A szél egyre erősebb lett és a kiugró tető ellenére is becsapta az esőcseppeket az ablakokon. Bezárták az ablaktáblákat és két felszabadított rabszolgát elküldtek a generátorszobába, hogy felkapcsolhassanak pár lámpát. A szolgálólányok könnyű görög bort hoztak meg valami süteményt, ami állítólag egyiptomi recept szerint készült. Mikor Ajtony ráharapott, rá kellett jönnie, hogy a méz mellett a lépet is belesütötték, ehhez meg most valahogy nem volt gusztusa.

- Pedig ez a legjobb benne – győzködte a konzul. - Hozassak valami mást? Olajbogyót?

- Most főleg azt ne – kérte Ajtony. A sötét ég felé elküldött egy gyors fohászt, hogy a szélvihar forgassa már ki gyökerestül a proxenósz legszebb olajfáját. Vagy akár többet is.

A bor mellett lassan beszélgetni kezdtek, helyi dolgokról nem is esett szó, a konzult azt érdekelte, hogy Ajtony szerint hova fog vezetni ez a mostani botrány odahaza. Ajtony nem szeretett találgatni, meg az elképzeléseit sem pont ezzel a konzullal akarta megosztani, aki ki tudja mit fog fel a dologból és ki tudja kinek mit ad tovább belőle. Látott már nem egy karriert derékba törni pár óvatlan szó vagy félreértett vélemény miatt. Próbált általánosságokat mondani. Igen, súlyos a helyzet. Bonyolult. Bölcsességet követel, ami úgy tűnik, nincs. A politikusok szidása veszélytelen dolog, amíg nem nevesíti az oldalt az ember, mert amíg csak általánosságban mond róluk valamit, a jót magukra veszik, a rosszat meg az ellenfeleikre értik.

Már épp elég bort ivott ahhoz, hogy elkezdjen újra barátkozni a lépes mézes süteménnyel, mikor a portás szerepet betöltő tagbaszakadt trák-ómagyar bejelentett pár embert a rombolóról.

- Tallér Ajtony urat keresik – mondta tökéletes nyelvtannal, de fájóan darabos, Kárpátokon-túli akcentussal.

- Küldje be őket – legyintett a konzul. A mozdulat kicsit nagyobbra sikerült, mint szánta, pedig nem is ivott olyan sokat. Visszaejtette az asztalra a kezét, majd zavartan Ajtonyra nézett. - Már ha nem bizalmas, persze, mert akkor biztosítok egy szobát...

- Fogalmam sincs, mit akarnak – világosította fel Ajtony.

Az a kadét érkezett a hajóról, aki a kalózok elsüllyesztése közben is kísérte. Két matróz jött mögötte, átázott köpenyeik alatt géppisztolyt szorongattak, ahogy a kadét is. Pillanatok alatt apró tócsa alakult ki alattuk, tengerészköpenyükről és széles karimájú vízhatlan kalapjukról keskeny sugarakban folydogált le az esővíz. A kadét furcsán megilletődöttnek tűnt, de legalábbis idegesnek.

- Az ultimátum miatt jöttünk – nézett Ajtonyra, majd a konzulra. Azok értetlenül visszanéztek rá.

- Milyen ultimátum? - kérdezte végül a konzul. Ajtonynak valami megpattant a bal fülében és tompán zúgni kezdett. Kinyitotta a száját, mint mikor a hegyekben jár és hasonlót tapasztal, de itt tengerszinten valami más lehetett a gond.

- Ö... Nem üzemel a rádiójuk? - dobta vissza a labdát a kadét.

- A vihar – magyarázta a konzul. - Elszakadt a drót és ebben a szélben....

- Értem – talált végre magára a kadét. - A polgári adókon is bejelentették, a katonai adásokban is továbbadták és a közvetlen minisztériumi adó is felvette a kapcsolatot az Esztergommal. Gondolom, a konzulátust is tájékoztatják majd, ha helyreállítják a kapcsolatot.

- De miről van szó? - kérdezett rá Ajtony. Volt ugyan elképzelése, de az egy dolog, hogy ő miket képzel el. Minden szó fontos lehet, főleg itt egy sima villában egy anti nagyváros közepén.

