Kossuth kora délután érkezett meg a védelmére küldött lovasok és egy újabb imazigen egység kíséretében. Az új kikötő megszerzésével érezhetően gyorsabban érkeztek be az erősítésnek szánt csapatok és az utánpótlás, így a főseregnek csak a háborúval kellett foglalkoznia, nem lassította le semmi. Hannibál ezt is az ómagyaroktól vette át. Az ómagyar katonai vezetőket nem tartotta nagyra, akiket látott és akikről hallott, egytől egyig szerény képességekkel rendelkeztek; ha nem lettek volna tűzfegyverekkel felszerelve a katonáik, ha nem lett volna rádiójuk és jól szervezett utánpótlásuk, pusztán a hadi tehetségüket alapul véve már az országuk sem létezett volna. Valószínűleg egy nagyobb csatát le se tudnának vezényelni, nem látnák át a helyzetet. A siker három tényezőjéből a punok egyelőre csak a harmadikat tudták úgy-ahogy alkalmazni, az utánpótlást. Ehhez aránytalanul nagy erőfeszítésre volt szükség a flotta részéről, még a rómaiaknak bérszállítást végző hajók egy részét is visszatartották, amikor azok visszatértek a latin félszigetre Ibériából. Sok gálya kellett a szállítmányok biztosításához is, de úgy tűnt, működik a dolog. A karthágói sereg nem prédálta fel sáskát módjára az elfoglalt területeket, ezzel a helyiekkel is kevesebb lett a konfliktus, nem kellett annyi megszállót hátrahagyni és a katonák élelmezése sem függött a szerencsétől. Mi több, még a vesztüket érző helyi hadurak sem perzselték fel a saját földjeiket visszavonulás közben, bár valószínűtlennek tűnt, hogy ezt csupán a pun utánpótlás híre miatt nem tették meg. Lehetséges, hogy féltek a saját katonáiktól, elvégre a többségük hirtelen, sokszor erőszakkal besorozott paraszt volt, akiknél már túlfeszítette volna a húrt a saját életük felégetése.

Az öreg tanácsost láthatóan megviselte az utazás, sem a tengerhez, sem a lovakhoz nem volt hozzászokva. Hannibál szívesen elé küldte volna Szüroszt, elefántháton kicsit lassabb az utazás, a gyalogosok tempójához illik inkább, de összehasonlíthatatlanul kényelmesebb. A király elefántja azonban a királyé, több állatot meg nem akart áthozni Afrikából, mert nagyon sokat ettek. Igazából Szüroszra sem volt semmi szükség, nem is engedte volna közel a harchoz. De a látszatra is kell adni, sokszor többet ér a legélesebb fegyvernél is.

- Légy üdvözölve te is – fogadta a király a tanácsos köszönését. Az elszürkült arcú öreg illő módon meghajtotta magát az uralkodója előtt és csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor Hannibál megkérte rá. A király szolgái kényelmes gyapjúköpenyt terítettek Kossuth csontos vállára, majd a palotának kinevezett erődbe kísérték, ahol forralt bor, párnázott szék és faszénnel megpakolt parázstartók várták. Hiába a kinti késő nyári idő, ha az ember csontjaiban már az ősz, vagy inkább az élet tele lakik. Hannibál kicsit még odakint maradt, fogadta a most érkezett nomád éllovasok jelentését, pár biztató szót mondott nekik és emlékeztette őket a behódoltakkal és a foglyokkal való viselkedésre. A sűrű, göndör hajú afrikaiak sötét szemében nem tudott úgy olvasni, ahogy szeretett volna, de tudta, hogy amíg nem látnak rossz példát a fölöttük állóktól, addig becsületbeli ügy számukra az engedelmesség. Nem akarta, hogy tétlenül üljenek a friss, pihent csapatok, ötvenes egységekre osztotta őket és felderítésre küldte észak-északkelet felé. A nomádok között voltak olyanok is, akik a hegyekből származtak, csak később ültették őket lóra. Ezeket a katonákat külön csoportokba osztotta be és a hegyekbe húzódott szárd törzsek kikémlelésére küldte. Ahol a hegyek kezdődtek, ott ért véget Mago uralma, ahogy a korábbi pun fennhatóság is, de Hannibál nem akart törvényen kívüli helyet hagyni az új hódítása közepén. A szíve mélyén akadtak kétségei, hogy vajon képes lesz-e megnyerni (vagy megverni) ezeket a vadembereket, de mielőtt további döntéseket hozhatott volna, több információra volt szüksége.

