A sötétzöld felderítőkocsi beállt két fa közé az Erdősor utcában. Para még be sem húzta a kéziféket, Jonatán már át is lendült az alacsony ajtó fölött a bukócsőbe kapaszkodva.

- Itt várj – szólt vissza futtában Parának. - Szólok, ha kellesz!

Tündének itthon kell lennie, gondolta. Az egész irodát szabadságolták két napra, mert átszerveznek, pakolnak, a titkárnők csak láb alatt lennének. Belökte a társasház ajtaját, átvágott a kaviccsal felszórt belső udvaron, majd feldübörgött a lépcsőn. A függőfolyosóra érve megtorpant. Tele volt indulatokkal, furcsa késztetésekkel, a szíve össze-vissza vert, beszélni is alig tudott volna pár szónál többet, nem maradt semmi levegője. És igen, Parát már lecseszte pár hülyeségért idefelé jövet, de még mindig nem adta ki magából a kiabálnivalóját.

És nem fog Tündével kiabálni.

Mikor ökölbe szorította a kezét, hogy hármat az ajtóra csapjon, a felesége megelőzte. Biztos látott az ablakból és most meg lehet rólam a véleménye, gondolta Jonatán.

- Mi az? - kérdezte Tünde. Azt az antiméretű polgárőr gyakorlót viselte, amit egy elfekvő készletből szereztek neki, mezítláb volt, zöld trikóban melltartó nélkül, hasán nedves foltokkal. Egy víztől csöpögő bögrét tartott a kezében. - Valami baj van?

- Nincs – nyögte Jonatán. - Hadd menjek be.

Miután Tünde becsukta az ajtót, a férfi tétován szétnézett a lakásban. Megváltozott azóta, hogy legutóbb itt járt. Vagyis amikor először itt járt, szigorúan hivatali ügyben, hiszen ellenőriznie kellett, hogy a beosztottja mire kéri a lakhatási támogatást az irodától. A csupasz falak csupaszak maradtak, de valahogy mégis megteltek élettel. Pedig Tünde nem vitte túlzásba a dekorációt.

- Mi történt? - kérdezte a felesége.

Jonatán vett egy nagy levegőt, majd kilégzésként ezt mondta:

- Megmondtam apámnak, hogy elvettelek feleségül.

A vizes bögre a padlóra esett, de nem tört el, csak csattant egy nagyot és odébb gurult, majd megakadt a saját fülében.

- Megmondtad?!

- Meg, mert... Valahogy úgy alakult. Kérhetek egy pohár vizet? Ha lehet, nem abból, amit épp...

Egy illír mintákkal körbefaragott fapohárból kapta. Ahogy elkezdte inni, úgy jött rá, hogy mennyire ki van száradva a torka. Mikor elfogyott a víz, töltött magának még egyszer. Tünde ellenségesen összefonta a karjait, ettől a melle kiemelkedett, a bimbók nekifeszültek a katonai trikó durva anyagának.

- Azt mondtad, hogy titokban kell tartanunk! - közölte a férjével.

- Igen – bólintott Jonatán. - Mondom, nem terveztem előre. De nem bánom. Úgy érzem, hogy igazságtalanság volt, hogy nem vállaltalak fel. Nem szolgáltattál rá semmi okot.

Tünde arcán mintha átsuhant volna valami sötét.

- Nem – mormolta fakón. Jonatán nem tudta eldönteni, hogy ezt kérdésnek vagy egyetértésnek szánta-e.

- Apám egész jól fogadta – biztosította gyorsan Tündét. - Most eléggé összejöttek neki a dolgok, lehet, hogy csak azért, de... Elmondtam neki, hogy történt, látásból ismer is, és... Mondtam neki, hogy oda fogsz költözni hozzám. Még ma. Hoztam egy kocsit, amivel átcuccolunk. Sajnos nincs sok időm, mert fél óra múlva a Száva-csoport összekötői...

- Állj! - emelte fel a kezét Tünde. - Lassíts! Örülök, hogy mindent ilyen szépen kigondoltál, de mintha valamit kihagytál volna.

- Mit? - értetlenkedett Jonatán.

- Engem – csattant fel Tünde. - Te itt szépen felrúgsz mindent, amivel eddig éltünk, aztán holnap lelépsz, engem meg itt hagysz ebben a szarban, amit most kavartál.

Jonatán úgy érezte, mintha arcon csapták volna. Kinyitotta a száját, de érezte, hogy nem tudná mederben tartani azt, ami fel akar törni, így inkább szorosan összezárta az ajkait és csak nézte, ahogy Tünde válla rázkódik az indulattól.

- A francba! - tört ki a nőből, majd dühösen rátaposott a földön heverő bögrére. Az égetett agyag darabokra hasadt.

- Nem... - talált végre egy szóra Jonatán.

- Mit nem? - nézett rá mérgesen Tünde. A felesége arcán már több könny is csíkot húzott, Jonatán észre sem vette, hogy elkezdett sírni. - Mit nem? Nem akartál nekem rosszat, mi? Miért nem bírtad meghagyni nekem azt, ami volt, ha már úgyis lelépsz a hülye kakaskodásotok miatt?

- Nem... - kezdte újra bizonytalanul Jonatán. Kényszerített magát, hogy lassan beszéljen, már sokszor tapasztalta, hogy ez segít az önfegyelmezésben. - Nem hagytalak ki.

