Az öreg Hercegh kelletlenül feltette a szemüvegét, sóhajtott egyet, majd újra maga elé emelte a papírt, amit a fia az asztalra helyezett. Csak az időt húzza, gondolta keserűen Jonatán. Nagyon jól tudja, mi áll a lapon. Ott van rajta az aláírása. Remélte, hogy azért nem tűnt túlságosan sz

ámonkérőnek a mozdulat, ahogy letette a határozatot az apja elé. Próbálta visszafogni magát.

- Igen – mondta végül az öreg Hercegh. - Én akartam szólni neked, csak már elmentél valahova. A futárodat meg nem akartam utánad szalajtani... ezzel. Gyorsan kellett dönteni, mert az északiak...

Jonatán orrában még ott volt Tünde illata. Tegnap éjszaka végre minden tökéletes volt. Félre tudták tenni a felgyűlt sérelmeiket, a jövő bizonytalanságát, a méltatlan lakás körülményeit és... Egyszerűen tökéletes volt. Reggel pedig ott várta a papír az irodájában, hogy a Védelmi Bizottság felmentette az egyesített parancsnoki tisztéből. Indoklás nélkül.

- Nincs indoklás – mondta óvatosan Jonatán. Legszívesebben kiabált volna, de a felmentésével való szembesülés óta még senkivel sem találkozott, akivel kiabálhatott volna, azt pedig szilárdan elhatározta, hogy a feleségével márpedig nem fog. Nem, nem. És közben tudta, hogy ez úgyse fog menni. Az orrában pedig még ott volt Tünde illata. Annak az anti parfümnek és a boldogságának az illata.

- Nézd – találta meg végre a hangját az öreg Hercegh. - Több szempontból is kényes volt az, hogy te töltötted be ezt a tisztséget. A fiam vagy és ez az egész ügy, ami kipattant, ezt próbálják hozzám kapcsolni, pedig itt nem rólam van szó, és... Nagyon rossz vért szülne, ha te lennél most az egyesített védelmi erők első embere, mintha ez az egész semmi másról nem szólna, csak a családunkról.

Jonatán nem mondott semmit.

- Zarányiról tudsz? - kérdezte az apja. Furcsa volt így látni az öreget. A mindig határozott, méltóságteljes, magabiztos Hercegh, akit inkább tisztelt, mint szeretett, de akkor is az apja volt, akire fel tudott nézni – most meg hebeg-habog, mint egy kamasz, akit rajtakapnak valami illetlen dolgon.

- Őt nevezted ki a helyemre – felelte Jonatán.

- A védelmi bizottság nevezte ki. Aminek a tagja vagyok, igen, de az összes Dráván inneni terület... Igen, őt neveztük ki. Már kint van Eszék mellett, a csapatösszevonás táborában.

- Ahova ma indultam volna – bólintott Jonatán. Kicsit megremegett a hangja, úgy érezte, hogy alig észrevehetően átlépett egy határt, amit az apjával szemben soha nem mert. Meg volt a véleménye az öreg sok dolgáról, de szemtől-szembe célozni sem mert rá. És igen, Zarányinak van az a most tizenhat éves lánya, akit nyílt titokként neki szántak, hogy a két családot összekössék. Csak még nem álltak elő a farbával, pedig akár már el is jegyeztethették volna őket. A látszatra sem kell adni, nem ez lenne az első elrendezett házasság Fiumében. Meg valószínűleg Eszéken sem. A korkülönbség sem lenne kirívó. Jonatán a lány tizenhatodik születésnapjára tippelt, hogy arra várnak, ezért is tartotta fontosnak, hogy Tündével valami olyan történjen, amit nem egyszerű semmissé tenni.

- Felgyorsultak a dolgok, Jonatán – magyarázta az öreg Hercegh. - Nincs idő mindent hosszadalmasan egyeztetni, lefutni az illendőségi köröket. A fiam vagy, bírod a teljes bizalmamat, de te mindig is arra készültél, hogy egy korlátozott anti betörést fel tudjál számolni a déli polgárőr csapatokkal és az állandó fegyveres erőkkel. Itt most pedig másról van szó. Ha fegyveres harcra kerül sor - ne adja az Isten – akkor az ellenség legalább olyan jól felszerelt lesz, mint a mi csapataink, ha nem jobban. Olyan parancsnok kell, akiben a katonák megbíznak. Zarányi nem a te generációd, tapasztalt katona, sok éles bevetése volt már és ismeri a helyi viszonyokat. Te nem. Egyszerűen emelték a tétet, Jonatán. Nyilván nehéz elfogadnod, de tudom, hogy megteszed. Te is tudod, mi forog kockán.

Jonatán némán, kimérten bólintott. Az öreg félhomályos irodájában egy nagy térkép lógott, rajta vastag, piros ceruzával valaki egy vonalat húzott, ami végigfutott a Dráva mentén, majd le a Dunán, egészen a Vaskapuig. A mostani – belső – határzár és a leendő országunk. Ez forog kockán.