Az imazigen éllovasokat elbocsátva követte Kossuth tanácsost a nurega belsejébe, majd miután meggyőződött arról, hogy megfelelő módon ellátták a tiszteletreméltó vendéget, kiküldte a szolgáit és testőröket állított az ajtónyílást fedő vastag kárpit elé.

- Kíváncsi vagyok, miért tetted meg ezt a nagy utat – nézett kérdőn a tanácsosra, miután helyet foglalt a királynak fenntartott székben. - Azt hittem, már soha nem mozdulsz ki a házadból.

Pár éve volt egy kisebb vitájuk. Kossuth vitathatatlanul az ómagyarok legjobb ismerője volt az egész királyságban, hiszen egész életét ennek a népnek a tanulmányozására fordította. Könyvtára több száz lapot, töredéket és sok teljes kötetet is tartalmazott, ami ilyen-olyan módon kikerülte az ómagyarok vigyázó tekintetét; tekercsek egész sora rögzítette az átkerülteket meglátogató hajósok, kereskedők beszámolóit és annak a néhány pun és imazigen nemesfiúnak a tapasztalatait, akik ómagyar iskolában tanultak. De Kossuth soha nem járt Karthágón kívül és Hannibál egyszer azt találta neki mondani, hogy a személyes tapasztalatok érhetnek annyit, mint az összegyűjtött és rendszerezett tudás Kossuth könyvtárában. Kossuth csak azért nem nevette ki, mert tisztelte a királyát, de látszott rajta, hogy mit gondol erről az elképzelésről. Minden komoly tudós tudja, hogy az ilyen módon szerzett tapasztalatok mennyire csalókák és semmit sem érőek, legyen a tudós görög vagy perzsa vagy pun. Az ismeretek igazi forrása a filozófia, a dolgok valódi mibenlétéről való elmélkedés, ha az ómagyarok mást mondanak, azt csak azért teszik, mert félre akarják vezetni a titkaik után kutatókat.

- Most ki kellett mozdulnom – felelte Kossuth, nem vette fel a fiatal király szavaiból kicsendülő célzást. - Egy fontos dolog jutott tudomásomra, amit sürgősen tudnod kell de nem bízhattam senki másra.

- Annyira fontos, hogy kockáztatod az egészségedet és az életedet? - kérdezte Hannibál. - Ha nem szállsz tengerre és nem teszed ki magad a tábori élet fáradalmainak, még sok kutatással és bölcsességgel teli évet adhatnak neked az istenek.

- Annyira – bólintott az öreg tanácsos, majd kicsit változtatott a testtartásán és a lényegre tért. - Pár hónapja egy kisebb csomag ómagyar könyvhöz jutottam egy régi kapcsolatomon keresztül. Sok pénzt fizettettem értük a kincstáradból, de azt mondtad, a belátásomra bízod ezeket a vásárlásokat.

- Ezt mondtam és nem is vontam vissza – nyugtatta meg Hannibál.

- A könyvek közt volt értéktelen is, amit ómagyarok készítettek ugyan, de csak azért, hogy hamis dolgokra vezessenek minket; sok éve tanulmányozom az irataikat, azt kell mondjam, már hamar megismerem az ilyeneket. Sokszor más a papírjuk, más az illatuk, más a nyelvezetük, de egyre ravaszabbakat készítenek, mert tudják, hogy már nem hiszünk el akármit. Biztos sokakat megtévesztenek vele, ezek a hamisítványok is ilyenek. Alkalomadtán, miután lemásoltattam őket, megpróbálhatom eladni olyan kereskedőknek, akik majd továbbadják őket egy rómainak vagy egyiptominak.