- A kormány ultimátuma, a Déli Körzetben fegyvert viselő katonai és civil személyeknek, illetve a közigazgatás tisztviselőinek. Holnap déltől lép életbe. Mindenki, aki nem követi az esztergomi székhelyű felettesei utasításait, államellenes bűncselekményt követ el... a függelmi viszonyban levők esetén elsősorban az elöljárók tartoznak felelősséggel... Az Esztergom és a többi nagyobb egység névre szóló megkeresést is kapott, majd kicsit később az Adria Svadron parancsnokságtól is.

- És mi lesz holnap déltől? - kérdezte Ajtony. A kadét tekintetén látszott, hogy fogalma sincs, ötlete viszont annál több van. A matrózok is komoran néztek.

- Ultimátum – sóhajtotta a konzul. - Felküldöm a technikus, meg kell csinálnunk az antennát.

Intett az egyik szolgájának, a nyúlánk, barna bőrű akármi-ómagyar elsietett.

- Ha jól értem, a hajót Esztergom és Fiume választás elé állította? - folytatta Ajtony. - Most, nemrégiben?

- Minden nagyobb egységgel együtt, igen. Egy órája sincs – bólintott a kadét. - Nálunk működik minden.

- És maguk is ezért vannak itt, a vihar ellenére átjöttek.

- Igen – bólintott újra a kadét, majd vett egy nagy levegőt és olyan lett a hangja, mintha egy betanult szöveget mondana. - A hajó kapitányának és tisztikarának döntése alapján az ÓmHH Esztergom továbbra is Ómagyarország hadihajója, Ómagyarországot pedig az esztergomi, demokratikusan és törvényesen megválasztott kormány képviseli, a hajó pedig továbbra is csak a törvényes kormánytól fogad el parancsot. A fiumei parancsnokságot a helyzet rendeződéséig így nem ismerheti el felettesének, annak utasításait nem hajtja végre. A rendkívüli helyzetre való tekintettel az ÓmHHEsztergom legénységének azonban felajánlották a választás lehetőségét. A legénység bármely tagja dönthet úgy, hogy a hajó vezetőinek helyzetértelmezését nem fogadja el. Dönthet így, de csak most, amíg a kikötőben vagyunk. Aki így dönt, az szabadon leszállhat a hajóról és a korinthoszi konzulátus védelme alá helyezheti magát. Miután az ÓmHH Esztergom kifut, ilyen döntést már nem lehet hozni, az esetleges szabotőröket, ellenszegülőket, parancsmegtagadókat, izgatókat vagy sztrájkolókat a hadiállapot esetére vonatkozó szabályok alapján büntetik meg, méghozzá a lehető legszigorúbban.

- A hajó kifut? - ismételte meg Ajtony. - Hova?

- A kérdésére nem áll módomban válaszolni – felelte a kadét. - Bolyáki kapitány úgy gondolja, hogy tudja, Ön mint fog válaszolni, de a rend kedvéért Önnek is felajánlja azt a választási lehetőséget, amit a hajó legénységének. Ha továbbra is az esztergomi kormányt tartja törvényesnek, akkor lehetősége van visszatérni a hajóra. Ha nem, intézkedünk, hogy a hajón maradt holmiját a konzulátusra jövő legénység magával hozza.

- Sokan jönnek? - kérdezte bizonytalanul Ajtony. A konzulra nézett és valamiért nem tetszett neki az, amit a férfi szemében látott.

- Kevesebb, mint tíz fő – felelte a kadét. - Sajnos nem tudunk hosszú gondolkodási időt adni, a kazánokat már fűtik. Jön vagy marad?

Ajtony újra a konzulra nézett.

- Kihajózok az Esztergommal – mondta végül.

- És a küldetése? - csuklott fel a konzul. - A tárgyalás a két liga között?

Ajtony először valami frappánsat akart válaszolni, de végül csak legyintett egyet.

Az ómagyar rombolón zajló lázas tevékenység éles ellentétben állt a vihar miatt elnéptelenedett várossal és kikötővel. Az Esztergom kéményeiből füst gomolygott elő, a fényszórói égtek, a fedélzetén mintha több fegyveres őr posztolt volna, mint legutóbb. A kikötőhíd mellett néhány öszvér vonta kordé állt, az állatok lecsapták a fülüket és a földre bambulva tűrték az esőcseppek és a szél rohamait, gazdáik az egyik ómagyar tiszttel alkudoztak, pár matróz meg a kordék rakományát hordta fel a hajóra. A kosarakban mintha gyümölcsök lettek volna, egy ketrecben meg tyúkok vagy hasonlók.

