Mikor bekopogtattak hozzá, Tündére újult erővel tört rá a késztetés, hogy kimásszon az ablakon, leereszkedjen a villámhárítóba kapaszkodva és eltűnjön a társasházakat övező kis park fái között. A tervezgetését az sem zavarta, hogy a lakóblokkot mindenfelől fal vette körül, őrökkel, őrzött kapukkal és a fal tetején szögesdróttal. A park fái jótékonyan elrejtették a fiumei elitnek kijáró extra biztonság eszközeit és szabad teret engedtek a szökésről szőtt álmoknak.

Felállt az erkélyajtó elé húzott fonott székből és óvatosan az előszobába ment. Jonatán lakásának ajtaján volt egy érdekes kis ablak, akkora csak, mint egy pénzérme, de valami lencsét illesztettek bele, mert ha bentről belenézett az ember, furcsán torzítva beláthatta a lakás előtti folyosórészt. Kintről viszont nem láthattak be, erről Jonatán külön biztosította. Óvatosan a kis kémlelőablakhoz hajolt. Odakint egy egyenruhás, magas, jóképű férfi állt, furcsa félmosollyal az arcán. Olyasmi korú lehetett, mint a férje, vagy kicsit fiatalabb. A rangjelzését nem tudta kivenni, sem a mellkasára hímzett vezetéknevet. Nem tűnt ismerősnek.

Tünde hátralépett és az ajtó mellett fogas faborításának vetette a hátát. Fogalma sem volt, hogy ki ez a férfi és mit akar tőle. Már elege volt a látogatókból. Abból a szerencsétlen középkorú szépasszonyból, aki állítólag a bélavári terület parlamenti képviselőjének a felesége és a férje ide „menekítette” haza, miközben ő az esztergomi oroszlánbarlangban küzd a dualista kormányzásért vagy miért. A nő olyan negyvenes lehetett, kifejezetten elhasználtnak tűnt, pedig egykor biztos a szépségéért vették el. Vagy azért is. Meg volt győződve róla, hogy Jonatán lakását utalták ki neki kényszerű fiumei tartózkodása idejére és nem lehetett meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. De azután sem lett jobb a helyzet, hogy a házmesterné végre elterelte a képviselőné asszonyt egy emelettel fentebb, mert a leglehetetlenebb pillanatokban kopogott át Tündéhez csupa hajánál fogva előrángatott ürüggyel. Ordított róla, hogy magányos, szerencsétlen és kétségbeesett. A fiumei ismerőseit vagy nem érdekelte vagy nem is léteztek, valami miatt Tündét érezte az egyetlen biztos pontnak az ideszakadt életében. Az ötödik „látogatás” során sikerült csak végre annyira megsérteni, hogy nem jött újra. Tünde tartott tőle, hogy ez nem fog örökké tartani.

A házmesterné sem volt jobb. „Hetényi néni, szólítson csak Hetényi néninek, kedves.” Negédes, szolgaian alázatoskodó stílusáról ordított, hogy álszent póz csupán és ki tudja miket gondol és mond az „ezredesné asszonyról” annak háta mögött. Igen, csak úgy a semmiből hirtelen feleségnek egy ilyen csinos pofikájú kis izé. Igen, a titkárnője volt, tudjuk, hogy megy ez. Biztos bemesélte az ezredes úrfinak, hogy terhes és az tudta a kötelességét. Pedig elég csak ránézni, látszik rajta, hogy nem terhes. Valami jöttment senkilánya északról. Lehet, hogy az angol WC-t sem ismeri. Tünde biztos volt benne, hogy ez a ráncos, de mindig tipptopp öltözetű nő nem azért jön át hozzá annyiszor, mert a jóléte felől aggódik, hanem mert ki akarja figyelni. Őt még nem sikerült elmarnia maga mellől.

És most ez a fickó.

Tünde a fogasnak támaszkodva várt, hátha lelép és itt hagyja. Nem kötelező otthon lennie, akár el is mehetett volna valahova. Igaz, a várost is megutálta, mióta Jonatán napvilágra hozta a titkukat. Pedig nem akart ő titkos feleség lenni. De nem így akarta, hogy kiderüljön. Hogy minden ismerősnek vélt dolog kiforduljon magából. És mindezzel Jonatán nélkül kelljen szembenéznie.

A férfi újra kopogott. Tünde vett egy nagy levegőt, megnézte magát az előszoba embernagyságú tükrében, igazított kicsit a haján, majd végigsimított a nemrég felszerelt biztonsági láncon és résnyire kinyitotta az ajtót. Lélekben felkészült mindenre. Ha a fickó beteszi a résbe a lábát vagy be akarja lökni az ajtót, akkor itt van a kisszekrényen a táskája, benne a pisztoly, gondolkodás és szívfájdalom nélkül keresztüllövi ezt a magas, egyenruhás, hülyén mosolygó pofát.

