos tárgyalás.

- Értem. Vagyis irány a kikötő.

A tiszt kötelességtudóan bólintott.

Az ÓmHH Esztergom és az ÓmHH Kapitány Csaba ugyanazon móló két oldalához simult, a mólóra egy rövid sínszakasz vezetett be, amin egy szénnel rakott vasúti kocsi vesztegelt. A rakodómunkások a kocsi árnyékában ültek, kétoldalt pedig mérges tekintetű matrózok és tengerészgyalogosok méregették egymást. Ajtonyra és a hordárra előléptetett gyakornokra ügyet sem vetettek.

- Tallér Ajtony – lépett a romboló feljárója mellett álló őrhöz és átnyújtotta az igazolványát. - Kereskedelmi Hírszerzés.

- Igen, már szóltak – mondta az őr, de közben nem nézett Ajtonyra, hanem a vasúti kocsit figyelte. Ajtony is vetett egy pillantást a kérdéses helyre, de nem tudott rájönni, mi olyan érdekes arrafelé. Hacsak az nem, hogy a munkások nem lapátolnak, de valamikor pihenni is kell. - Azonnal jön az ügyeletes tiszt.

Az ügyeletes tiszt egy magas, barna bőrű hadnagynak bizonyult, rögtön át is passzolta egy másik hadnagynak a vendéget – Altárói Ferenc hadnagy, üdvözlöm - , aki szintén többet nézett a hűsölő munkásokra, mint a gondjaira bízott ügynökre, legalábbis amíg a fedélzeten voltak. Egy matrózt odaintett, hogy vegye át Atjony csomagjait, a gyakornok nem léphetett a fedélzetre.

- Egy másik diplomata már beköltözött a kabinba – magyarázta, miután az alacsony, lekerekített ajtónyíláson keresztül bejutottak a felépítménybe. Ajtonynak mindig kellett egy kis idő, hogy megszokja a hadihajók belső tereinek szűkösségét, most is igyekezett mélyeket lélegezni. Az a jó, hogy a hajó nem mozog.

- Igen, hallottam róla – mondta a hadnagy hátának. - Biztosra akartak menni, hogy lesz tárgyaló a hajón. De időben ideértem.

- Felszabadítjuk a helyet – ígérte a tiszt.

A kabin persze nem volt privát, ilyen csak a kapitánynak és az esetleges főtiszteknek jár, de mivel az Esztergom nem szolgált zászlóshajóként, csak a kapitány kabinja volt egyágyas gyárilag. Itt három ágyat csavaroztak a falhoz, az ember egy sötét függönnyel teremthetett magának némi intimitást. Három magas, keskeny szekrény sorakozott az ágyakkal szemben, a keskeny ablak alatt pedig egy felhajtható asztallap és egy alászíjazott, összecsukott szék tette teljessé a bútorzatot. A falon két kis térkép, egy Ómagyarországról, egy a Mediterráneumról, illetve egy fénykép, ami a romboló átadásakor készült.

- Az élelmezési tiszthelyettest költöztettük át a legénységi körletbe – magyarázta a hadnagy. A csomagokkal együtt már alig fértek el ketten a kabinban. - Így biztos jobban fogja végezni a munkáját, sokkal közvetlenebb lesz a visszajelzés.

Ajtony udvariasan nevetett, úgy érezte, elvárják tőle.

- Az alsó ágy az enyém – folytatta a hadnagy. - A felső Ungváry főhadnagyé, ő a hajó tüzérségi tisztje. Ide tudja tenni a lábát, ha fel akar lépni. Az ágyak eléggé nyikorognak, főleg, ha nagyobbak a hullámok, remélem, majd megszokja. Utazott már...?

- Igen – biztosította gyorsan Ajtony. - Nem leszek tengeribeteg.