A kordé mellett álló gépkarabélyos matrózok megállították Ajtonyékat, a kadét magyarázott valamit, mire bólintottak. Ajtonyt azért alaposan megnézték, intettek neki, hogy hajtsa lentebb a gallérját és kicsit tolja fel a kalapját a homlokán. Felismerték, de valahogy nem tűnt úgy, mintha örülnének neki.

Én sem örülök neki, hogy itt vagyok, gondolta Ajtony. A következő pillanatban megtorpant, mert mintha a Dérhajú várta volna a kikötőhíd végén, híres haja csatakosan tapadt sovány, eres fejéhez és foghíjas száját kárörvendő vigyorra húzta. Ajtony pislogott egyet és a Dérhajú helyére egy káromkodó matróz került, aki egy fehér kendőt kötött a fejére, hogy védje magát az esőtől.

Valakivel beszélnem kellene erről, gondolta Ajtony. Utálta magát minden gyengeségért, főleg azokért, amiken nem tudott változtatni. Kinek mondhatná el, hogy a rég halott apját látja, ráadásul egyre többször, még ráadásabbul úgy, hogy röhög rajta. Mit bíznának rá ezek után? Háborút vagy békét jelentő államközi tárgyalásokat, súlyos pénzeket jelentő kereskedelmi szerződéseket? Vagy egy szívlapátot egy munkaterápiás gondozóotthonban, valahol a végeken?

A két matróz otthagyta őket, de a kadét intett neki, hogy kövesse. Előre mentek, majd egy keskeny létrán leereszkedtek a fedélzet alá, a legénységnek otthont adó fokszliba. Ajtony mindig valami félhomályos, bizonytalan nagyságúnak tűnő hodályként gondolt a fokszlira, de most, hogy kint sötét felhők borították az eget, a lenti villanyfényben még pislognia is kellett.

- Tallér úr! - hallotta Bolyáki kapitány hangját. - Meglep, hogy itt látom.

Ajtony levette a kalapját és lerázta róla a vizet. Drága darab volt, de megérte az árát, most is bírta a kiképzést. A haja minden bizonnyal csapzottan tapad neki is a fejére, de ez rajta kívül nem valószín, hogy mást is érdekel.

- Azt mondták, jöhetek – felelte. - Így jöttem.

- Ahogy gondolja – hagyta rá Bolyáki. A fokszli oldalánál állt egy tisztje társaságában, velük szemben nyolc tengerész sorakozott, matróz, gépész vegyesen. Úgy tűnt, mintha valami beszédet zavartak volna meg. A kadét a sarokba húzódott, Ajtony követte a példáját. Hamar egyértelművé vált, hogy a nyolc tengerész az a „kevesebb, mint tíz fő”, aki nem kíván az esztergomi oldalra állt rombolón maradni. Bolyáki valami szentbeszédet tartott nekik, ami elég zavarosra sikerült és különösebben senkinek sem volt rá szüksége, de az öregnek valami miatt fontos volt, hogy mindenkit biztosítson róla, hogy nincs harag és csak a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt alakultak így a dolgok. Az egyik matróz gyanúsan úgy nézett ki, mint akinek frissen verték be a képét, úgy látszik, vannak a hajón a kapitánynál kevésbé megértő emberek is. Végül elbocsátották a kis csoportot. Ajtony észrevette, hogy a holmija is ott áll a tengerészzsákok mellett, de ahhoz nem nyúlt senki. A nyolc ómagyar a fedélzetetet már különösebb ceremónia nélkül hagyta el, csak a fegyveres őrök néztek utánuk sokáig, de senki sem szólt semmit.

- Jöjjön velem! - intett Bolyáki Ajtonynak, miután a távozó csoport eltűnt egy raktárépület mögött. Egy intéssel elbocsátotta a kadétot majd egyeztetett valamit az anti árusokkal bajlódó tiszttel.

- Még öt perce van – zárta rövidre a tiszt panaszkodását a kapitány. - Amit ez idő alatt be tud szerezni, azt beszerzi. Értve vagyok?

Végül beléptek a „citadella” keskeny ajtaján és maguk mögött hagyták a szelet és az esőt. Ajtony újra lerázta a kalapját.

- Szép darab – nyugtázta Bolyáki is. - Fiumei?

- Tatai Urbán Kalapmanufaktúra – mutatta a címkét Ajtony. - Fiumében nem csinálnak ilyet.

