Cserfalvi kortyolt egy nagyot a borából, majd megtörölte a száját a textilszalvétájával.

- Akárhogy is – folytatta. - Indítványoztam a nyomozás vezetőjénél, hogy minősítse át az esetet terrorizmusnak. Elvégre az, hogy egy civilizált város egyik legjobb környékén, a saját házában fogságba ejtenek egy tisztes polgári életet élő asszonyt, az igenis alkalmas arra, hogy az emberekben rémületet keltsen. Legalább annyira, mint valami piti sínmegrongálás vagy aljas vérbosszú, amivel a druidák próbálkoznak. Nyugodt lehetsz, amire képesek, azt meg fogják tenni.

- Hát nyugodt éppen nem vagyok – nyúlt Virág is a poharáért. - Lehet, hogy akkor se lennék nyugodt, ha holnap elkapnák őket.

- Érthető – hagyta rá a férfi. - Azt kell elkapni, aki küldte őket.

- Ezzel se nyugtattál meg jobban – mosolygott kínjában Virág.

- Nyilván. A szálak mindenképpen messzebbre vezetnek. A... férjedet el tudtad már érni?

Annyira erőlködött, hogy természetesen mondja ki azt, hogy „a férjedet”, állapította meg Virág.

- Nem. Sose tudom, ha kiküldetésben van.

- És gyakran van. - Ez nem kérdés volt, hanem állítás. Vagy célzás? Vagy? Nem kell több bort inni. Nem szabad. Akkor sem, ha olyan jól esik.

- Elég gyakran.

- A rendőrségnek sem sikerült még. Az utolsó szálláshelye megvan, de onnan ismeretlen helyre távozott. Kicsit zavarosak a beérkező információk, a helyi hatóságok nincsenek a helyzet magaslatán.

- A déliek – mormolta Virág. Eszébe jutott a két hadnagy akcentusa. Mondta a rendőröknek is, hogy szerinte déliek, de lehet, hogy nem foglalkoztak vele. Meg kellett volna néznie, mikor aláírta a jegyzőkönyvet, csak akkorra már alig látott a fáradtságtól és az idegességtől.

- Elő fogják keríteni a férjedet – ígérte Cserfalvi. - Azt a telefonüzenetet csak úgy tudom értelmezni, hogy ő keveredett valamibe. Rögzített valami történetet, ami sérti egy alvilági alak érdekeit, vagy esetleg üzletelni akart... Nem tudom. Nem ismerem. Vadány Ferenc. Hm.

Az embere neve a régi embere szájából olyan volt, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna Virág arcába. A bor okozta tompaság fájó hirtelenséggel párolgott el és úgy látta magát, magukat, ahogy valójában voltak. Ő egy férjes asszony, Cserfalvi meg egy politikus. Egy magas rangú politikus. A következő választás esélyes miniszterelnök-jelöltje a pártjában. Akárki is volt régen, ma már nem az az ember, ilyen magasra nem lehet úgy eljutni, hogy megmaradjon annak a tiszta, naiv, romantikus alaknak, aki négy társával együtt, a gyenge emancipátor személyi fegyverzetben bízva betörtek a Kígyónyelvű téli szállására, hogy magukkal vigyék a legyőzött Dérhajú fogságba ejtett gyermekeit. Akkor nem az érdekeit nézte, csak az érzelmeit. Könnyen lehet, hogy ma már csak érdekei vannak. Ő pedig itt ül vele kettesben, gyertyafénytől övezve. Ebben vajon mi lehet az érdeke?

- Haza kellene mennem – hallotta a saját hangját. A bor mégsem párolgott el maradéktalanul.

- A desszertet még várd meg – kérte Cserfalvi. - Ha már megrendeltük.

A konyha felé fordult és türelmetlenül csettintett egyet. A lengőajtó szinte azonnal kitárult és pár pillanat múlva már előttük is volt a két tányér. A pincér kimért, szertartásos mozdulatokkal meggyújtotta az édesség tetejére locsolt szeszt, majd rájuk mosolygott.

- Köszönjük – intett Cserfalvi. Virág a kékes lángokba bámult. - Hallottam, hogy a fiadat nemrég vitték be kiképzésre.

