Bodmilkárt haja már igencsak megritkult, de azt a keveset, ami megmaradt, nagy becsben tartotta. Vékony, színtelen hajszálait több fonatba tekerte és míves bronzkarikákat húzott rájuk. A parázstartó rőt fényében olyan volt, mint egy aszott, eres koponya, amire piszkos szalagokat tűztek.

Igazából senkit sem zavart vele, nem arra szánta az arcát, hogy nagy tömegeknek mutogassa. Egyetlen dolog éltette már csak, az, hogy a király hatalmát belső ellenség ne veszélyeztesse. Ő kutatta fel Hamilkárnak a régi nagytanács túlélőit, sokakon saját kezűleg hajtotta végre az új király ítéletét, majd egy üresen maradt villába költözött a főváros kertjeiben és hosszú évek kitartó munkájával elérte azt, hogy idebent kevés olyan dolog történhessen, amiről ő ne tudna.

Miután Hannibál trónra lépett, Bodmilkártnak egy ideig újra sok dolga akadt, de azóta szinte nem is látták. Minden holdtöltekor elküldte a jelentését egy kiváló memóriájú görög herélt szájával, aki ritkán mondott olyat, amire felfigyelt volna a hallgatója. Most azonban az öreg maga kért kihallgatást és személyesen kívánt megjelenni.

- Király – biccentett Hannibálnak, mikor belépett. Hannibál intett, hogy hagyják magukra őket.

- Üdvözöllek, Bodmilkárt – tolta az öreg elé a boroskancsót. - Ülj le és igyál, ha akarsz. Magadnak kell töltened, nem kívánok füleket és szemeket a magamén és a tiedén kívül a szobában.

Bodmilkárt dünnyögött valamit, nehézkesen leült majd ivott egy pohár bort.

- Térj a lényegre – utasította Hannibál.

- A régi tanács leszármazottai és támogatói asztalközösséget alapítottak a távollétedben – közölte Bodmilkárt. Fakó, vizes szemével Hannibál tekintetét kereste. - És még csak nem is titkolták.

- Asztalközösséget – bólintott Hannibál. - Ha együtt esznek, legalább könnyebb mindet megmérgezni. Ezt te mondogattad régebben, mikor a zsoldosurak alapítottak egyet. Történt más is?

- Veszélyesnek találom, hogy így egymásra találtak.

- Miért találod veszélyesnek? - kérdezte Hannibál. - Azért élhetnek, mert apám és te úgy döntöttetek, hogy ők már nem jelentenek veszélyt. Úgy tudom, egyikük sem közvetlen rokona vagy leszármazottja a bűnös tanácsnak, ami apámat eladta a rómaiaknak. Nem tartoztak egy háznépbe.

- Természetesen jól tudod – bólintott Hamilkárt. - Tanácstagok második vagy még távolabbi unokatestvérei, sógorok rokonai, be nem teljesült házassági szerződések kötői régi tanácstagokkal. Akad néhány, aki vér szerinti leszármazott, de csecsemőként más családba adták őket. Mint például az a nő, akinek ma római dénárokat adtál.

- Római dénárokat? - húzta fel a szemöldökét Hannibál. - Á, az ómagyar pap feleségére gondolsz. Még ezt is tudod. Igen, ez történt. Ő is benne van?

- Meghívták őt is. A férjével együtt. Még nem mentek el, de tervezik. Csupa olyan ember ül ott, akiknek valamilyen módon kára származott abból, hogy apád lett a király és dinasztiát alapított. Eddig lapultak, tudták, hogy csak megtűrik őket és semmi különös nem kell hozzá, hogy átkozott emlék rokonaik sorsára jussanak. Még egymással sem tartották a kapcsolatot. Volt ez Hamilkár király alatt. Most pedig, mikor az új, fiatal király elhajózik, hirtelen összeülnek és asztalközösséget alapítanak. Amibe egy ómagyar is befogadnának. Veszélyes elegy ez. Hiszel nekem?

Hannibál elgondolkozva dobolt egy ujjával az asztallapba faragott elefánt vastüskés agyarán.

- Hiszek neked, Bodmilkárt – mondta végül. - De ettől a hírtől még nem ijedtem meg. Van embered az asztalközösségben?

- Természetesen.

- Miről beszélnek? Mit terveznek?

- Üzletről, főleg. Páran kereskednek. Mások mesterré süllyedtek, gyártanak ezt-azt. Van egy rabszolgakereskedő. Próbálják segíteni egymást.

- Mint mindegyik asztalközösség. Terveznek valamit a királyság ellen?

- Nem esett ilyenről szó.

- Beszélnek rólam?

- Beszélnek, de semleges módon. Nem politizálnak. Ha szóba kerülsz, akkor is azt latolgatják, hogy a lépéseid, a politikád hogyan hat az üzleti terveikre.

- Látsz itt problémát?

- Nem.

- Miért akarják bevenni az ómagyar pap feleségét?

- A hivatalos ok a származása, azon kevesek egyike, akinek a régi tanácsból való vér csörgedezik az ereiben.

