Vadány kelletlenül az iratait védő vízálló tasak felé nyúlt. A kelta kölyöknél nem volt semmi, bölcsen az ormótlan bőrzsákjában hagyott mindent. Viszont őt felismerték látásból és megelégedtek azzal, hogy igazolta Vadányt. A férfi visszasüllyesztette az iratait a belső zsebébe.

- … mondott le tegnap, politikai nyomásgyakorlásra hivatkozva – szólt a szatócsboltban a rádió. Vadány felismerte a bemondót a hangjából, egy fiatal, harmincas nő, párszor már találkozott vele, mikor a rádió székházában rögzítettek egy általa szerkesztett emancipációs műsort. A nő hangja nagyon szép volt, sokat ígérő, de a külseje átlagos. - Ezzel már túllépte a két tucatot azon fegyveres- és rendvédelmi vezetők száma, akik valamilyen formában megtagadták az engedelmességet az ügyészségi vizsgálat nyomán kialakult helyzetben. Cserfalvi Tamás belügyminiszter egy parlamenti interpellációt követő válaszában élesen bírálta és nagyon veszélyesnek nevezte ezt a viselkedést és szigorú lépéseket helyezett kilátásba mindazokkal szemben, akik az államszervezet működését akadályozzák. Felvetette bizonyos területeken a rendkívüli helyzet bevezetését, ami lehetőséget adna arra, hogy az helyi szinten választott vezetőket miniszteri kinevezettekkel váltsák le egy átmeneti időre. Több képviselő tiltakozásképpen kivonult az ülésteremből és rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a parlament épülete előtt, de a bent maradt képviselők nagy többséggel elfogadták Cserfalvi miniszter válaszát és támogatásukról biztosították a kormányt.

Hamar kiderült, hogy az atya önhatalmúan verte félre a harangot. Az előírás szerinti helyen és módon gyülekező polgárőrök teljesen tanácstalanok voltak, a lövöldözésről sem tudtak többet, mint a két frissen begyűjtött idegen. Ráadásul Vadányékon sem élhették ki magukat, mert a kölyök teljesen rendben volt és Vadány sem tűnt olyannak, hogy köze lenne a felforduláshoz. Egy hazafelé tartó emancipátor, aki egy reménybeli szerzetest kísér: nem éppen az a kombináció, amire rá kell hívni a polgárőröket. Pár elkapott beszélgetésfoszlányból Vadánynak úgy tűnt, hogy nem rendkívüli dolog errefelé az éles riasztás; nincsenek olyan messze az emancipálatlan területektől, hogy kisebb, de annál bátrabb anti portyázó bandák ne juthassanak el idáig. Meg ott az erőd is a hídnál. Érdekes módon többen is akadtak, akik nem hallották a lövöldözést, vagy nem tudták, hogy mit hallanak.

- Húsz színjátszó társulat részvételével megkezdődött Tatán az országos színjátszó fesztivál – szólt közben a rádió. - A már megszokott társulatok mellett idén tíz vándorszínjátszó-csapatot hívtak meg a rendezvényre. A bemutatásra kerülő darabok között kortárs, átkerülés előtti és klasszikus anti darabok feldolgozásai is színpadra kerülnek. Az ország minden részéből várják a nézőket, akik számára...

- Maga a hídnál volt? - szegezte a kérdést Vadánynak az egyik polgárőr, aki időközben egy csillagokkal is ellátott zöld sapkát tett a fejére.

- Nem – felelte a férfi. - Csak addig a kanyarig jutottunk. Ami a híd előtt van.

- Át akart menni?

- Az állomásra. Igen.

- Miért is?

- Hazarendeltek és... - Vadány a kölyökre nézett. Lehet, hogy még hasznát is veszi a végén? - És... ezt a fiút is el kell kísérnem a ferences rendházba.

