- Na mi lesz? - mutatott Náncsi a magukkal hozott szerszámokra. - Igyekezzetek! Nem akarok bőrig ázni miattatok.

Keve mozdult elsőnek. Letérdelt a csónak kijavított oldala mellé és a vékony favésőt az egyik elgörbült fejű szög alá feszítette.

- Ki sem próbálhattunk – nyávogta Bence. Egész úton ezt emlegette, de valahogy most tűnt a legpanaszosabbnak. A Bakér-parti fűzfák vele együtt nyögtek a szélben.

- Máskor majd megkérdezitek, mit lehet és mit nem – okosította ki Náncsi. - Gyerünk, Keve, ne sajnáld! Ti is, fiúk! Szedjétek le a deszkákat!

Keve felállt és visszadugta a favésőt az övébe.

- Csak gyorsan kipróbáljuk – mondta. A fiúk szemébe új remény költözött. - Hogy úszik-e, csak annyit. Azután szétszedjük. Gyertek!

- Hékások! - toppantott mérgesen Náncsi. - Nem erről volt szó!

- Szétszedjük, nyugi! - csitította Keve. A négy fiú már a víz felé rángatta a csónakot. Náncsi segítséget remélve Enyára nézett, de a kelta lány csak legyintett.

A víz továbbra is csak fodrozódott, a szél mintha elsüvített volna felettük, hiába zúgtak hangosan a fák lombjai, itt lent alig lehetett valamit érezni belőle. Hacsak azt nem, hogy egyre jobban lehűlt a levegő, a közeledő felhők is már-már feketének tűntek, nem sötétkéknek.

- Na tessék! Teljesen jól zár! - hallatszott Keve diadalmas hangja a part felől. A csónak ott feküdt a vízen, Bence már benne térdelt és a deszkákat tapogatta.

- Mestermunka! - jelentette diadalmasan. - Egy csepp víz sincs bent!
- Akkor nyomás kifelé és dologra! - kiáltotta utánuk Náncsi, majd intett Enyának, hogy kövesse. Kicsit fel kellett húzni a szoknyáikat, hogy a kis folyó partján dúsan növő gazokba ne akadjanak folyton bele, de hiába siettek, így is elkéstek: már mind a négy fiú a csónakban ült, Keve és Konor az evezőnek kinevezett deszkákkal bohóckodott.

- Azonnal gyertek ki! - szakadt ki Náncsiból.

- Príma egy csónak! - bizonygatta Keve. - Vétek lenne szétszedni.

- Apa azt mondta...

Enya ellibbent Náncsi mellett, majd ügyesen átlépett a csónak oldalán és már bent is volt. A szeme mintha nevetett volna. Náncsi úgy érezte, hogy rajta. Alig bírta ki toporzékolás nélkül, de azt azért mégsem lehet.

- Hazamegyek és megmondom, mit csináltok! - rázta fenyegetően az ujját, ahogy anya szokta. A Halász testvérekre néztek. - Titeket is! Nagyon mérgesek lesznek, nagyon...

Egy pillanatra elhallgatott a fák zúgása, majd szívdobbanásnyi idő múlva lecsapott rájuk a szélvihar. A förgeteg. A csónakot a folyó közepe felé lökte és Náncsit is majdnem a vízbe taszította. Valamelyik kisebb fiú vékony hangon felkiáltott, de mire Náncsinak sikerült megkapaszkodnia egy kisebb, méregzöld bokorban, a csónakban már nyoma sem volt az ijedtségnek. Keve és Konor elszánt képpel az eveződeszkáknak feszült, Enya a csónak orrába húzódva dacolt a széllel és az arcába vágódó esőcseppekkel; furcsamód boldognak tűnt. A kisebb fiúk a tákolmány alját tapogatták, majd gyorsan kiemelték a kezüket, hogy a „mestermunka” javítás résein valahogy mégis utat találó vizet visszaloccsantsák a Bakér ólomszürkévé vált hullámai közé.