- De ezek üzletelni akarnak, az az asszony pedig szegény és jelentéktelen. És műveletlen, úgy tudom.

- De rajta keresztül befogadhatnak egy ómagyart az asztalközösségbe. Teljes jogú tagként. Ez pedig nagy előny, ha ki tudják használni. A keleti piacokon vannak még lehetőségek, de a verseny is nagyon nagy. Ha van ómagyar kapcsolatuk...

- Ez a pap minden, csak nem ómagyar kapcsolat – legyintett Hannibál. - Az egyháza sem jelentős. Ha katolikus lenne, talán érnének vele valamit, de apám, bölcsen, katolikusokat nem engedett be a városba. Csodálkozom rajtad, Bodmilkárt. Azt hittem, valami komolyabb dolog miatt kértél soron kívül kihallgatást. Egy jelentéktelenségbe süllyedt csoport asztalközössége se nem veszélyes, se nem méltó arra, hogy a király idejét rabold vele.

Az öreg ember elővett egy kendőt és letörölte vele a homlokán kiütközött izzadtságot.

- Bízom a bölcsességedben, ahogy apádéban is bíztam – közölte Hannibállal. - De, engedelmeddel, rajta fogom tartani a szemem ezen az asztalközösségen. Lehet, hogy ellentétet is szítok a tagjai között. Még ha nem is veszélyesek, akkor is csak jó nekünk, ha gyengülnek. Vagy ha felbomlanak.

- Tégy úgy – sóhajtotta Hannibál. Csodálkozott Bodmilkárton. Talán azért van ez az egész, mert öreg. Az öregeknek furcsa dolgaik vannak, gondolta. Egész életében a régi nagytanács ellen küzdött és most sem bírja abbahagyni, hiába tűnt már el a színről az ellenfele. Talált pár szerencsétlen lecsúszott alakot, akikre ráfoghatja, hogy az egykori tanács sárkányfog-veteménye és rögtön a király elé cincálja az ügyüket. El kell kezdeni megkeresni Bodmilkárt utódját. Vajon meg lehet-e őt bízni ezzel a feladattal, vagy túlontúl kockázatos?

Hirtelen rátört a fáradtság. A nappal együtt kelt, egész nap úton volt, díszes páncélban és a fejére fővő sisakban, este Imazának adta a férfierejét, most bort ivott és egy már életében elszáradó öreg ember butaságát hallgatta. Sok ez egy napra. Még neki is.

- Mit tudsz az ómagyarokról? - váltott témát. Figyelte Bodmilkárt szemét, de abban nem csillant semmi különös, sokkal élénkebbnek tűnt az asztalközösség megvitatásakor. - Vártam, hogy felkeresnek Szardíniával kapcsolatban, ha már kikönyörögték maguknak a kereskedelmi kirendeltséget a kikötőnkben. De nem jöttek.

- Nem sokat tudok – ismerte be Bodmilkárt. - A kirendeltségen több emberem is van, de egy fél holdtölte óta hazaküldték őket, illetve van, akinek külső munkát adtak. Próbáltam kideríteni, hogy előtte történt-e valami rendkívüli, de nem tudtak ilyet mondani. A kirendeltségen most csak ómagyarok vannak, ami ellenkezik azzal a megállapodással, amit Hamilkár királlyal kötöttek.

- Arról nem szól a szerződés, hogy a pun hivatalnokoknak folyton a kirendeltségen kell lenniük – jegyezte meg Hannibál.

- Arról nem, ez igaz. De így értelmét veszti ez a szabályozás. Hamilkár nem akarta, hogy egy elzárt kis ómagyar bázist építsenek ki a városunk szívében, mint ahogy a rómaiknál tették. Így pedig, hogy kizárják a pun személyzetet...

- Érdekes felvetés – bólintott kis gondolkodás után Hannibál. - Ha továbbra sem keresnek meg, ezzel az ürüggyel én fogom megkeresni őket. Máskor is csináltak már ilyet?

- Nem, még soha.

- Van ómagyar hajó a kikötőben?

Bodmilkárt széttárta a karjait.

- Ezt a kikötőmesterektől kell megkérdeznem. De ha mindenképpen mondanom kellene valamit, azt mondanám, hogy nincs. Már jó ideje nem hallottam arról, hogy érkezett volna. Ezért is küldhették haza a helyieket. Nincs mit eladni, nincs mire fuvart szervezni, ha...

- Csak ezért?- szúrta közbe Hannibál.

- Minden összefügg mindennel. Ha nem jön hajó, annak oka van. Ha továbbra is bent dolgoznának a pun tisztviselők a kirendeltségen, akkor kiderülhetne az ok.

- Ezt pedig nem akarják.

- Nyilvánvalóan – bólintott Bodmilkárt. - Itt ajánlanám újra a figyelmedbe az asztalközösséget, uram.

- Miért is?