- Tedd ezt – bólintott Hannibál.

- Voltak olyan hamisítványok is, amit nem ómagyarok készítettek, de nem válogathattam ki őket, mert a könyvcsomagot egyben kínálták megadásra. Ómagyar papírra készültek, próbálták a nyomott betűiket is utánozni, de senkit nem csapnak be vele, aki komolyan ismeri ezeket az iratokat. A szöveg viszont értékes lehet, elképzelhető, hogy egy igazi ómagyar nyomatról másolták, sajnos sok hibával. Sajnos hamisítvány volta miatt ezt a tudást csak akkor fogadhatom el igaznak, ha más, hiteles források is megerősítik, ilyet azonban még nem találtam.

- Jobb az óvatosság – jegyezte meg Hannibál.

- Végül pedig akadt két igazán értékes könyv, az egyik csak töredék, de annál fontosabb. Ennek fényes lapjai is voltak, szürke ábrákkal, amik torz, törött szobrokat ábrázoltak. Olyan emberek szobrait, akik közül mi is ismerünk párat, de itt a könyvben az volt, amit az ómagyarok tudnak róluk. Olyan emberek is voltak, akik csak az ómagyarok számára születtek meg, köztük sok római. Voltak még görögök is. Sokuk pénzérmére nyomott képmással. Van egy olyan érmém, aminek a képét megtaláltam a könyvben.

- Karthágó szülöttei? - szúrta közbe Hannibál.

- Nem találtam – ingatta a fejét Kossuth. - A könyv töredékes, talán tízszer annyi hiányzik belőle, mint ami a birtokomba került, a meglevő lapok egy része is sérült, piszkos, roncsolódott. Valószínűleg a hiányzó részében vannak a pun hősök.

Hannibál szerette volna a kezébe fogni ezt a könyvtöredéket, de tudta, hogy Kossuth nem hozta magával, valószínűleg a kézzel írt másolatát sem. Mindkettő túl értékes ahhoz, hogy azt kockáztassák, elveszítsék a tengeren.

- Valószínűleg – adott igazat az öregnek. - Az ómagyarok azt mondják, onnan jöttek ide, ahol a leszármazottaink leszármazottai élnek. Ha ez igaz, akkor ez a könyv olyan, mint a próféták és a látnokok írásai?

- Bölcsen mondod – felelte lassan Kossuth. - Olyan próféták írásai, akik nem tudnak az ómagyarok érkezéséről. Ez pedig sok dolgot megváltoztatott és még többet fog megváltoztatni.

- Erről már beszéltünk.

- Igen. De nem ezért keltem át a tengeren. Hanem azért, mert ebben a könyvben megtaláltam Massinissa herceget. De a könyv királynak nevezi.

- Királynak? - hajolt közelebb Hannibál.

- Királynak – ismételte meg Kossuth. - Az egyesített és Karthágótól független Numidia királyának, aki elárulta a pun seregeket vezető hadvezért és a rómaiak oldalára állt, majd később támadásaival kiprovokálta a város teljes pusztulását.

- Ez a hadvezér pedig én vagyok az ómagyarok írásaiban – mormolta Hannibál.

- Te mondtad – erősítette meg Kossuth. - Massinissa lovasai itt vannak a hátadban, a táborodban, mindenhol. Ezért kellett tengerre szállnom és figyelmeztetnem téged.

Hannibál kivette a széke melletti tartóból a bőrtokba zárt tekercseket és a térde mellett álló alacsony asztalra helyezte őket. Vörösesbarna anyaguk tompán csillogott a parázstartók fényében.

- Jól tetted, hogy eljöttél – közölte az öreg tanácsossal.

(még mindig lesz egy rész a fejezetből, maradjanak velünk)