Náncsi megszédült a méregtől. Eszébe jutott pár szép káromkodás az öreg Baki és Feri bácsi gyűjteményéből, de valahogy megállta, hogy a viharba ordítsa őket. A szél belekapott a szoknyájába, szétcibálta a gondosan hátracopfozott haját, pár nedves tincs a szeme elé csapott. Közben a Förgeteg az egyre nagyobb hullámokon bukdácsolt esetlen, lapos hasával, a fiúk pedig ordítoztak benne:

- Huj! Huj! Hajrá!

- Kifelé! - ordította Náncsi is, de mintha ő se hallotta volna a saját hangját. - Kifelé, agyalágyultak! Belefordultok!

- Hó, ho-hó!

A Bakér fölött vágtató szél végre fogást talált a hosszú, lapos fenekű csónakon és megpördítette. Enya haja is kibomlott (kibontotta?), a vizes hajfonatok torzonborzzá változtatták a nemrég még rendes, tisztességes lányénak tűnő arcot.

Ez egy boszorkány, villant be Náncsinak. A Székalja felől tompa mennydörgés húzta alá a gondoltatot. Ez egy boszorkány és azért nem beszél, mert csak átokra tudja nyitni a száját!

A Förgeteg mintha az árral szemben haladt volna. A Bakér amúgy sem volt egy gyors folyású folyó, csak a Duna menti síkságon megülő lápok, sekély laposok vizét gyűjtötte össze és vezette vissza a fő mederbe, de most a szél is folyásiránnyal szembe fújt és visszafelé lökte a hullámokkal küzdő csónakot. Enya nevető szemmel nézett végig bőrig ázott legénységén és körkörös kézmozdulatokkal biztatta őket, hogy gyorsabban, gyorsabban! Furcsa volt így látni a néma lányt. Ez tényleg boszorkány. Náncsi már teljesen biztos volt ebben. Valami kelta vízi boszorkány vagy démon, aki most a mélybe akarja vezetni a magyar fiúkat! A testvéreit! Még egyszer rájuk ordított, ha hallották is a kétségbeesett kiáltását, nem törődtek vele. A Förgeteg már közelebb járt a túlsó, zsombékos parthoz, Keve és Konor megtalálta a ritmust és ügyesen meglovagolták a hullámokat. A kelta fiún látszott, hogy a vízhez közel van igazán elemében. Lehet, hogy ők sem egyszerű emberek? Hanem mint a nővérük...?

A gazok csúszóssá váltak a lába alatt, Náncsi úgy érezte, mintha valami őt is a víz felé vonzaná. A bokorba kapaszkodva följebb tornázta magát, azzal sem törődött, hogy lenyúzta a méregzöld vesszőkről a vékony kérget és a növény sötét nedve összepiszkolja a bőrét és a blúzát. Mikor úgy érezte, hogy már biztosabb a talaj a lába alatt, újra a Bakér felé fordult, hogy tovább ordítozzon.

A csónakot most visszafelé szorította a szél, talán a fiúk sem bánták, főleg Bencén látszott, hogy kicsit megszeppent a saját merészségüktől és az egyre erősödő vihartól.

- Ez az, gyertek vissza! - kiabálta Náncsi a szélbe. - Ha szépen kijöttök a partra, akkor nem mondalak meg titeket! Oda, ahhoz a fűzfához!

Úgy tűnt, mintha a Förgeteg legénysége hallgatna rá, mert a csónak tömpe orra a kérdéses fűzfa felé fordult. Enya követte a szeme előtt elforduló partot, majd mikor Náncsi is a látóterébe került, a magyar lányra nézett. Összeakadt a tekintetük. Náncsi dühösen akart nézni, de valami megfoghatatlan félelmet érzett, ahogy a kelta lány csapzott arcában izzó szempárba pillantott.

Meg akar igézni! villant fel benne. A tiszteletes sokszor prédikált már az ilyen babonaságok ellen, de itt az anti mocsarak közepén nehéz lett volna olyan embert vagy asszonyt találni, aki ne hitt volna ezekben az erőkben. Náncsi az egyik presbiter lányáról is tudta, hogy a blúza alatt egy szkíta amulettet visel a rontások ellen. Persze a vasárnapi iskolára leveszi és egy bőrkeresztet tesz a helyére. Náncsi egy pillanatra lebénult a fejében kavargó gondolatoktól, majd végre magára talált és elkapta a tekintetét. Még látta, hogy Enya mögött, a felhők sötét hátterével egy hatalmas villám fut végig az égen. Mire a hang is elért hozzájuk, Náncsi már a bokorba kapaszkodva megperdült, hogy az elhaló villanás visszfényében meglássa a nyitott szemű holt embert.