Tünde kérdőn nézett rá. Annyira mérges, gondolta Jonatán. Annyira nincs igaza.

- Nem hagytalak ki – ismételte meg most már határozottabban. - Igen, nem beszéltem meg... Nem is terveztem, mondom.

- Hát nem is akartam volna, hogy megmondd neki – csattant ki a feleségéből. - Nem így, hogy itt maradok egyedül. Akkor már vinnél magaddal.

- Nem vihetlek – morogta Jonatán. Utálta Tündét, amiért ezt újra felhozta. - Más se viheti a családját.

Pedig igenis vihetné, senki sem merne szólni neki. Nem kapott meg eddig is egy csomó olyan dolgot, ami igazából nem járt volna neki? Nem lett a kormányzóság polgárőreinek parancsnoka, sőt, a Déli Körzet összevont parancsnoka is? Nem lett huszonévesen ezredes? Nem olyan lakásban lakik, amiről egy melós vagy akár egy sima tiszt is csak álmodozhat egész életében?

És ezért nem viheti magával Tündét. Még úgy sem, ahogy Tünde kitalálta, asszisztensként, elvégre ott is lesz irodája, ha nem is szép kőépületben,meg nem is irodának hívják. Ha pedig most feleségként vinné, azzal saját magát köpné arcon. És rossz vért szülne. Ezt az apja mondta. Mennyire kifejező. És nem is erre gondolt.

Tünde is morgott valamit. Jonatán kezdett dühös lenni rá.

- Igenis érdekel, mi lesz veled – nézett a feleségére. - Igenis napok óta nyugtalanít, hogy mi lesz veled, hogy biztonságban leszel-e. Fogalmunk sincs, mit hoznak a következő hetek, de lehet, hogy semmit jót. Itt Fiumében sem. A lakásom biztonságos helyen van. Ha tudom, hogy ott vagy, nem aggódom miattad. Ez... - A bérlakás csupasz falai felé legyintett, majd az ablakra nézett, odakint erdő, madárcsicsergés, az erdő pedig akármit rejthet, ezt mindenki tudja.

- Akkor. Is. Meg. Kellett. Volna. Kérdezned – közölte vele Tünde tagoltan, mintha egy fogyatékossal beszélne.

Jonatán az órájára nézett. Nem, ehhez sem idegzete, sem ideje, legfőképpen pedig kedve sincs.

- El kell mennem – közölte Tündével. Látta, hogy a felesége már nyitja a száját, hogy újra siránkozzon valamit, de ahogy Jonatán szeme felvillant, inkább letett erről. Ez már nem a férje volt, még csak nem is a főnöke, hanem a katona, akinek a szava lehet élet vagy halál. - El kell mennem. Öltözz át és pakolj össze. Para vissza fog jönni érted a kocsival és átcuccoltok. De öltözz át, ne lásson így.

Para házas ember, egyike azon kevés katonájának, aki ilyen igába hajtotta a fejét, de akkor is csak egy katona és nem akarta, hogy így lássa a feleségét.

- Sajnálom – mondta még Tündének az ajtóból. - Tényleg sajnálom. De már nem vagyunk teljesen a magunk urai.

A felesége némán, összeszorított szájjal állt a törött cserépdarabok között.

A sötétzöld felderítőkocsi beállt két terepszínű IFA közé a Kormányzói Palota mögötti rögtönzött parkolóban. Jonatán megvárta, hogy Para leállítsa a motort, majd még utána is egy darabig csak bambult a körülötte dolgozó emberekre, a traktorra, amire felszerelték a védő fémhálókat és most a pótkocsiján gerendákat hozott, két ápolónőre, akik egy zömök, igencsak anti kinézetű katonával nevetgéltek az egyik összetaposott virágágyás mellett. Az ember csak pislog egyet és mire kinyitja a szemét, már egy új világban van, gondolta.

Para krákogott.

- Tudod, hol van a Sikk butik? - kérdezte tőle Jonatán.

- Úgy nézek én ki? - csodálkozott Para.

- Megoldod – vont vállat Jonatán. - A Hotel Fiumétől pár sarokra. Van a kirakatban egy női válltáskájuk, ilyen hülye rézkarikákon van a szíja. Meg fogod ismerni. Vedd meg és vidd vissza a feleségemnek.

- Női táskát vegyek a Sikk butikban? - képedt el Para.

- Ja. - Jonatán a zsebébe nyúlt, pénzt rakott az őrvezető kérges, durva tenyerébe. - A maradékot megtarthatod. Vidd vissza neki és segíts neki becuccolni a kocsiba. Mindent átvisztek hozzám, a házvezetőnő már ott van.

- Marosa néni – bólintott Para. - Neki mit vigyek?

Jonatán most nem volt vevő a szellemességekre. Nem mondott semmit, de Para is hamar észrevette magát.

- Táska, költöztetés – mondta végül. Eltette a pénzt és beindította a motort. Jonatán a bukócsőbe kapaszkodott és kiszállt. Visszafordult, úgy érezte, mintha mondania kellene még valamit, de inkább csak legyintett az őrvezetőnek, hogy menjen. Igen, pislogtak egyet és minden megváltozott. És semmi sem előnyére.