- A kereskedelmi kirendeltségen lakó pár ómagyar nem nagyon tart kapcsolatot a külvilággal, arra használták a helyi dolgozóikat, Hamilkár elgondolása szerint. Őket nehezen kutatjuk ki. De az ómagyar pap szokott velük találkozni és lehetnek egyéb forrásai is. Őt pedig el tudjuk érni. Nagyon könnyen. Vannak embereim a gyülekezetében, ahogy az asztalközösségben is van fülem.

- Legyen hát hasznos, amiért felkerestél – sóhajtotta Hannibál. - Mindenről tudni akarok, ami az ómagyarok furcsa viselkedésével kapcsolatos. Ne várd meg a holdtöltét, amint tudsz valamit, add tovább nekem. Ha szükségét érzed, akár személyesen is. Bár... - Kis szünetet tartott, majd elgondolkozva maga felé húzta a boroskancsót. - Bár lehet, hogy egy időre elutazom. Futárokat és a titkos nyelvet kell majd használnod.

- Bízhatsz bennem, uram – hajtotta meg magát Bodmilkárt. Mindketten tudták, hogy Hannibál ezt a hibát sohasem követné el.

A következő nap reggelét és délelőttjét elvették azok a jelentéktelen ügyek, amikkel mégis muszáj volt foglalkoznia. Egy nagy kiterjedésű és sokféle népből, sőt, a népeken belül is nagyon különböző csoportokból, törzsekből álló birodalomban folyamatosan keletkeznek olyan ügyek, amik végül megtalálják a királyt. Ráadásul ezen ügyek zöme régi, amik sokszor hónapokkal, akár évekkel korábban keletkeztek, csak ennyi időbe kerül mire végigkúsznak a Hamilkár által hagyományozott kusza bíráskodási rendszeren. Hannibált rettentő módon idegesítette szinte kivétel nélkül mindegyik, de tudta, hogy nem szabad indulatból döntenie. Ezt tovább lassította a folyamatot, mert csak kevés ügyet engedett maga elé egyszerre. Volt, amihez a tanácsadóira is szüksége volt. Volt, amiket Massinissa passzolt tovább neki, mert nem akart belebonyolódni a népe törzsi ellentéteibe, inkább együtt mutogat majd a királyára a sértett féllel. Remek. Sokszor akadt gond a zsoldosdinasztiákkal is, akik Karthágó békés időszaka miatt máshol kerestek maguknak háborúkat. Számukra a zsoldosaik kiközvetítése egyszerű, de annál jövedelmezőbb üzlet volt, az udvar számára azonban egyre több fejfájást okoztak, mikor a sértett államok Karthágón kérték számon, hogy miért harcolnak ellenük pun lándzsások, miért dúlják fel a falvaikat numida lovasok és miért lövik ki a vezéreiket baleári parittyások agyagba ágyazott ólomdarabokkal. Nem mintha Hannibál nem harcolt volna görög zsoldosok ellen Szardínián, csak neki eszébe sem jutott tiltakozó követet küldeni ezért Spártába vagy Korinthoszba. Valószínűleg úgy érzi mindenki, hogy az afrikaiakba beletörölheti a lábát. A polgárháborút követő béke bosszantó mellékhatása: ha valaki nem rázza állandóan a fegyverét, már azt hiszik róla, hogy fogatlan oroszlán.

De ez változhat még, vigasztalta magát Hannibál.

Egy külön tanácskozáson Szardínia ügyeit tárgyalták meg. Ide meghívtak mindenkit, aki számított és köze lehetett ahhoz, hogy a régi-új szigetet a birodalom vérkeringésébe kössék. A befolyásosabb kereskedők asztalközösségeinek képviselői épp úgy megjelentek a tanácsteremben, mint az udvarral jó kapcsolatot ápoló két zsoldosdinasztia közös megbízottja. Még Massinissa is helyet foglalt az alacsony, köríves széken egy öreg imazigen pátriárka társaságában. Hannibál ritkán szólt, tudta, hogy nem látja át annyira a dolgokat, mint a tanácsosai és segítői. Egy csatát levezényelni, a győzelmet kiaknázni egy dolog, egy sokfelé szétszórt, sok nép által lakott birodalmat működtetni egy másik. Hamilkár erről nem sokat tanított neki, akadtak fontosabb ismeretek és célok, miket az elsőszülöttje fejébe akart vésni. A birodalmakról csak annyit mondott, hogy nem áll meg sokáig egy sem, melyet belső feszültségek akarnak szétvetni és olyan birodalmat kell építeni, aminek az ereje nem arra megy el, hogy saját magát összetartsa. Elrettentő példának ott volt a nagy Alexandrosz birodalma, amely napkelettől napnyugatig szinte az egész világon végignyújtózott, de a hódító halála után úgy hullott szét, mint egy márványlapra esett cserépkorsó. Tudnod kell, mi tartja össze a királyságodat, mondta Hamilkár, miközben a part mentén hajóztak és amerre csak a szem ellátott, karthágói föld derengett. Ha a birodalom lakói úgy érzik, jobb nekik az uralmad alatt mint az uralmad nélkül, akkor nyugodtan alhatsz.