- Igen – bólintott bambán Virág. Egy újabb fájó pont. - Aznap reggel, hogy megtámadtak. Szerencse, hogy nem volt otthon, amikor...

- Szerintem kifigyelték – fújta el a lángoló desszertjét Cserfalvi. - Azt akarták, hogy egyedül legyél.

- Lehet – hagyta rá Virág.

- Figyelj, Virág. - Mintha kicsit melegebbé vált volna a férfi hangja. - Én nem akarom, hogy most egyedül legyél. A férjedet is minél előbb előkerítjük és hazahívjuk, de addig is... Arra gondoltam, hogy hazajöhetne a fiad. Hogy is hívják? Ajtony, mint a testvéred?

- Attila – javította ki Virág.

- Attila – ízlelgette a nevet Cserfalvi. - Hát persze. Hogy hívhatnák másképp a Dérhajú unokáját? Szóval elintézem, hogy Attilát hazaküldjék. Kap valami egészségügyi felmentés vagy akármit. Egy telefon... nem is, holnap tárgyalásom van az emancipációs miniszterrel, szóval...

- Nem – állította le Virág. - Nem.

- Ugyan már – nézett a szemébe a férfi. - Nincs ebben semmi. A fiadnak most itthon a helye. Elintézem.

- Nem – állta a tekintetét Virág.

Cserfalvi hosszú ideig farkasszemet nézett a nővel, végül sóhajtott egy nagyot és visszafordult a desszertje felé.

- Ahogy gondolod. Pedig tényleg nem áll semmiből.

Virág legszívesebben összekarmolta volna a saját arcát. Semmire sem vágyott volna jobban, mint arra, hogy Attila újra otthon legyen. Talán csak arra, hogy Attila és Tünde otthon legyen, mert hiába mondta neki az embere azt, hogy Tündét tekintse halottnak, nem tudta megtenni. Tudta, hogy a lánya nem halt meg. Ómagyarországon nem rendkívüli dolog az, ha valaki eltűnik, az embere mutatott statisztikákat is, hogy mennyire becsülik az ilyen személyek túlélési esélyeit (szinte semmire), de ő tudta, hogy Tünde él. Igenis él, csak nem akar hazajönni. De Attila biztos... talán... nem lehet olyan jó egy kiképzőközpontban, mint otthon. Még egy olyan naiv, lelkes fiatal fiúnak sem, mint Attila.

De ha most hazahozatja Cserfalvival, akkor rálép egy útra, aminek nem ismeri a végét. Ha el akarták volna intézni, hogy ne hívják be, az embere elintézte volna. Ami azt illeti, Virág el akarta intéztetni. De az mégis az embere lett volna, Cserfalvi meg nem az. Már nem az. És ha most adhat valamit Virágnak, valami olyat, ami legalábbis kétes jellegű dolog, azt valamikor kamatostul fogja visszavenni. Lehet, hogy nem is olyan sokára. Vagy akár...

- Szerintem vissza fogok jönni Szegedre – hallotta a férfi hangját. - Nem ilyen hivatalos látogatásra, hanem magánemberként. - Hallotta a férfi nevetését. - Már amennyire ez egy miniszternél lehetséges. Nagyon kényelmes szobát kaptam ebben a hotelben.

Vagy akár rögtön, fejezte be a gondolatot Virág. A bor most a rémületét erősítette fel. Letette a villáját, kivette az öléből a szalvétát és az asztalra rakta.

- Köszönök mindent – mondta, de nem nézett a férfi szemébe. - Most már muszáj hazamennem.

- Alig ettél a desszertből. Nem ízlik? Hozatok mást. Rengetegféle...

- Hazamegyek – közölte Virág. Remélte, hogy ellentmondást nem tűrő a hangja. - Tordaiék egész éjszaka virrasztanának miattam.

- Odaszól az egyik emberem.

- Nincs telefonjuk.

- Megoldjuk.

- Nem akarom, hogy megoldjátok! - Ez kicsit élesebbre sikerült, mint ahogy Virág szerette volna, de a bor... Legalább hatott. Cserfalvi fölényesen mosolygott és széttárta a karját.

- Ahogy gondolod. Remélem, azt megengeded, hogy hazakísérjenek az embereim.

- Az embereid – ismételte meg tétován Virág.

