A Dorka lőtt előbb, az Ancsa kezelőit megzavarta az egyik töltőt ért repesztalálat, az elülső löveg pár másodperccel lemaradt. Bár a Kapitány Csaba a lehető legkisebb célpontot mutatta, ahogy az Esztergom felé fordulva közeledett, a romboló tüzérei nem lőttek rosszul: a Dorka lövedéke pár méterre a naszád bal oldalától csapódott a tengerbe, az Ancsa pedig a túlsó oldalán robbantott ki egy vízoszlopot. Ha egyszerre lőnek, villába fogják a naszádot.

- Ezt meg kellett, hogy érezzék – állapította meg elégedetten Újvári. - Valami mozgás van a fedélzeten. Mintha levinnének embereket.

- Levisznek párat, igen – erősített meg a második tiszt. Sápadtabb volt, mint valaha. Bolyáki rossz ízt érzett a szájában. Egy pillantást vetett a fedélzetre, látta, hogy a kezelők gyors, kissé kapkodó mozdulatokkal újratöltenek. Elméletileg percenként három lövést tudnak leadni, de még gyakorlatokon sem hajtották ennyire őket, csak a drága ágyúcső kopik. Újra a szeme elé emelte a messzelátót és a Kapitány Csabára irányította. A naszád rendületlenül jött feléjük, közeledett, bár az Esztergom gépei is teljes erővel dolgoztak. Semmi jelét nem adta annak, hogy fel akarna hagyni az üldözéssel.

- Tüzel! - csattant fel újra az első tiszt hangja. Bolyáki is látta a lövés villanását és a felcsapó füstöt. Agyában újra pörögni kezdtek a számok – huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszon...

- Hosszú – hallotta az első tisztet. A kapitány megfordult és még épp megpillantotta az önmagába visszaomló vízoszlopot, közelebb a parthoz mint az Esztergomhoz. A naszád pont az oldalával fogta a szorosban kissé feltornyosuló, az esti szél által is hajtott hullámokat, a hirtelen fordulója miatt a saját korábbi nyomdokvizéből is kapott. Vagy a tüzéreit megszórta a két lövedék repeszfelhője, épp, mint az Ancsát.

- Mindkét lövegnek: folyamatos tűz parancsvisszavonásig – adta ki végül az újabb parancsot. Nincs mit tenni. Biztos soktucatnyi szakember, tengerész, jogász, politikus és firkász okoskodik majd ezekről a pillanatokról, de most nincs mit tenni. Rálőttek a hajójára és bármelyik lövés végzetes lehet. Ha a következő lövedék ugyanilyen magasra jön, csak épp a citadella felé...

Az Ancsa és a Dorka szinte egyszerre tüzelt és pár másodperc múlva a Kapitány Csaba le-föl bukdácsoló orra eltűnt egy fényes villanásban.

- Eltaláltuk az orrán! - Az első tiszt szinte a híd üvegének nyomta a messzelátóját. - A hajótestet... a... A másik lövés hosszú.

- Tüzet szüntess! - kiáltotta Bolyáki. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kisfiú, aki szeretné visszacsinálni a rosszaságot, még mielőtt észreveszik. - Mindkét löveg, tüzet szüntess!

A robbanás felhője eloszlott az esti szélben és láthatóvá vált a Kapitány Csaba haláltusája. A találatot követő robbanás beszakította az orrát és a hajó most belefúrta magát a tengerbe, szemmel láthatóan folyamatosan egyre mélyebbre kerülve. Kezdett oldalra is dőlni. Körülötte roncsdarabok és testet lebegtek a fortyogni látszó vízben, aki életben maradt a fedélzeten, görcsösen próbált megkapaszkodni valamiben. Páran a naszád egyik csónakját próbálták vízre tenni.

- El fog süllyedni – állapította meg szenvtelenül a második tiszt.

Bolyáki fejében metszetrajzok villantak fel, rekeszek, záródó belső ajtók... Ha az orrba csapódott a lövedék, jó eséllyel berobbantotta a naszád lövege melletti lőszerkészletet, leszakíthatta az egész orr-részt. Akkor pedig nincs az az ómagyar, görög vagy akármilyen más anti isten, ami a víz fölött tartsa a roncsot.

- Félsebesség! - szólalt meg. - Kormányt százhúsz fokkal balra! Csáklyalegénység vissza a fedélzetre, készüljenek fel a mentésre!