- A kinevezésedről is hallottál már – folytatta az öreg. Nem kérdésnek szánta, de azért megvárta a fia bólintását. - Legkésőbb holnap el kell indulnod. Ez sem kisebb feladat, mint az, amit leadtál, sőt. Szívesebben tudnálak magam mellett, de nincs sok olyan emberünk, aki képes nagyobb létszámú csapatokat irányítani, így el kell engedjelek. Amúgy is kényes terület, a Nándorfehérvári Területet gyakorlatilag megszálltuk, a város melletti erőd pedig bezárkózott. A lakosságnak viszont jó emlékei vannak rólad.

- Talán – mormolta Jonatán. Mikor volt, három éve? Egy kisebb, a hegyekbe szorult illírekből verbuválódott rablóbanda, egy megtörő szakasz Fiuméből, mert helyi polgárőr egységek, amik eléjük hajtották őket. Az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Most pedig a megszálló déliek parancsnoka lesz, mert a helyiek inkább Esztergomhoz húztak, csak nekik nem osztottak lapot. Kész csoda, hogy nem fordult máris vérontásba a helyzet arrafelé.

- Még ma délelőtt felkeresnek majd a Száva-csoport összekötői, sok dolgod lesz – folytatta Hercegh. - Ö... ha valamit még szeretnél mondani, akkor mondd!

Ami azt illeti, Jonatán sok mindent szeretett volna mondani, de végül ez csúszott ki a száján:

- Mi történt Halmaival?

Az öreg Herceghnek egy hosszú pillanatig nyitva maradt a szája.

- Tessék? - nyögte végül.

- Ez az egész ügy – mondta Jonatán. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Igen, átlépte azt a határt. Talán mert mérges volt. Mert megalázták. Mert belerondítottak a múlt éjszakájába, amit most is az orrában érzett, de már remegett tőle a gyomra. Talán mert az apja annyira más volt, mint amit várt volna tőle. Ebben a félhomályos lukban, ahonnan már napok óta ki sem dugta az orrát. A két folyó mentén meg puskás emberek néznek farkasszemet egymással, miközben hozományként a potrohos Zarányinak adja a parancsnokságot. Aki ugyanúgy antikat kergetett az erdőkben meg mocsarakban, mint bárki más, akinek „fegyveres tapasztalata” van. Átlépte és már nem léphet vissza. - Ez az egész ügy. Amivel kezdődött. Hogy fiumeiek támadták meg Halmai menetoszlopát. Ti támadtátok meg?

Az öreg Hercegh végre becsukta a száját. Megköszörülte a torkát, majd úgy csinált, mintha mondani akarna valamit, de végül nem mondott.

- Tudom, hogy nem ez a lényeg – folytatta Jonatán. Határozottnak akart tűnni, de úgy érezte magát, mint kamaszkorában, amikor mutált és a legesetlenebb pillanatokban hagyta cserben a hangja. - Tudom, hogy Esztergom szép lassan megfojt minket és most ide akar vágni, mert ez nem tetszik nekünk. Tudom, hogy csak ürügy ez a Halmai-dolog. De szeret... tudni akarom.

- Ha... - szólalt meg végül az öreg Hercegh. - Ha Halmai sikerre viszi a hadjáratát, meg sem állt volna a tengerig. Végigdübörgött volna Fiume főutcáján a tankjaival, másnap meg a belügyminiszter betiltotta volna a pártunkat valami mondvacsinált ürüggyel. És akkor most én nem lennék itt, te pedig.... Te pedig lehet, hogy nem is lennél.

Jonatán az apjáéba fúrta a tekintetét, de az öreg nem sokáig bírta. Valahova a távolba nézett. Talán a felesége képére, aki azon a képen fiatal volt és mosolygós, nem pedig összeaszott és megtört tekintetű, mint a halálos ágyán a kórházban. Nem lett volna szabad bevinnie hozzá, futott át Jonatán gondolatai között. Annyira idegen volt az anyja emléke ettől a helyzettől, hogy szinte fájt. Nem kellett volna bevinnie elköszönni. Elköszöntem tőle és emberi roncsként maradt velem. És csak utána kezdtem mutálni.

Vett egy mély lélegzetet, hogy kitisztítsa a gondolatait.

- Értem – mondta végül. Az apja egyre szánalmasabbnak tűnt. Mást is csinált vajon, olyan mást, amit ennyire szégyell?

- Vannak dolgok, amiket meg kell tenni – magyarázkodott az öreg.

Tünde illata újra Jonatán orrába mart és valami végleg eltört ott bent, ami addig csak repedezett, repedezett.

- Feleségem van – közölte az apjával.

- Tessék? - csuklott fel az öreg.

- Feleségem van – ismételte meg Jonatán. - Titokban házasodtunk össze, még a... a botrány előtt.

- Kicsoda? - pislogott zavartan az apja.

- Tünde. Az asszisztensem. Tiszai... nem, Hercegh Tünde. Titokban vettem el és titkoltam az egész kapcsolatunkat. Szégyellem magam érte. Nem szolgált rá, hogy ezt tegyem vele. Holnap elutazok, de előtte beköltöztetem a feleségemet a lakásomba. Nem akarok többé olyat tenni, amit nem vállalhatok fel. Az áldásodat adod ránk? A gondját viseled, amíg én a háborúdat vívom?

Az öreg Hercegh arca szoborrá merevedett.