- Én elbúcsúzom – bólintott a férfi. - Korán le kell feküdnöm. Hajnalban utazunk vissza, fontos megbeszélésem lesz.

- Köszönöm a vacsorát – udvariaskodott Virág és hátratolta a székét, hogy felálljon. Egy pincér bukkant elő a semmiből, hogy segítsen neki.

- Én köszönöm – állt fel Cserfalvi is. - Nagyon jó volt újra látni téged. Sajnálom, hogy az volt az apropója, ami, de... De a körülményekhez képest úgy látom, jól vagy. Jól vagy, szép vagy. Ezt jó tudnom.

Virág erre nem tudott mit mondani.

Sötét éjszaka volt, a Hold is eltűnt a felhők mögött. A újraalapított városokhoz képest szépen kivilágított Szeged úgy lebegett a Tiszán, mint egy fekete bársonypárnára fektetett szikrázó gyöngysor.

A bor, futott végig egy reszketés Virágon. Mindent felerősít. Szorosabbra vonta a vállán a szkíta motívumokkal díszített kendőjét.

- Minden rendben, asszonyom? - kérdezte a magasabbik testőr. A másik, a köpcös nem beszélt semmit, talán ómagyarul se tudott. Virág kinézte volna belőle. De a magasabbik kifejezetten kellemes modorúra sikerült.

- Minden. Induljunk.

Lesétáltak a mólóhoz, ahova pár órával korábban a bérhajóval érkeztek. A magasabbik testőr bement a móló melletti fabódéba és felkapcsolt egy erősebb fényű lámpát, a másik a kishajóba ugrott és beindította a motort. Virág nem fogadott el segítséget a beszálláshoz. Eloldozták a kikötőkötelet és maguk mögött hagyták a belvárosnak otthon adó szigetet.

Kint a folyón még hűvösebbnek tűnt az idő. Csalóka ez a nyár végi éjszaka, állapított meg Virág. Ha visszafordult, látta a Dóm Hotel Esztergom emeletes tömbjét, kicsit odébb a belvárosi templom – ezt nevezték valami régi dolog miatt Dómnak – kivilágított tornyát.

Csak a nagy ünnepeken világítják ki. Most biztos a belügyminiszter miatt.

A hotel emeletén egyszerre három ablak is kivilágosodott. Egy lakosztály. A belügyminiszter úr felért. Ha akartam volna, most én is ott lehetnék, gondolta Virág. Biztos a bor miatt, de bevillant pár kép a fiatal Tamásról – akkor még Tamás volt -, ahogy a pusztában égő tábortűz fénye játszik az izmain, félmeztelen, majd kikapcsolja a nadrágszíját is... Az a furcsa, fanyar szag, amit eleinte csak megszokott, később kicsit meg is szeretett. A saját szíve, ami ki akart ugrani a torkából, talán a félelemtől, talán mástól... Milyen lehet most meztelenül? Megvannak még az izmai? Egy kis pocakot látott az elegáns inge alatt lapulni, de nem olyan nagyot... Milyen lehet most a szaga? Vagy ott is az az anti parfüm érződik? A torkába ugrana még a szíve tőle?

Kényszerítette magát, hogy a sötét folyó felé forduljon. A Tisza fölött lengedező szél kicsit kitisztította a gondolatait.

- Hé! - szólalt meg egyszer csak a köpcös.

- A rohadt – sziszegte a magasabbik is, levetkőzve a kellemesebbik modorát. A kishajó motorja hangosabban kezdett zúgni és megbillentek, ahogy hirtelen balra fordultak. Virág nem értette, hogy mi történik, amíg meg nem látta az előttük lebegő lámpákat. Egy hajó zúgott feléjük. Mögötte még egy. Mellette még kettő. Meg ki tudja. Több kisebb és pár nagy. Az első már ott is jár mellettük, néhány kézilámpa fénye villant rájuk és egy öblös hang elküldte őket a fenébe. A lámpák fényében Virág egy ég felé meredő géppuskát is észrevett. Megismerte a hajót. Egy Pelbárt. Nem is egy. Sok. És a nagyobbak... Mind lefelé tart, délnek.

A két testőr nem válaszolt a szidalmakra. A part mellé húzódtak és egy szót sem szóltak addig, míg Virágot épségben át nem adták Tordaiéknak.