- Gondolom – dünnyögte a kapitány. - Jöjjön utánam. Sajnos most ilyen udvariatlan leszek és menet közben társalgunk.

- Semmi gond.

- Azt nem mondanám. - Elkezdtek felkapaszkodni a meredek fémlépcsőn. - Miért is van maga itt?

- A kadétja azt mondta, hogy nekem is felajánlották a menés vagy maradás lehetőségét.

- Remélem azt is elmondta, hogy miért van egyáltalán ez a lehetőség – állt meg a következő fordulóban Bolyáki.

- Természetesen – torpant meg Ajtony is. Kezdett teljesen kifulladni, keresztülrohantak a városon, a szél miatt amúgy is nehéz volt lélegezni, most meg ez a lépcső. Még jó, hogy nem valami hatalmas ez a hajó.

- Akkor nem értem – közölte Bolyáki. - Tényleg nem értem. Miért akar egy olyan hajón lenni, ami Esztergom oldalára állt? Tudja, hogy a flottából még hány egység döntött úgy, mint mi?

- Nem.

- Szerintem ki tudja találni.

- Gondolom.

Felértek a hídra. A helyiség nyomasztóan szűkösnek tűnt volna, ha nincsenek a nagy ablakok az oldalán, pedig most még nem is volt fent a teljes személyzet. Bolyáki megnézett valamit a kormányállás melletti műszereknél, kérdezett pár dolgot az egyik tiszttől, majd a tenger felőli ablakokhoz lépett. Ajtony közelebb húzódott.

- Tehát miért van itt? - tette fel újra a kérdést Bolyáki. - Maga a fiumeiek embere.

- Én Ómagyarország embere vagyok – tisztázta le Ajtony. - És azért vagyok itt, mert egy ómagyar hadihajó fedélzetét sokkal biztonságosabbnak érzem, mint egy villát egy anti város közepén.

- Gondolja, hogy veszélybe került volna, ha marad?

- Ma még nem. De amint befutnak a hírek arról, hogy az ómagyarok egymást marcangolják, minden antiban felmerül majd a gondolat, hogy rá kellene vetnie magát a sebesült nagyvadra. Ennek a konzulátusnak pedig falai sincsenek. Nevezheti gyávaságnak is, ha gondolja.

Bolyáki fáradtan legyintett egyet. Otthagyta a tengerre néző ablakot és átlépett a kikötő felőli táblákhoz. A vihar már kicsit enyhült, de az ablakoknak csapódó esőcseppek még így is sűrűn telepettyezték a párába burkolózó város képét.

- Maga szerint megtámadják majd a konzulátust? A görögöket bölcsebbnek gondolnám, de maga ismeri őket...

- Csőcselék mindenhol van. És mindenhol elbújnak mögé valakik.

- Evakuálnom kellene a konzulátust? - vetette fel Bolyáki.

- Van rá hely a hajón?

- Nincs. Hm. - Bolyáki nézte egy kicsit a várost, elgondolkozva összeszorította a száját. A híd lámpáinak fényében ráncos, mozdulatlan arca olyannak tűnt, mint egy összeaszott múmia koponyája. - A konzul tudott volna üzenni, ha akart volna. Neki kell átlátnia a helyzetet.

Ajtony nem mondott semmit. Nem érezte jól magát azért, hogy lelépett a konzulátusról, de már kisfiúként megtaníttatták vele, hogy vannak elvhű és vannak túlélő típusú emberek.

- És a küldetése? - nézett rá Bolyáki. - Amiért idehoztuk?

- Maga szerint leülnének velem a béke lehetőségeiről tárgyalni úgy, hogy a mögöttem álló hatalom épp belharcokkal van elfoglalva? Lehet, hogy nem is fogadnának, vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy kioktassanak a görög szellem és etika felsőbbrendű voltáról.

Bolyáki bólintott, majd visszalépett a kormányállás mellé.

- Akkor üdvözlöm a fedélzeten, Tallér úr – szólt még vissza. - A régi kabinját sajnos nem tudom újra a rendelkezésére bocsátani, de a legénységi szálláson szabadultak fel helyek. További utasításig nyomatékosan kérem, hogy tartózkodjon ott.

- Természetesen – felelte Ajtony. - És köszönöm.

- Nem biztos, hogy megköszöni majd, de azt tudja maga is – mormolta a kapitány, majd az órájára nézett és parancsot adott, hogy készítsék elő a rombolót az indulásra.