Arra ébredt, hogy Jonatán ott áll a szoba közepén és ég a nagyvillany, a mennyezetről lelógó csupasz, poros izzó. Az órára nézett. Fél kettő.

- Szia – mondta a férje. - Azt hittem, nem vagy itt. Nem akartalak felébreszteni.

Tünde felült az ágyon.

- Meg akartalak várni – felelte. Nem szabad veszekednünk, figyelmeztette magát. Anyáék is folyton veszekedtek. Nekem nem szabad ezt csinálnom.

- Alig tudtam elszabadulni – vette le a zubbonyát Jonatán. Katonaszaga van, állapította meg Tünde. Furcsa volt ezt a gyűlölt szagot a férjén éreznie. - A feje tetején áll minden, huszonnégy órás ügyelet van a kormányzóságon. A telefon szinte folyamatosan cseng, egy csomó helyi meg interurbán hívás.

- Engem Kati hazaküldött – magyarázkodott Tünde.

- Persze, jól tette – bólintott Jonatán. Leterítette egy székre a zubbonyát, majd egy kis papírcsomagot vett elő a zsebéből. - Ezt az Adria Pékség küldte, mikor meghallotta az ÓMR1 híreit. Sajtos pogácsa. Már nem meleg, de még egész puha. Kérsz?

Tünde bólintott. Finom volt a pogácsa és evés közben egy kicsit rendbe tudta szedni a gondolatait.

- Egész nap pogácsán éltünk – mosolygott Jonatán. Leült a felesége mellé az ágyra és megsimogatta az arcát. Mindketten érezték, hogy a másiknak ennél többre most nincs igénye.

- Ez bántott már napok óta – állapította meg Tünde. - Hogy az apádról ezt mondják. Tudtad korábban.

- Kaptunk pár fülest – ismerte el Jonatán. - De azt reméltük, hogy nem állnak elő egy ilyen nevetséges dologgal.

- Tehát nem igaz.

Jonatán megdermedt egy pillanatra.

- Már hogy lenne igaz? - csattant fel.

- Nem mondtam, hogy igaz – hűtötte le Tünde. - Ne kiabálj.

- Nem kiabáltam – közölte Jonatán. Csendben ültek egy darabig. - Nem, nem igaz. Egy képtelen ötlet. Azért találták csak ki, mert tudják, hogy apám pártot szervez, ami a déli területek érdekeit fogja képviselni. Ha pedig zászlót bontanak és elviszik a Dráva alatti körzeteket, akkor a Nemzeti Párt bukja azt a kis előnyét, amivel most megint egyedül kormányoz és a mi pártunk lesz a mérleg nyelve. Ettől félnek és le akarják vadászni azokat, akik az új párt vezetését adják. Gusztustalan politikus dolog.

- Én még nem szavaztam – mondta halkan Tünde. - De az apádra fogok.

- Én is – mosolygott Jonatán. Kicsit közelebb bújt a feleségéhez és óvatosan átölelte. - Sajnálom, hogy olyan kevés időm van mostanában rád. Annyira sűrű most az élet. De ha ennek vége van...

- Azért néha rám nézhetnél – jegyezte bent Tünde. - Titokban.

- Nem kockáztathatunk – figyelmeztette Jonatán. - Más se hiányzik most apámnak, mint hogy kiderüljön.

Ó igen, szegény apósom, gondolta Tünde. Micsoda sokk lennék neki még én is. Kicsit fészkelődött, hogy Jonatán még jobban átölelje.

- Lent voltam a főtéren, mikor megérkezett a hír – mondta halkan. - Nagyon mérgesek lettek az emberek. Kicsit megijedtem.

- Bántottak? - Érezte, hogy Jonatán karján megfeszülnek az izmok.

- Nem. Csak megijesztett a sok indulat, meg a tömeg, ahogy egymásnak préselődtek az emberek.

- Inkább maradj távol az ilyenektől – kérte Jonatán. - Vigyázz magadra.

- Jó.

- Nézd – állt fel az ágyról a férfi, majd egy kis vászonzacskót húzott elő a zubbonya belső zsebéből, majd odadobta Tündének. - Kávé. A konyháról szereztem.

Tünde megszagolta a zacskót. Szerette a pörkölt kávészemek illatát, így is, meg ledarálva is. Meg lefőzve is. Még Jonatán leheletében is. A kávészemek illata feledtette vele a férje katonaszagát.

- Tudod mit? - nyúlt a zubbonyáért Jonatán. - Ha nem vagy túl fáradt, járjunk egyet. Nem is gondolnád, milyen izgalmas ilyenkor a város!