A szatócsboltból kilépett egy magas, középkorú férfi. A hivatalos polgárőr-zubbonyt viselte, ami nagyon hasonlított a felderítők hasonló ruhadarabjára. A hátán egy AMD gépkarabély lógott, ez, a váll-lapja és a felé forduló tekintetek egyaránt világossá tették, hogy megérkezett az egység, vagy talán az egész falu katonai vezetője.

- Eligazítás – mondta tömören. A fegyveresek körbevették, mint kotlóst a csibéi. Vadány és a kölyök maradtak, ahol voltak, bár úgy tűnt, senki sem foglalkozik velük. De nem célszerű semmi furcsát tenni, ha ennyi ideges civil van a környéken tűzfegyvert szorongatva.

- Az imént megérkezett a hivatalos központi riasztás – közölte a parancsnok. - Az atya már korábban félreverte a harangot, de erre jó oka volt. A támpontok jelentései is befutottak, nincsenek antik a környéken, a lövöldözés, amit hallottunk, az erődre korlátozódott. Az erődöt támadták meg.

Vadány feszülten figyelt. A polgárőr parancsnok nem beszélt túl hangosan, épp csak annyira, hogy a körülötte csoportosuló társai értsék, mit mond. Legszívesebben közelebb lépett volna, de nem mert, nem akart kockáztatni. Időközben az elcsendesedett templomból előbukkant az atya szürkés alakja és lassú léptekkel közeledett. Oldalán egy nagy szanitéctáska lógott, fején régi acél rohamsisak. Annyira furcsa volt a látvány, hogy Vadány kis időre még az eligazításról is megfeledkezett.

- … megtörő szakasz, vagy valakik, akik annak akartak látszani, szóval egy fegyveres banda, hogy átvegye az erőd ellenőrzését. - Rántotta vissza a jelenbe a polgárőr parancsnok hangja. - Ez nem sikerült, ezt hallottuk. Hamarosan erősítés is érkezik, meg további eligazítás lesz. A mi feladatunk addig az, hogy lezárjuk a hidat a területvédelmi parancsnokság utasítása szerint. Állítólag több helyen is hasonló támadások történtek.

Vadány érezte azt a furcsa bizsergést végig a gerincén. Szinte csiklandozta. Pont olyan volt, mint mikor Virágot a sátrába csábította, még Cserfalvi feleségeként, és ott simogatták egymást. Többet nem engedett neki a házas létére akkor még meglehetősen naiv asszony-lány, de akkor is ott volt az az érzés, hogy... Talán a rádió miatt? Ugyanaz a Cserfalvi fogadkozik a kemény fellépésről, miközben elkenik a megtörői száját és lezárják a belső határt?

- Most akkor mi ez az egész? - fogalmazta meg egy idősebb, hirtelen felfegyverkezése előtt valami kerti munkát végzett férfi sokak kérdését. Trágyafoltos csizmája és megviselt szalmakalapja érdekes összhatást keltett a derekára csatolt töltényövvel és a kezében szorongatott sörétes puskával. - Megint valami gyakorlat?

- Nem gyakorlat – biztosította róla a parancsnok. - Az erődnél halottak, sebesültek vannak. A faluban sok helyen lövedékek csapódtak be, hála Istennek, hogy csak ablakok meg zsindelyek törtek össze és nem talált meg senkit. Nem tudom, mi ez, nem is érdekel, az érdekel, hogy senki ne jöjjön ide és ne akarjon a falura vagy a falu felé lövöldözni. Ezért lezárjuk a hidat és a körkörös támpontokat is megszálljuk. Ők már kint is vannak. Minden más csak ezután jön. Rajta!

A polgárőrök komoran szedelőzködni kezdtek. Már nem tűntek annak a riadtan összefutott társaságnak, mint pár perce. Jól láthatóan kisebb tűzpárokra, rajokra oszlottak és elindultak az erőd felé. A parancsnok megállt Vadány mellett. Pont ekkor ért oda az atya is.