Ez már túl sok volt. Kiszakadt belőle egy régóta tartogatott sikoltás, lába alól kicsúszott a talaj, feje fölött összecsapott a gaztenger, majd a szürke ég, majd a gaz, majd az ég, végül arccal a Bakér sekély, tocsosgós szélébe érkezett. A langyos, nyálkás víz magához térítette. Próbált valami kapaszkodót találni, de csak iszapba meg undorító hínárba markolt és még jobban összefröcskölte magát. Szép szoknyája és blúza mocskos, nedves rongytömegként tapadt a testére, nyelvét a Bakér íze mardosta.

- Hé! - kiáltott rá valaki. Bence. Vagy Keve. Nem, Konor. Kitörölte a vizet a szeméből és észrevette, hogy a csónak felé siklik, orrában a csapzott, gorgófejű boszorkány, mögötte a fiúk. - Mi van? Hé, Náncsi, mi történt?!

Náncsi felpattant és a csónak felé gázolt a tocsogóba. Hallotta, hogy mögötte recseg a part menti bozót. A nyitott szemű holt! Szemben pedig a kelta boszorkány... Egy pillanatra megtorpant, de az öccsei hangja visszarántotta a valóságba. Akárhogy is, a testvérei mellett van a helye. Az élők közt.

- Vegyetek fel! - intett kétségbeesetten a Förgeteg felé. - Egy... láttam... vegyetek fel már!

Elérte a csónakot, kezek nyúltak felé, hogy átsegítsék a víztől sötét, zavaróan puhának tűnő oldalpalánkon. Enya is felé nyúlt, de Náncsi eltolta a lány kezét. Bejutva a leghátsó ülésdeszkára kuporodott, majd rárivallt a középen ülő fiúkra:

- Gyerünk, evezzetek!

Az értetlen tekinteteket látva a bokorra mutatott, amiben a nyitott szemű holt rejtőzött.

- Ott van! Egy holt! Engem nézett! Evezzetek el innen!

Mindenki a kérdéses helyre nézett, majd vissza Náncsira.

- Innen nem látszik! - kiáltotta Náncsi hisztériukusan. - De ott van! Evezzetek már!

Keve és Konor végre engedelmeskedett. Próbáltak a folyó közepe felé haladni, de a szél mindig visszaszorította őket. Enya meredten bámulta a bokrot, amiben Náncsi látott valamit, még azzal sem foglalkozott, hogy a szemébe lógó összetapadt tincseket félrelökje. Nyugaton már kezdett felszakadozni az eget borító felhőtömeg és a réseken átvilágító napfény mintha körbefonta volna a kelta lányt. Náncsi összeszorította a száját. Akár boszorkány, akár démon vagy ember, ő aztán nem fog ezzel az Enyával többet foglalkozni. Akkor sem, ha az öreg Baki megveri az ellenkezéséért. Azóta nem kapott ki, hogy serdülni kezdett, de azért ott van még ez a lehetőség is a tarsolyban. A kertszomszéd Antal bácsi a saját felnőtt fiát is felpofozta, amikor az lerészegedett az unokaöccse keresztelőjén. Akkor sem lesz együtt Enyával, ha baj nélkül kijutnak a partra és hazaérnek épségben. Van valami ebben a lányban, ami nem normális.

A fiúk a parti fűzfa alá kormányozták a csónakot és ketten is megragadták a víz fölé hajló görbe ágakat. Náncsi nem szólt rájuk, hogy viharban nem szabad fa alá állni. Egyrészt a vihar már múlóban volt, bár kelet felől még gyakran érkezett mennydörgés hangja, másrészt a sűrűn lehajló ágak valamennyit felfogtak az esőből, mintha a külvilágtól is eltakarták volna őket. Jó volt a fa alatt, jobb, mint bárhol máshol a környéken.

- Szóval milyen holt? - kérdezte Bence.