Egy kikötőváros sohasem alszik, egy határszéli, tengertől és félbarbár területektől övezett város pedig sohasem őrizetlen. Jonatán mellett mégis úgy tűnt, mintha csak ők ketten lennének a világon, a sötétségbe burkolózó házfalak és a sápadt, ritkás közvilágítás fénykörei mellett egyaránt. A kellemesen hűvös éjszakai levegő felfrissítette őket. Először eltűntek a szomszéd utcát kísérő sűrű ligetben, hogy lerövidítsék az utat. Az egyik szélesebb fa mellett Tünde megállt és magához húzta a férjét. Fent a lakásban, álmából felriadva és a férfi katonaszagával szembesülve nem volt kedve semmiféle testi dologhoz, de most mintha tavasz lett volna, ő meg hormonokkal teli kiskamasz. A csók elhúzódott, majd Jonatán a fának szorította és a ruhán keresztül simogatta a mellét. Tünde a férje öve felé nyúlt.

- Ne itt – húzta el magát tőle Jonatán. - Tudok egy sokkal jobb helyet.

- Menjünk vissza? - kérdezte Tünde.

- Nem – rázta a fejét Jonatán. - Egy sokkal jobb helyet mondtam.

Minden magára valamit is adó ómagyar város állíttatott emlékműveket, szobrokat, de legalábbis egy alapítóoszlopot, amire felvésték az első polgárok neveit. Esztergomban nem múlhat el úgy átkerülésnap, hogy ne koszorúznák meg az Átkerülési Emlékművet. Tatabányán ugyanezt teszik a Kelta-Ómagyar Barátság Fájával, amit a városban folyó harcok vége után ültettek. Szegeden a Tiszaszoborhoz terelgetik rendszeresen a gyerekeket, Tünde se úszta meg, még egy verset is mondattak vele. Jól emlékszik rá, hideg volt, fázott, az ünneplő ruháját meg igazából már kinőtte, de anyja szerint még jó volt rá. A felsőbbéves fiúk külön örültek ennek a döntésnek, mert a kamaszodó lány mellbimbóit a hideg és a feszülő blúz ragyogóan kiemelte, a verset pedig fejből kellett mondani, így még egy mappa sem lehetett a kezében, hogy takarja magát. Akkor még azt hitte, ez valami szégyellnivaló dolog.

Fiume több emlékművel is rendelkezett, de a legfiumeibb, legkülöncebb darab a megtörőlaktanya melletti téren kiállított autó volt. Egy furcsa formájú, fekete, masszív autó, amit a legenda szerint Kapitány Csaba használt még azelőtt, hogy elkezdte volna szervezni az első megtörő alakulatot, ami a Tatabánya környéki tisztogató harcokban debütált. Az autót hátrahagyva az egyedi, de annál hatékonyabb módszerei miatt nevet szerzett százados egyre délebbre került, ezredes lett, majd polgármester, végül egy nagyot gondolva kormányzó. Lehet vitatkozni azon, hogy Kapitány formálta Fiumét, vagy Fiume Kapitányt, de a város és az ember kapcsolata egy bő évtizedig összeforrt, a hálás utókor pedig megtalálta a módját a legméltóbb megemlékezének: egy gyűjtőtelepen megtalálta és az Adria partjára szállította az egykori luxusterepjárót. Az átkerülés előtt gyártott autón sokat kellett dolgozni, mire elnyerte végleges formáját. Kapitány kormányzó valószínűleg nem csak a meghatódottságtól ejtene könnyeket, ha meglátná, hogy mi történt az egykori VW Touaregjével (a VW valami átkerülés előtti autógyár volt).

- Szép, mi? - lépett oda a festett betonbakokon álló járműhöz Jonatán. Fiumében nem világították ki az emlékműveket, az utcákra se jutott mindenhova lámpa, így csak a megfelelő pillanatot kellett kivárni ahhoz, hogy a megtörőlaktanya előtt posztoló őr másfele nézzen. Most mindketten ott lapultak a Touareg sötét tömege mögött. Az ablakok helyére csavarozott fémlemezeken tompán csillant a hold fénye, a feketére festett karosszéria viszont teljesen beleolvadt az éjszakába. Tünde látta már ezt az emlékművet, mindenki látta már, aki a városban élt. Emlékezett rá, hogy mennyire furcsa volt a formája már első ránézésre is, annyira mások az ómagyarok által összeeszkábált autók.

- Szép – hagyta rá a férjére. Igazából nem szép, gondolta. Idegen. És egy kicsit rémisztő. Nem csak kicsit.

- Idenézz – nyúlt a zsebébe Jonatán. Egy vékony, hosszúkás fémlapot vett elő, amin sárgára festett ujjnyi fahenger lógott egy bőrszíjon, rajta valami szám. Leltári számnak tűnt.

- Mi ez? - kérdezte.