A naszád közben teljesen az oldalára dőlt, a fémtest belsejéből fehér füst vagy gőz csapott ki, a lemenő nap fényében olyan volt, mint valami bizarr vérrobbanás. Valami kisebb villanás is látszott a megdőlt fedélzeten, majd az Esztergom fölött lustán elsuhant egy sötét test.

- Rpg – állapította meg az első tiszt. - Ezek nem normálisak.

A Kapitány Csaba hirtelen átfordult, felvillant a Fiumében gondosan letisztított feneke, majd újabb gőzfelhők törtek fel, egy kisebb robbanás fröcskölte szanaszét a vizet a tatnál. Még pár másodperc és a tenger összezárult a roncs fölött, csak a zaklatottan hullámzó víz és a forgolódó roncsdarabok árulkodtak arról, hogy ott nemrég még a leggyorsabb ómagyar hadihajó törtetett a célpontja felé.

- Úristen – mormolta a kormányos matróz.

Bolyáki tudta, hogy muszáj elfoglalnia magát, nem akart a gondolataival maradni.

- Lövegeket üríteni, rögzíteni! - parancsolta.

- Lehetnek más egységek a közelben, uram – jegyezte meg Újvári. - Ha a Kapitány Csaba itt van... volt...

- Lövegeket üríteni, rögzíteni – ismételte meg nyomatékosabban Bolyáki. - Jelentést kérek a sebesültjeink állapotáról és a sérüléseinkről! Sebességet negyedével csökkenteni!

- A jelzőmatróz meghalt – közölte a második tiszt. - Elvérzett, mire tudtak volna bármit is kezdeni vele. A sebesült tüzér állapota stabil, de elvesztette két ujját. Az orr burkolata kisebb sérüléseket szenvedett, de nincs komoly kár.

A jelzőmatróz. Bolyákinak eszébe jutott a kerek reflektor és a hoplita pajzsa. Mintha ő vonta volna a bajt a matrózra, gondolni sem szabad ilyenre. Nem, nem.

- Figyeljék a túlélőket! Készítsenek elő köteleket, rudakat! Két csónakot is, parancsra azonnal vízre kell őket tenni! Látnak túlélőket?

A Kapitány Csaba parancsnokával meg pár nappal a kifutás előtt együtt borozott. A pokolba kívánta a fickót a fölényes mosolyával és a hamisíthatatlan fiumei gőgjével. Oda kívánta és most lehet, hogy oda is küldte. Újabb ember, akit a gondolatával...

- Nyisson ki még egy szellőzőablakot – szólt oda a lépcső mellett álldogáló kadétnak. A fiú ugrott, hogy teljesítse a parancsot, arcán a lelkesedés lázrózsái égtek. Micsoda kaland lehet ez neki, gondolta Bolyáki. A legnagyobb tengeri győzelem az átkerülés óta, és ő ott volt a győztes hajó hídján.

- Nem látok túlélőket – közölte szenvtelen hangon a sápadt második tiszt.

- Mélység negyvenkettő méter.

Az Esztergom leállította a hajócsavart és lassan siklott a Kapitány Csaba maradványai között. A legénység minden szabaddá tehető embere a korlátok mellett volt, túlélőket keresve. Bolyáki kiszúrta a diplomatát is, görnyedten állt a vízhatlan ponyva mögé rejtett „B” üteg mellett. Pont mint egy rakás szerencsétlenség, gondolta Bolyáki. Ráadásul meg lett hagyva neki, hogy a fokszliban kell maradnia. De úgy döntött, hogy nem teszi szóvá, azt sem veszi elő, akinek figyelnie kellett volna rá. Kint van a fedélzeten és hátha észrevesz valamit. Amúgy sem árt egy külsős tanú. Akármi is legyen az ultimátum vége, meg akárhova is fusson ki ez a politikai kötélhúzás a főváros és Fiume között, ami ma itt történt, nem maradhat következmények nélkül. Jól jöhet egy olyasvalaki vallomása, aki egyrészt nem jelentéktelen ember, másrészt inkább a déliekhez kötődik, hiába is tagadja ezt annyira szenvedélyesen.

Észrevették az első túlélőket. Újvárit még korábban leküldte a fedélzetre, hogy onnan irányítsa a mentést, a parancsára már vízre is tették az egyik csónakot.

- Rögzítse a kormányt – szólt oda Bolyáki a kormányos matróznak. Az Esztergom már annyira lelassult, hogy nem nagyon reagált a kormánymozdulatokra, felesleges volt tartani a kormánykereket. Hátrafordult a lépcső mellett álló kadéthoz, akit küldöncnek is használtak. - Menjen le a konyhára és hozzon fel egy kancsó kávét! Nézze meg, hogy állnak a levessel, a szakács küldessen fel pár adagot a fedélzetre a túlélőknek!