- Rendben. - A hadnagy kinyitotta a középső szekrényt, kiemelte belőle a szürkés utazótáskát és az ajtó elé rakta. Nem rossz darab, állapította meg Ajtony. A táskáit hozó matróz fél lábbal belépett a kabinba, majd miután Ajtony de jure és de facto is elfoglalta Vass tanácsos szekrényét, gyorsan fel is szívódott, a tanácsos táskájával együtt. Ajtonynak az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem bánják, hogy megszabadulnak a férfitől, bár egy még rosszabbat kapnak helyette. Csak még nem tudják.

- Meg is lennénk – porolta le a kezét a hadnagy. - Az ágy érintetlen. Nekem vissza kell mennem a fedélzetre, szerintem ön is jobban jár vele, mint ezzel a kabinnal.

- Természetesen – bólintott Ajtony. Mindkét mappáját a hóna alatt szorongatta. - Hol lehetek a hajón?

- A hátsó fedélzetet javaslom, a hangár mögött. Ott még társasága is lesz. Ha rossz helyre menne, úgyis magára szólnak, ezt ne vegye sértésnek.

- Természetesen – hagyta rá Ajtony. Szeretett volna pár dologgal foglalkozni, de a mászkálás nem tartozott közéjük.

A társaság egy rakat teljesen pucér, kigyúrt sportolót jelentett, akik a hátsó fedélzetet próbálgatták, hogy mire tudják használni. Különösebben nem zavartatták magukat semmitől, pedig szép számú közönségük is akadt, nem csak a kikötőből hanem még az öbölre néző domboldalokon is meg-megcsillant egy-egy távcső. Ajtony szerette azt hinni magáról, hogy nem lepődik meg semmin, de most kellett neki pár másodperc, mire tovább tudott lépni. Azt is csak harmadszorra hallotta meg, hogy az egyik csupasz képű kadét azt kérdezi tőle, hogy kér-e egy összecsukható széket.

- Igen, köszönöm – bólintott végül. Egy szavam se lehet eddig a legénységre, állapította meg. A szék hamar megérkezett, ugyanolyan volt, mint amit a kabinban is látott – vagy éppen az - , a hangár árnyékos oldalára állította, helyet foglalt és a mappáiba mélyedt. Két elemzés között felfigyelt arra, hogy a vasúti kocsin végre dolgoznak, az egyik végéből a rombolóra, a másikból a naszádba pakolják a szenet, a munkások mellett félmeztelenre vetkőzött és egyre koszosabb matrózok és tengerészgyalogosok is lapátolva. Főleg az utóbbiak nyomták rendesen, mintha az életük függött volna tőle.

Háromfajta ember van, jutott eszébe egy átkerülés előtti mondás. Élő ember, holt ember és tengerész.

Persze a sportolókról is tájékozódott, nem tudott volna a munkájára koncentrálni, amíg nem teszi. Amúgy az egyik papírján is volt róla szó. Az épp egymással birkózó csupasz óriások egy ómagyar sportdiplomáciai küldöttséget alkottak, akik a korinthoszi játékokra készülnek és az ottani társaikkal együtt közösen fognak edzőtáborozni, ómagyar divat szerint. De, mint a mellékelt ábra is mutatja, görög módra. A korinthoszi játékok nem olyan jelentősek, mint az olümpiaiak, de elég jó hírük van és ide egy ideje már beengednek ómagyarokat is. A küldöttséggel két dolgot is kifejeznek: hogy Ómagyarország inkább Korinthosz és az Akháj liga felé húz, másrészt pedig a békét keresi, illetve arra számít – nyilván nem utaztatnának le sportolókat háborús övezetbe. Ajtony kis gondolkodás után jó ötletnek találta a dolgot, nem véletlen, hogy ez sem az esztergomi fejesek agyából pattant ki. De legalább ők is támogatták, még a romboló hangárját és hidroplánját is feláldozták érte, a repülőt nyilván a kikötő egyik raktárába pakolták át, a hangárt pedig a sportolók kapták meg szálláshelyül és felszereléseik, ajándékaik tárolására. A diplomáciai küldetés során meglesz a hajó a légi kapacitása nélkül is.