- Maga meg ki a fene? - jött újra a kérdés. Vadány nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, de az atya megelőzte. Az igazolásán hamar túlestek, utána az atya került terítékre az önhatalmú harangozásával és a késésével. Végül a parancsnok visszafordult Vadány felé. A két polgárőr kísérője úgy méregette az emancipátor tisztet, mintha az felgyújtotta volna a falut.

- Szóval északnak tart – közölte vele a parancsnok. - Esztergomba.

- Szegedre – pontosított Vadány. - Csak a vasút arra...

- Egy kicsit várnia kell – szakította félbe a parancsnok. - De átmehet majd. Addig viszont kérem a fegyverét!

Vadány az atyára nézett, majd kelletlenül átadta a pisztolyát az egyik kísérőnek. A gerince már nem bizsergett, a gyomra viszont összeugrott. Legszívesebben öklendezett volna egy kicsit, az szokott használni, mikor sok a sava. Száraz kenyér vagy kétszersült, az is jó lenne. Vagy egy kis nyugalom.

- Gyerünk – intett a parancsnok.

Az egyik korábban látott terepszínű IFA ott állt az erődhöz vezető felhajtón. Mikor átkeltek a hídon, Vadány nem tudta nem észrevenni őket, pár káromkodást is utánuk dobott, de több figyelmet nem szentelt rájuk. Három teherautó volt, arra biztosan emlékezett, itt pedig csak egy van. Ez az egy is elég furcsán állt, félig lecsúszva az útról, első kerekei mintha sárba süppedtek volna, a zöldes ponyva több helyen felszakadt a raktér fölött. Mikor közelebb értek, Vadány észrevette a golyónyomokat is a jármű karosszériáján. A kerekek sem süppedtek sárba, kilőtték őket. A vezetőülés melletti ajtó nyitva állt, odabent és alatta, a kövekkel felszórt úton vérnyomok.

Már a megtörők sem a régiek, állapította meg szenvtelenül. Sohasem szerette ezeket a régi dicsőségből élő keménylegényeket. A másik két teherautó vajon hova tartott? Meg még előtte átértek, de csak most bújt ki a szög a zsákból... Biztos valami közpotilag egyeztetett időben léptek akcióba, megvárták, hogy mindenki a helyére érjen vagy hasonló.

A hídra vezető vasúti sínen két betonoszlop feküdt keresztben, a közútra pedig éppen drótakadályt húztak ki az erőd területvédelmis egyenruháját viselő katonák. Ennyit a következő vonatról, állapította meg csüggedten Vadány. A hídfőnél már a frissen odaérkező polgárőrök is dolgoztak, zsákokat töltöttek meg földdel, hogy fedezéket rögtönözzenek belőle. A túloldalon is zöld ruhás alakok mozogtak, jóval kevesebben, mint ideát.

- Nem lesz ennek jó vége – állapította meg a rohamsisak alól az atya. Úgy kapaszkodott a nagy vöröskereszttel ékesített oldaltáskájába, mintha attól félne, hogy elesik nélküle. Vadány nem mondott semmit.

- Bevitték a halottakat az udvarba – fordult a plébános felé a parancsnok, miután pár szót váltott az egyik területvédelmissel. Lényegében ők is polgárőrök voltak, csak hivatalos státusszal rendelkeztek, nem volt mellette más foglalkozásuk. Még az emancipátorok sem tartották komoly katonának őket. - Szeretnék, ha imádkozna értük.

- Természetesen – komorodott el még jobban az atya arca.

- Maga is menjen be, a főhadnagy beszélni akar magával – küldte az atya után Vadányt is a polgárőr tisztes. - Vigye ezt a fiút is, ne lábatlankodjon itt!