- Jó napot, asszonyom – mondta mosolyogva a fickó. Kellemes hangja volt és úgy tűnt, az illata is kellemes. Tünde valahogy nem tudta ezt a visszafogott, de mégis érezhető illatot egy egyenruhás alakhoz kapcsolni. Valami drága anti parfüm lehet. A hang és az illat alapján inkább valami művésznek gondolta volna a férfit, nem katonának. Festő, talán. Vagy szobrász, miután befejezte a fával vagy kővel való birkózást és kimosakodott az izzadságából. - Bertalan Örs vagyok, a kormányzói őrszakasz törzsőrmestere.

- Hercegh Tünde. Mit óhajt?

- Hercegh kormányzó úr személyes megbízásából keresem. Két ügyben. Ezt a levelet kell átadnom Önnek, nem akarta másra bízni.

Díszes pecséttel lezárt borítékot nyújtott felé. Tünde átvette, közben figyelt, nehogy a férfi el akarja kapni a csuklóját és az ajtórésbe rántani. De úgy tűnt, az nem készül semmi ilyenre.

- Mi a másik? - kérdezte a törzsőrmestert.

- A kormányzó úr, mint az Ön apósa aggódik az Ön személyes biztonsága felől és engem bízott meg az Ön védelmével.

- Veszélyben vagyok? - kérdezte Tünde. - Miért is?

- Mint egy fiumei főtiszt felesége, illetve mint a kormányzó úr rokona célpontja lehet a városunkba esetleg beszivárgott északi ügynököknek. Megpróbálhatják Ön fenyegetni, esetleg elrabolni, hogy így próbálják a követeléseiket kizsarolni. De nem kell aggódnia, egyelőre mindez csak elméleti lehetőség, a részünkről elővigyázatosság. Nem célunk Önnek kellemetlenséget okozni.

Betanult szöveget mond, futott át Tünde agyán. Mióta beszél egy törzsőrmester ilyen választékosan, ilyen jól felkészülten? Ilyen nagy betűs Önökkel?

- Láthatnám a papírjait? - nézett a férfi szemébe. - Tudja, elővigyázatosnak kell lennünk.

- Természetesen – bólintott a törzsőrmester. - Teljes mértékben jogos a kérése. Ha gondolja, hívja fel a kormányzói palotát és ellenőrizze le az adataimat.

Nem volt semmi szemrehányó abban, ahogy ezt mondta. A kemény bőrtokba kötött igazolványt is úgy vette át tőle, hogy odafigyelt az esetleges hirtelen mozdulatokra. A fénykép pár évvel korábban készülhetett, Bertalan Örs akkoriban kicsit hosszabb hajat viselt és apró bajusza is volt. Talán mostanra rájött, hogy nevetségesen néz ki ilyen bajusszal, gondolta Tünde. Az igazolvány valódinak tűnt, kevés esélyt látott arra, hogy tévedjen, az irodán ők is állítottak ki ilyeneket, tudta, mit kell figyelni. Lehet, hogy ezt is az ő irodájukon állították ki, a fene se jegyzi meg az összeset.

- És most mit akar? - kérdezte a férfitől, miután visszaadta neki a papírjait. - Állandóan a sarkamban jár majd? Megkóstolja az ételt, mielőtt megenném?

- Nem – nevetett a törzsőrmester. - Csak ha kívánja. Itt leszek a közelében, figyelem az esetleges gyanús jeleket és természetesen azonnal számíthat rám, ha veszélyben érzi magát, vagy bármi másra van szüksége.

- Ha kinézek, mindig itt áll majd az ajtóm előtt?

- Nem – nevetett még jobban a férfi. Tündében kezdett engedni a görcs. - A lenti kis lakást utalták ki nekem, így ha szüksége van rám, akkor elég csak egy nagyobbat dobbantania. A kormányzó úr azt kérte, hogy csak annyit tegyek, hogy Ön mindig számíthasson rám.

- Ez nagyon kedves tőle – jegyezte meg epésen Tünde. Egy darabig úgy állt ott az éppen csak kinyitott, lánccal biztosított ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség. A törzsőrmesterből diszkréten áradó illat beférkőzte magát az orrába. Jonatán nem használt semmi ilyen kenceficét, valószínűleg fel sem merült volna benne, hogy lehetne. Nem volt rossz szagú, ha meg is izzadt, mindig lefürdött, de Tündének a régi emlékei miatt mindig túl kellett lépnie azon, amikor a jellegzetes katonaszag egy kicsit is megcsapta az arcát. Bertalan Örs, vagy ki.

- Köszönöm, hogy bemutatkozott – nézett végül a férfire.

- Részemről a megtiszteltetés.

- Ha esetleg úgy érzem majd, hogy szükségem van önre, akkor majd dobbantok – közölte vele Tünde és visszazárta az ajtót. A kétértelműre sikerült mondat egy darabig még csiklandozta a fantáziáját.