A térség pedig meg lesz háború nélkül, emlékeztette Ajtony a Dérhajút, de biztos volt benne, hogy az öreg csak nevet rá odaátról.

- Elképesztő a kertem talaja – panaszkodott Bolyáki kapitány. - Ott a hátsó udvar, egyszerűen nem tudom befüvesíteni. Mondták persze, hogy az átkerült területek földje rettenetes tud lenni, de nem hittem volna. Végül is nem zöldséget akarok termelni rajta, csak nyamvadt füvet. De azt se.

Ajtony nem jutott messzire a mappáival, épp csak átfutotta őket, mikor felbukkant a romboló kapitánya, Bolyáki János, egyenesen Piliscsévről. Úgy tűnt, ez a legfontosabb információ, amit meg akar osztani magáról, mert a kölcsönös bemutatkozás után rögtön előadta, hogy nemrég vett egy nagyon kellemes kis házat Esztergom mellett, oda fog majd visszavonulni, ha végre nyugdíjba engedik, de hiába olyan kellemes a ház, ha nem bírja normálisan befüvesíteni az udvarát.

- Homokos a talaj – magyarázta Ajtonynak. - Meghagytam a gondnoknak, hogy locsolja, de az azt mondja, felesleges, csak átmegy rajta a víz és kész. Lehet, hogy talajt kell cseréltetnem.

- Lehet – hagyta rá Ajtony. Bolyákiról hallott már ezt-azt, nem volt a mértékadó fiumei körök kedvence, bár ezt a státuszt nehezen érte el bárki, akit úgymond felülről helyeztek ide. Sokáig folyami kapitány volt, részt vett az al-dunai bázis felépítésében is, majd naszádokon és az ÓmHH Fiume rombolón is szolgált, úgyhogy akár a sajátjának is érezhette volna a büszke város, de nem tette. Úgy tűnt, Bolyákit ez nem is zavarja, öreg napjait amúgy se itt fogja eltölteni. Piliscsév. Ajtony biztos volt benne, hogy nem járt még arra, de hát egy csomó helyen nem járt még az átkerült területeken, ott nem igazán akadt dolga a Kereskedelmi Hírszerzésnek.

- Azt remélem, hogy mikor hazamegyek, már valami gyepszőnyegszerűség vár. Jó lenne látni.

Ajtony hümmögött valamit.

- Olvastam a személyi lapját – váltott hirtelen témát a kapitány. - Már amit én olvashatok belőle, érti. Nem szeretek senkiről a háta mögött beszélni, de nem bánom, hogy végül maga került ide. Vass tanácsos jó barátom, szóval ha akarja, visszamondhatja neki is, bár hallotta tőlem is a véleményem. Vihetünk akármennyi kigyúrt fiatalembert magunkkal, meg mindenféle ígéretet, meg kenőpénzt a fontos görögöknek, ha nem értünk a nyelvükön, hiába az egész út. És most nem csak arról beszélek, hogy görögül kell tudni, azt tudok én is valamennyire. Érteni kell őket. És Vass tanácsos, hát ő nem érti őket. Ezt ő is tudja. Na meg a hotelben is jobb szobát kap, mint itt nálam.

- Igen – mormolta Ajtony.

- Azért elfogadható? - kérdezte Bolyáki kapitány.

- Mármint mi? - pislogott zavartan Ajtony.

- A kabinja.

- Ö... persze. Tökéletesen megfelelő.

- Jobbat nem tudnék adni, de azért jó ezt hallani – mosolygott a kapitány. Az ősz haj és a ráncos arc ellenére volt valami kisfiús ebben a mosolyban. Ajtony illedelmesen együttmosolygott vele.

- Reggel indulunk – folytatta Bolyáki. - A kifutás után remélem lesz egy kis időnk komolyabb dolgokról is beszélgetni, szeretném, ha megvitatnánk a küldetést. Már amelyik részéhez közöm van, bár érdekel az is, amihez nincs. - Megint az a kisfiús mosoly, Ajtony nem tudta hova tenni ezt az öreg embert. - Örülnék, ha a rendelkezésemre állna.