Az erőd egy kisebbfajta hordalékkúpnak tűnt, aminek magasabbra lapátolták az oldalát, megerősítették karókkal, szögesdróttal és néhány betonfalú lőállással. A túloldali emancipációs központ se volt valami nagy, de ez az erődszerűség még ahhoz képest is törpének tűnt. Az udvarát félig elfoglalta az őrség háza, ha mellé még beállt volna egy teherautó is, akkor már ki is rakhatták volna a teltházas táblát. De a teherautónak nem sikerült bejutnia, a vezetőjét és még egy utasát azonban behozták: ott feküdtek egy közös pokróccal letakarva a ház fala mellett, egy felkötött kezű területvédelmis őrizte őket.

Vadány és a kölyök úgy követte az atyát, mintha a ministránsai lennének. A holttestekhez érve a plébános letette a rohamsisakját és a szanitéctáskáját, majd sóhajtott egy nagyot és felhajtotta a pokrócot.

- Kiváltak a konvojból, hogy műszaki hibásak lettek – magyarázta a sebesült katona, mintha mentegetőzne. - Be akartak állni az udvarba, hogy segítsünk megjavítani, de a főhadnagy nem engedte, mert felesleges. Aztán ketten bejöttek a latrinára, a többi próbált haverkodni...

Vadány szenvtelenül nézte az agyonlőtt megtörőket. Az egyik mellbe kapott vagy három lövést, lehet, hogy ugyanabból a sorozatból. Ameddig a pokróctól látni lehetett, merő vér volt az egész ruhája, valószínűleg ő vezette az IFÁt. A másikon nem látszott sérülés, csak a szájából és a füleiből szivárogtak vékony vércsíkok. De halottnak ő is ugyanolyan halott volt. Vadány az erőd zászlórúdján lengedező trikolórra nézett, majd vissza a holttestekre. Ennek kell lennie, nem lehet más, győzködte magát.

- Én itt már nem tehetek semmit – közölte az atya a területvédelmissel. - A misén majd imádkozunk a lelki üdvükért. Gondolom hazaviszik őket, nem itt temetnek.

- Én nem tudom – hebegte a katona. - Csak hallottuk, hogy itt az atya és többen arra gondoltunk, hogy ha imádkozna értük...

- Imádkozhatom – engedett neki az atya. Vadány a sápadt, koszos arcokat nézte. Félnek a lelkeiktől, állapította meg. Nem tudta, ez mennyire keresztyén dolog, annyira nem mélyedt el a teológiában, meglepően sekélyes tudással tudott szinte mindegyik közösségben kvázi belsősként létezni. Beleértve az otthoni gyülekezetet is. Otthoni... Igen, furcsa lesz.

El kell kergetni a lemúrjaikat, ez tiszta sor. Kiengesztelni valamivel. Amire nem lenne szükség, ha tisztességes, férfias harcban estek volna el, hiszen akkor a halott lelke is tudja, hol a helye. Nem csoda, ha félnek.

- Csellel akarták átvenni az erődöt – magyarázkodott tovább a területvédelmis. - Amikor rájöttek, hogy nem tudnak több megtörőt bejuttatni, a vezetőjük előszedett egy parancsot, miszerint leváltja a főhadnagyot és lefegyverzi az állományt. Teljesen szabálytalan volt, azt mondja a főhadnagy. Aztán próbáltak kényszeríteni, a latrináról fegyverrel jött ki az a kettő, a főhadnagyra pisztolyt fogtak, a teherautó meg be akart törni... Józsi a hátsó toronyból megszórta őket, aztán... Kész csoda, hogy csak ez a kettő maradt ott.

- Sebesültek? - kérdezte az atya. - Csak te?

- Náluk volt több is, de magukkal vitték őket, amikor visszavonultak a hídon.

Már a megtörők se a régiek, állapította meg újra Vadány. Területvédelmisek kenték el a szájukat. Területvédelmisek, akik álló nap a folyót nézik és néha kipucolják a fegyverüket.

- Akkor imádkozzunk – sóhajtotta az atya.