- A kocsi kulcsa – vigyorgott Jonatán. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki rosszalkodni készül és cseppet sem érez miatta lelkifurdalást.

- Ezt ki lehet nyitni? - csodálkozott Tünde.

- Persze. - A férje óvatosan kinézett a talapzat mögül. - Nem látnak ide. Amúgy is sötét van. Felmegyek, kinyitom, aztán felhúzlak. Egy pillanat alatt bent vagyunk.

Tehát ez a jobb hely, állapította meg Tünde. Rettentő bizarrnak találta a gondolatot, szinte már perverznek. Mintha megszentségtelenítenék ezt az emlékművet. Felkeltik egy halott ember haragját.

Halk kattanással kinyílt az ajtó, majd Jonatán a kezét nyújtotta. Tünde kelletlenül kapaszkodott fel. Egy pillanatra látta a laktanya előtt álldogáló őrt, épp a sapkáját igazgatta. Csak észre ne vegyen. Majd halk puffanással becsukódott az ajtó és teljessé vált a sötétség. Az ablakok helyére került hajlított fémlemezek még az éjszaka homályát is kizárták.

- Pillanat – mormogta Jonatán. Matatott valamit, majd felfénylett egy lángnyelv. Az öngyújtó mellé két gyertyát is hozott magával, az egyiket a saját lecsöpögtetett viaszával a műszerfal tetejére ragasztotta. Elégedetten a feleségére vigyorgott.

- Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte. - Az ülések váza eredeti, ezt a bőrhuzatot már mi csináltattuk rá. Először azt terveztük, hogy pótoljuk az üvegeket is, de aztán nem sikerült megoldani, hiába készültek el az ülések. De nekünk most pont jó.

Olyan volt, mintha egy sátorban lennének. Egy tágas sátorban. Az ülés nagyon kényelmesnek tűnt, nem olyannak, mint azok a kemény, apró ülőlapok, amikkel eddig az autókban találkozott. Nem értett az átkerülés előtti járművekhez, a gyertya sem adott sok fényt, de úgy érezte, hogy nagyo sok minden hiányzik. Az átkerülés előtt is kellett valamivel irányítani az autókat, biztos ebben is volt kormány. Meg abból a nagy dobozból se álltak ki így a vezetékek ott a műszerfal mellett, ott is lehetett valami.

Mint egy kirabolt sír, amibe szép székeket raktak.

- A motor sincs meg – követte Jonatán Tünde tekintetét. - Azt nem sikerült kideríteni, hova lett. Háromszáz lóerős volt. Az tudod, mit jelent?

- Nem – ismerte be Tünde.

- Mintha háromszáz ló lett volna az autó elé fogva. Úgy repítette ezt a nagy kasztnit, mint a pelyhet. A kormányt meg akár két ujjal is forgathattad, nem kellett belekapaszkodnod. Külön motorja volt, ami segített kormányozni. És itt bent megnyomtál egy gombot... talán itt volt az... szóval megnyomtad és a kocsi felemelkedett.

- Tudott repülni? - csodálkozott Tünde.

- Nem, nem hiszem. A kerekek lent maradtak a földön, csak a kocsi teste ment magasabbra. Ha sziklákon kellett átmennie az ezredesnek, vagy ilyesmi. Amikor meg visszaért a jó útra, akkor meg leengedte. Kétszáz kilométert tudott vele menni egy óra alatt. Gondolj bele, pár óra és Fiuméből Esztergomba értél. És most itt ülünk benne.

- Ja – mormolta Tünde. Nem tudott szabadulni a rossz érzéstől. Mégiscsak egy emlékmű.

- Valami gond van? - kérdezte Jonatán.

- Nincs – hazudta Tünde.

- Zavar valami – állapította meg Jonatán. - Mi a baj?

Tünde kelletlenül elmondta neki. A férfi hallgatta egy darabig majd felnevetett.

- Én nem ismertem az ezredest, de apám igen. Hidd el, ha elzárták volna előlem a kulcsot, ő maga ment volna be érte hogy egy kacsintás kíséretében odaadja. Ha választhatna, száz városi koszorúzást is becserélne egy ilyenre, hogy itt vagyunk...

Tünde próbált mosolyogni, látta, hogy Jonatán már teljesen beleélte magát a dologba. Ő sem érezte rosszul magát, örült, hogy együtt vannak, örült, hogy valami különleges dolgot csinálnak, örült, hogy szeretkezni fognak, örült, hogy Jonatán most egy kicsit csak az övé lesz, senki másé. De közben úgy érezte, mintha egy régóta halott ember kukkolná kaján vigyorral a szája szélén.

Hadd kukkoljon.

Jonatán szemébe nézett, majd újra a férfi öve felé nyúlt.