A csónak felszedett két embert, az egyik fején nagy, kiázott sebhely éktelenkedett, tehetetlen bábuként ráncigálták be maguk elé az evezősök. A romboló fedélzetéről csáklyákkal roncsdarabokat húztak ki a vízből.

- Ott a falövegük – jegyezte meg a kormányos matróz. Bolyákinak kellett egy kis idő, mire észrevette, mire gondol. A messzelátón keresztül is megnézte a hullámokon bukdácsoló szürkés tárgyat, ami már vagy száz méterre elsodródott a tenger alá merült roncstól. Az egykori igazi löveg leselejtezése után beállított fautánzatot állandó jelleggel fedte a vízhatlan ponyva, nem csak az antikat, hanem a még a kikötői személyzet nagy részét is megtévesztve.

- Sok túlélőt látnak? - kérdezte Bolyáki.

- Nem igazán – felelte a második tiszt. - Előttünk még páran, ha azok élnek... A csónakban kettő... Most húznak a fedélzetre egyet lent...

Elhatározta, hogy csak az aktuális tennivalókkal törődik és nem gondol bele semmibe. Majd ha kicsit megnyugszik, kicsit túllépnek rakta, kiérnek a tengerre és nyernek egy kis időt. Az aktuális tennivaló pedig a Kapitány Csaba hamis lövege, ami a sors különös fintoraként leszakadt a naszádról és most azon antik partjai felé sodródik, akiknek a megtévesztésére kifaragták. A büszke ómagyar flotta, ami már saját magát kannibalizálja. Valahol meg tudta érteni a fiumeiek keserűségét ilyenkor, elvégre a flottára fordítható pénzeket is központilag határozták meg.

Mit szólnának a görögök, ha kifognák a faágyút?

- Eresszék le a másik csónakot! - utasította a második tisztet. - Hozzák a hajóra azt a fatákolmányt!

Végül nyolc túlélőt halásztak ki a vízből, de ketten közülük olyan rossz állapotban voltak, hogy a hajóorvos szerint csoda, ha a reggelt megélik. A nyolc túlélőn kívül kihúztak még hat holttestet is a vízből, háromtucatnyi kisebb-nagyobb roncsdarabot, köztük a naszád „B” lövegét, amit egyenes fenyőgerendából és szintén fenyő deszkákból ácsoltak össze titokban a fiumei kikötő egyik félreeső hangárjában, majd egy éjszaka lecserélték vele a Kapitány Csaba elhasználódott és leselejtezésre ítélt 75 mm-es ágyúját. Az Esztergom legénysége legalább olyan komoran nézte a ponyvába burkolt falöveggel visszatérő csónakot, mint a vízből kihúzott ómagyar tengerészek holttesteit, de ez a roncsdarab nem kapott túl sok kegyeletet: a hajóács vezetésével gyorsan feldarabolták és a darabjait lehordták az egyik raktárba. Ha a Kapitány Csabán nem is segített, az Esztergomnak még jól jöhet valamire.

A túlélőket ellátták, majd a két súlyos sebesült kivételével a hátsó fedélzeten üresen álló hangárban helyezték el őket, állandó fegyveres őrizet alatt. Bolyáki kijelölt két tisztet, hogy hallgassák ki a túlélőket – kínosan ügyelt arra, hogy ne nevezzék őket foglyoknak, a nyilvánvaló helyzet ellenére -, majd személyesen megkérte a diplomatát, hogy csatlakozzon a tisztekhez.

- Mit kíván, mit csináljak én ott? - értetlenkedett a kövérkés, de annál sápadtabb férfi.

- Kérdezzen közbe, ha úgy látja, nem tettek fel valami fontos kérdést, vagy ha valami nem egyértelmű – magyarázta Bolyáki. - És írja alá maga is a jegyzőkönyveket. Ez a legfontosabb.

- Vizsgálati anyag lesz – esett le végre a diplomatának is.

- Igen – zárta le a kapitány. - Lekötelezne vele, de nem csak engem.

- Természetesen. - Tallér nem tűnt túl lelkesnek, de ezzel nem nagyon lógott ki a sorból.

Végül újra beindították a hajócsavart, lekapcsolták a hajó fényeit és maguk mögött hagyva a szorost eltűntek az éjszakában.