- Egy nyitott szemű – felelte dacosan Náncsi. Az első ijedtsége már elmúlt, de ha becsukta a szemét, még mindig látta az üveges tekintetet. - Ott állt a bokorban.

- Aki meghalt, az nem áll – jegyezte meg Konor. - Az elesik. Én már sok halottat láttam.

- Ez állt – ragaszkodott hozzá Náncsi.

- Lehet, hogy egy szellem volt – mondta Keve, miközben kicsit igazított a görbe fűzfaágat ölelő karján. - Azok állnak. A kísértetek.

- Nincsenek szellemek – rázta a fejét Bence. - A nagytiszteletű asszony is mondta a vasárnapi iskolában. Csak az antik hisznek bennük.

- Talán az antik jobban tudják – közölte vele Konor. Benett buzgón bólogatott hozzá.

- Zöld ruha volt rajta – folytatta Náncsi. - Azért nem vettem észre először. Meg olyan szíjas mellénye is. Mint a katonáknak van.

- Már alig esett – nézett az égre Keve. - Nézzük meg!

- Dehogy nézitek! - csattant fel Náncsi. - Már épp elég bajba keveredtünk így is.

- Milyen bajba? - csodálkozott az öccse. - Kiküldtek minket ide, amikor mindenki látta, hogy jön az idő. Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy megáztunk.

- És a csónak? - Náncsi kezdett újra mérges lenni.

- Azt gyorsan megoldjuk – legyintett Keve. - Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Benett, vedd át!

A kisebbik kelta fiú belekapaszkodott a fűzfa felé hajló ágába, Keve pedig óvatosan kilépett a partra. A Bakér itt rendesen alámosott a fának, pár év és ki is fogja dönteni, de most a levegőn kígyózó gyökerek jó szolgálatot tettek. Kicsit csúsztak ugyan, de Keve pillanatok alatt kint volt a csónakból. Az evezőnek használt lécet azért magával vitte, úgy tartotta, mint valami husángot.

- Hé, várj! - szólt utána Konor. - Megyünk mi is!

Kiszállt, majd Enya is. Benett és Bence a fába kapaszkodva tartották a csónakot. Náncsi némán tátogott, kezdtek elfogyni a szavai. A két kisebb fiúra nézett, azok meg szemrehányóan vissza rá.

- Ki kéne húzni a parta a csónakot – szólalt meg Bence. - Ki mersz szállni?

Náncsi szívesen adott volna neki egy pofont a szemtelenségéért, de félt, hogy megbillen a csónak, esetleg Bence direkt megbillenti. Inkább elkapott pár fűzfavesszőt, összefogta őket, hogy biztos megtartsák a súlyát, majd átküzdötte magát a partra. Pár sárguló levél a blúzára tapadt, de már nem érdekelte, nem rontott már semmit rajta. Szoknyája nehéz, saras koloncként húzta a derekát, mintha egy harangba bújt volna, átázott blúza folyton a bőrére tapadt, szemérmetlenül kiemelve a mellét, pedig mindig próbálta rejtegetni. Kicsit feljebb mászott a vizes, gazos parton és egy bokor mellett lekuporodott, fázósan összehúzva magát. A fiúk szóltak neki, hogy segítsen a csónakkal, de nem foglalkozott velük.

- Hú, az anyádat! - ugrott egyszer csak egy nagyot Keve. - Ez tényleg egy hulla!

Enya csípőre tette a kezét és úgy nézett a méregzöld bokorba, mintha ölni tudna a tekintetével.

Amikor Lászlóvári nagytiszteletű úr is megérkezett, az öreg Baki távolabb küldte a gyerekeket. Addig nem zavarta, hogy Kevéék is ott kotnyeleskednek a polgárőrök és a körorvos mellett.

- Szerinted katolikus? - kérdezte Benett. A lányok és a két kisebb fiú hátrább állt, Keve és Konor kihasználta azt, hogy az öreg Bakit lefoglalja a nagytiszteletű úrral való eszmecsere és odaálltak két polgárőr mellé, akikkel pár évet együtt jártak az iskolába.

- Honnan tudjam? - vont vállat Bence. - Nem láttam, lóg-e kereszt a nyakában.