Visszament a nappaliba és lerúgta magáról a fapapucsot, amit az antipiacon vett egy magát egyiptomiként futtató félgörögtől. Jonatán lakásába hasított és fényesre csiszolt tölgyfadeszkapadlót fektettek le, nagyon kellemesnek találta rajta a mezítlábas járást. Az öreg Hercegh levelét letette az alacsony dohányzóasztalra, majd letelepedett az asztal melletti fotelbe. Lassan kezdte megszokni Jonatán lakását. Nem érezte magát otthon benne, valószínűleg még Jonatánnal együtt sem érezte volna magát így, sőt, az még jobban is feszélyezte volna. Túl drága volt itt minden, túl új, túl kifinomult, túl lelketlen. Még a régi szegedi házuk is anti odúnak tűnt Jonatán lakása mellett, pedig annak tényleg semmi szégyellnivalója nem volt. Vidéki szinten, persze. Egy olyan eredetileg anti család esetén, mint az övék volt. Most már annyira távolinak tűnt az egész.

Maga alá húzta a lábát, majd feltépte a borítékot. A kormányzó saját kezűleg írhatta a levelet, jellegzetesen öreges, szálkás, nagybetűs macskakaparás. Kedves Tünde, blabla, a fiam elmulasztotta Önt bemutatni nekem blabla, sok szépet hallottam magáról, na képzelem, blabla, nagyon örülnék, ha ma este megtisztelne egy látogatás erejéig, blabla. Blabla. Blabla. Aláírás, dátum, épp csak egy hitelesítő bélyegzés vagy valami ellenjegyzés hiányzik.

Remek.

Tünde letette a levelet a dohányzóasztalra és az ablakok felé nézett. Kinyitja, lemászik a villámhárítón, aztán valahogy csak kijut. Inkább mint találkozni az öreg Herceghgel. A gondolattól is végigfutott a hideg a hátán. Látta már párszor, persze, ki nem, messziről, ünnepségeken, állománygyűlésen, ahol jegyzetelnie kellett, azon a bálon, ahova meghívták az irodák személyzetét és és Jonatán, a gáláns lovag majdnem minden hölgyet megtáncoltatott, korra és rangra való tekintet nélkül. Őt, Tiszai Tündét is. Később azt mondta, hogy miatta csinálta az egészet, csak miatta, mert a többi banyát mérhetetlenül unta. Pedig ugyanaz a mosoly volt az arcán mindenkinél. Az öreg Hercegh meg közben ott poharazgatott a táncparkett szélén hozzá hasonlóan fontos személyekkel, képviselőkkel, kormányzókkal, kirendeltségvezetőkkel, meg azzal a nagyorrú és nagyképű római követtel, akinek később kirobbant az a botránya egy prostituálttal kapcsolatban. Jonatán szerint úgy szervezték össze neki ezt, mert a helyi kiskirályok nem igazán jöttek ki a Fiumébe delegált római patríciusszármazékkal. Hogy a rómaiak mindenkit barbárnak tartanak magukon kívül, az egy dolog, de senki sem szereti, ha ezt éreztetik is vele. Tünde ezt az ügyet is valahogy az öreghez kötötte, neszmélyi bort iszogat a rómaival, közben meg már be is hálózta és a kegyelemdöfésre készül.

Nincs hova menekülnöm, gondolta végül Tünde. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz, most már végig kell csinálnom. Hova mehetnék vissza? A hegyekbe, büdös katonák közé kitartott markotányosnak?

Felállt, visszabújt a fapapucsba és dobbantott kettőt. Fél perc sem telt el, máris kopogtak az ajtaján.

- Bertalan Örs törzsőrmester – mondta a férfinak Tünde, mikor ajtót nyitott. A biztonsági láncot most sem akasztotta ki.

- Igen. Szolgálatára, asszonyom – mosolygott rá a férfi. Kicsit ziláltabb volt a ruhája, mint először, annyi időt se szánt magára, hogy végigsimítson az egyenruhája ráncain, egyből rohant fel. A pisztolytáskája kikapcsolva lógott az oldalán.

- Hány éves maga? - érdeklődött Tünde.

- Huszonhat, asszonyom.

- Akkor ön az idősebb, de én vagyok a nő – állapította meg Tünde, mire a férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Felajánlhatom a tegeződést, épp eleget magázódom a hivatalban. Tünde vagyok.

- Örs – bólintott kelletlenül a törzsőrmester és úgy állt ott, mint egy rakat szerencsétlenség.

- Hoztál egy levelet a kormányzótól. Tudod, mi van benne?

- Ö... nagyjából.

- Remek – nyugtázta Tünde. - Nem írt időpontot, hogy mikor látogassam meg. Tudsz erről valami bővebbet?

- Ö... - A férfi még mindig nem talált teljesen magára. Tünde most valahogy sokkal szimpatikusabbnak találta, mint először, amikor mintha skatulyából húzták volna ki és mindenre lökte a betanult, kincstárian udvarias szöveget. - Egy óra múlva szerintem megfelelő. Elrendezem. Átkísér... átkísérlek, természetesen.

- Köszönöm. Ki kell öltöznöm?

Örs végignézett azon, ami az alig kinyitott ajtón keresztül látszott Tündéből.

- Mértékkel – mondta végül. - Nem kell nagyestélyi.

- Észben tartom – mosolygott rá Tünde. - Egy óra múlva kész leszek.

- Parancs, értettem – felelte Örs. Talán arra számított, hogy egymásra nevetnek, de helyette Tünde becsukta az ajtót.