- Természetesen, kapitány. Addigra felkészülök.

A kapott anyagok gyors átfutása után felmerült benne pár kérdés, kis töprengés után kiengedték a kikötőbe, hogy onnan elintézzen pár telefont. Az ezredes továbbra sem bukkant fel a Kereskedelmi Hírszerzés központjában, de találtak neki valakit, aki tudott válaszolni a kérdéseire. Sőt, a hajón azzal fogadták, hogy Esztergomból keresték az antiügyi minisztériumból, így őket is visszahívta – ezúttal a romboló hídjáról, az ottani piros készüléket használva. Az egomi megkeresés már elég indok volt ahhoz, hogy a hajóra áthúzott telefonkábelt megterhelhessék vele. Ajtonyt kicsit meglepte a tény, hogy a „másik fej” keresi, úgy érezte, ez a mostani útja is a szokásos elcseszett két-szék-közül-a-padlóra dolog lesz, mint az utóbbi időben szinte minden, de úgy látszik, valakinek azért még maradt egy kis esze. Vagy csak le akarták tesztelni Tallér Ajtonyt, újra... A vonal másik végén az illetékes államtitkár valami megbízottja várta és pár udvariassági kör után rátért a lényegre, vagyis arra, hogy ha mégis kitörne a háború a két liga között, akkor Ómagyarország semmiféle módon nem támogatná egyik felet sem, de a hajózás és a kereskedelem biztonságát minden eszközzel megvédené, beleértve az ómagyarokkal különféle szerződésben álló helyi görög érdekeltségeket is. Nem mintha ezzel bármi újat is mondott volna az egomi, de legalább beszélt. Ómagyarország mindig is ezt csinálta. Alapból az Akháj Ligával állnak jobb kapcsolatban, de, úgy látszik, ez nem jelent sokat. Ha blöffölnie kell, akkor talán célozhat homályosan valami mellettük teendő lépésre, a politikusok szavát már az ókorban sem tartották sokra éles helyzetben. Végül lezárták a beszélgetést és sok sikert kívántak neki, illetve kérték, hogy napi szinten jelentkezzen majd be a korinthoszi konzulátuson keresztül – nem mintha ez nem lett volna a szokásos protokoll része. Inkább a hívás ténye volt az, ami jól esett Ajtonynak, Vass tanácsos kiütése miatt tartott tőle, hogy páriának számít majd egy darabig a fővárosi körökben.

Hát és aztán. Én nem vettem házat a környéken és hidegen hagy, hogy milyen fű nő arrafelé.

A hajóút mindig megterhelte a szervezetét, nem akarta túlfeszíteni a húrt, ezért korán visszavonult a kabinjába. Túl sokat nem tudott aludni, mert – úgy érezte, szinte rögtön azután, hogy lehunyta a szemét – az alatta és fölötte fekvő hadnagyok nem túl halk beszélgetésére ébredt. Amennyire ki tudta venni, az Esztergom és a Kapitány Csaba közt veszteglő vasúti kocsi volt továbbra is a téma, amit elméletileg a romboló feltöltéséhez toltak be, de kiderült, hogy északi szén van rajta, ami nemrég érkezett és sokkal jobb minőségű, mint a helyi. Ezen ment valami adok-kapok a két hajó illetékesei között, mert mindkettő egység elő volt jegyezve már északi szénre is, a naszád régebb óta, de a rombolónak volt sürgősebb, aztán valahogy megosztoztak, de a naszádosokra használt jelzők alapján nem szerette meg egymást a két társaság a közös lapátolásban.

Te jó ég, gondolta Ajtony. Hozzánk képest az utolsó kétszínű görög kereskedő is a nyíltság és az önzetlenség csiszolt és szépen festett márványszobra.

A Dérhajú fent ült az üres vasúti kocsi tetején és kinevette.