- Ha nem katolikus, akkor a pap úgyse fogja eltemetni – magyarázta Benett. - Egyszer kifogtunk egy embert a Dunából és azt sem temethették el a rendes helyen mert volt egy turulos tetoválása.

- A mi lelkészünk nem katolikus – világosította fel a kelta fiút Náncsi. - Eltemet akárkit. Ugyanolyan szépen.

Benett arcán látszott, hogy nem hiszi a dolgot, de nem vitatkozott.

A nyitott szemű holtat már kirángatták a bokorból, letapostak egy simább részt a folyóparti gazban és oda terítették ki. Középkorú férfi volt, igénytelen, csimbókos szakállal, régi, kopott katonai ruhában és egy ronda lőtt sebbel az oldalán. A körorvos azt mondta a sebre, hogy nem most szerezte, hanem már jó pár napja, csak mivel nem látta el rendesen, elfertőződött és végül megölte. Félig a bokor közepének dőlve érhette a halál a férfit, ezért maradt állva és ijesztette meg annyira Náncsit. Így kiterítve inkább szánalmasnak és visszataszítónak tűnt a test.

Egy puskát is találtak nála, ezt a polgárőrök rögtön eltették, meg egy hosszúkás bőrzsákot, amiben furcsa, ormótlan szerszámok voltak, senki sem tudta, hogy mire jók. A bőrzsák viszont nagyon jó minőségű munkának tűnt, akármilyen szerszámhoz nem varnak ilyet. Irat, amulett, nyaklánc vagy egyéb személyes dolog nem került elő. Így azt sem tudták meg, hogy katolikus-e. A lelkész mindenesetre megpróbálta lezárni a semmibe meredő szempárt, de nem mert határozottabban hozzányúlni a szürkés fejbőrhöz, így az üveges tekintet továbbra is a semmibe meredt.

Közben megérkezett a fél falu is, élükön Náncsiék édesanyjával. Épp sütött valamit, amikor Bence lélekszakadva rohanva hazaért a hírrel, a sütést meg nem hagyhatta úgy félbe, mint az öreg Baki a pipázást. Most egy köteg száraz ruhával és egy félkezes demizsonnal érkezett.

- Jaj, Náncsi – sopánkodott, mikor a lánya mellé ért. - Hogy nézel ki? Terítsd ezt magadra!

Náncsi a száraz pokróc alatt ugyanúgy fázott, mint nélküle, de nem ellenkezett. Próbálta rendbe szedni magát, amennyire csak tudta, nem úgy, mint Enya, akit csöppet sem zavart, hogy átázott, vékony inge a testére tapad és lopva szinte minden ideérkezett férfi megcsodálta már a korához képest fejlett idomait. Volt, aki nem is annyira lopva, például az a két fiatal polgárőr, akikkel Keve és Konor haverkodott. Sőt, mintha még Keve is megnézte volna magának. A kis taknyos, hova gondol!?

Náncsi édesanyja Enyára is pokrócot terített, majd ujjaival eligazgatta a csapzott tincseit. A lány semmit sem reagált, annyit sem mondott, hogy köszönöm. Csak állt és mereven nézte a továbbra is nyitott szemű holtat. A száját félig kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán.

Az újonnan érkező férfiak közül a tekintélyesebbek a holttesthez mentek és fontoskodva kérdezgettek, magyaráztak. A többieket a kirendelt polgárőrök hátrébb tessékelték, Keve és Konor sem kerülhette el a sorsát, sem az anyai gondoskodást. A hat gyerek, hiába fedezték fel ők a holttestet, már senkit sem érdekeltek. Náncsi annyira nem is bánta, hogy édesanyja kivételével nem foglalkozik vele senki. Hirtelen szakadt rá a fáradtság, a nyűgösség, a hideg is egyre többször kirázta. Legszívesebben hazament volna, de senki sem volt otthon és sejtette, hogy nem is engednék el egyedül. Kelletlenül szorosabbra húzta magán a pokrócot és próbált valami szépre gondolni. Átkerülésnapkor énekelni fog az iskolai kórussal a templomban. Már elkezdtek gyakorolni rá. Szép ruhában lesz, hajában azzal a virágot formáló dísszel, az új mellényében, amit Anna néni ígért neki az alkalomra. Az szép lesz. És száraz. És nem kell takargatni benne a mellét.