Vadány visszakapta a pisztolyát, sőt, még a kelta kölyök is elmehetett a bőrzsákjáért. Addigra már minden cucca megszívta magát a levezető csatorna vizével. Vadány se nézett ki jobban, nem is akarta rendbe szedni magát. A leselejtezett lepedőből rögtönzött fehér zászlót egy sebtében kitört faágra kötözték és a kölyök kezébe nyomták, aki görcsösen igyekezett minél magasabbra tartani. A másik hídfőn is kiépült közben egy rögtönzött torlasz, benne egy géppuskával, hátrébb meg mintha két aknavetőt rejtettek volna fedezék mögé az őrszemek szerint. Szép, szép, gondolta Vadány. Egész más a csövek másik oldalán lenni.

Vadány egyik kezében a emancipátoroknál kapott parancsot, másikban a délfőiek által írt levelet szorongatta, hogy ő is hozzátegyen valamit a fehér zászlóhoz. A hídfőt tartó polgárőrök széthúzták előtte a szögesdróttal körültekert akadályokat. A parancsnokuk a vasúti hídőrt győzködte, hogy menjen át ő is Vadányékkal, mert a túloldalon lakott. Az öreg, ráncos képű hídőr azonban hajthatatlan volt.

- Este nyolcig nem hagyhatom el a helyem – ismételgette mantraszerűen. - Szolgálatban vagyok.

Az atya is próbált beszélni vele, de őt meg azzal rázta le, hogy nem katolikus. Arra sem mondott semmit, hogy a vonatot már korábban feltartoztatják, már lehet, hogy meg is állították valahol. Az erőd főhadnagya végül egy „hülye vagy, Pista!” felkiáltással lezárta az ügyet és útnak indította Vadányékat.

Újra a hídon sétáltak és próbáltak nem belenézni a szemből rájuk irányuló puskacsövekbe. Maga a híd nem volt túl hosszú, nem is mentek lassan, mégis rettentő lassan telt az idő. Az északi oldal nem volt annyira lezárva, mint a déli, simán el lehetett sétálni a torlasz mellett, a sínekre se raktak semmit. Vadány mégis megtorpant, mikor már kellemetlenül közel érezte magát a torlaszból előremeredő géppuskához. A kölyök persze nem figyelt, de egy kézmozdulattal megállítította.

- Jöjjenek! - kiáltott rájuk valaki, nem látták, ki volt. - Ez innen jött. Az állomásról.

- Üzenetet is küldtek velünk! - kiabálta vissza Vadány és magasba tartotta a levelet. - Ki itt a parancsnok?

A torlasz mögött találkoztak az illetékessel is – a visszavert megtörők hadnagya helyezte magát szolgálatba, valami papírja is volt róla. Igazoltatta Vadányt, megnézte a parancsát és meghallgatta

az emancipátor századost is, aki szintén kezeskedett a férfivel kapcsolatban. A kölyökről ordított, hogy csak idesodorták az események, sokat nem is foglalkoztak vele. A délfőiek levelét többeknek is körbeadta.

- Tudja mi van benne – kérdezte végül a hadnagy Vadánytól.

- Igen.

- Ezt maguktól hozták össze?

- Nem – felelte Vadány. - Kapcsolatban állnak a déli területvédelmi főparancsnoksággal, gyakorlatilag onnan diktálták le az egészet. Csak az itteniekkel íratták alá. A vonatot is feltartóztatták már, szerintem erősítést pakolnak rá és úgy küldik tovább.

- Határzár – nézett a társaira a megtörő hadnagy. Vadány csak most vette észre, hogy a haragoszöld megtörő egyenruha hátulja tiszta vér. - Erősítés. Itt valaki rohadtul megetetett minket.

- Nem csak minket – mondta valaki Vadány háta mögött. - Nemrég megerősítették az eszéki híreket.

Vadány bólintott. Elkezdődött. Ezt már nem magyarázhatja másképp.