Lassan tudatosult benne, hogy Enya őt nézi. Zavartan odakapta a tekintetét. A kelta lány kinyitotta a száját és szavakat formált, de nem adott ki hangot. Talán valami „e” betűs szó, szaladt át Náncsin. Olvasott olyan emberekről, akik tudnak szájról olvasni. Újra kirázta a hideg és a csapzott fű felé fordította a tekintetét. Boszorkány, gondolta. Meg akar igézni. Csoda, hogy nem fulladtunk bele a vízbe mindnyájan miatta.

Másnap azért elővették őket is a polgárőrök. Az öreg Baki összeszedte a gyerekeit, átballagtak Halászékhoz, begyűjtötték a három kelta kölyköt is, majd így mentek be az irodába az önkormányzat sárga épületében. A parancsnok segédje kérdezte ki őket külön-külön. A fiúk alaposan meg voltak szeppenve, az összes vagányságukat a csónakban hagyták. Náncsinak viszont imponált az, hogy a fiatal segéd – alig pár évvel lehetett idősebb nála, mégis már iskolát végzett, komoly férfiember! - egészen másképp szólt hozzá, mint az öccseihez. Például magázta. Hellyel kínálta. Megkérdezte, kér-e egy pohár vizet. Náncsi persze illedelmes lányként nem kért, de nagyon jól esett neki a figyelmesség. Keve kifelé jövet morgott, hogy a „fickó” jól leteremtette a csónakázás miatt, Náncsi viszont el sem tudta képzelni, hogy neki valami rosszat szóljanak ott bent a térképpel, zászlóval és falra akasztott puskákkal díszített irodában.

- Tehát Ön vette észre a holttestet – tért a lényegre a segéd. Egyenruhát viselt, zubbonyát nyakig begombolta, pedig azért elég meleg volt, főleg itt bent. De az egyenruhát így kell viselni. A vállapra varrt rangjelzést Náncsi nem tudta azonosítani, pedig már többször meg akarta tanulni, hogy mit jelentenek ezek a csillagok meg sávok. Annyit tudott erről az új polgárőrről, hogy nemrég fejezte be a rendészeti szakközépiskolát és gyakorlatra rendelték ki ide Kunszentmiklósra; a gyüttmöntsége miatt morgókon kívül eddig mindenki jó véleménnyel volt róla. És viszonylag jóképű is. Nem nagyon, de annyira igen, amennyire kell. Kicsit vékony.

- Igen, én – felelte Náncsi és elmesélte újra az egészet. A segéd komolyan hallgatta, néha feljegyzett valamit a füzetébe. Egyszer maga elé húzott egy papírlapot és a nyitott szemű halott ruhájáról kérdezte. Meg hogy nála volt-e a táska, amikor először meglátták. Náncsinak fogalma sem volt róla, a halott ruhájára is csak azért emlékezett, mert miután kiterítették, volt ideje jobban megnéznie magának. Az első találkozásukból semmi sem maradt meg az üresen rámeredő szempáron kívül. Csak a szeme. Abban benne volt minden.

Nem értette, hogy miért ilyen fontos az a táska, annyira nem is érdekelte, de úgy érezte, hogy az olyan felnőttes dolog lenne, ha rákérdezne. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, kereste az alkalmat, egy kis szünetet, amikor felteheti a kérdést, még a szájpadlása is kiszáradt az izgalomtól és majdnem lemaradt az összes lehetőségről. Mikor úgy érezte, hogy a segéd már el akar köszönni, valahogy megtalálta a tucatszor átgondolt szavait és rákérdezett.

- A táska? - akadt meg egy pillanatra a fiatal férfi. - Olyan szerszámok voltak benne, amit a vasúti pályamunkások használnak. De a környéken egyrészt nincs vasút, másrészt nem hiányzik egy pályamunkás vagy pályaőr sem, utánakérdeztünk. Csak ezért. Azt hittük, hogy ez majd segít, de nem.

Náncsi nagyon büszke volt magára. Úgy érezte, hogy beavatták valami bizalmas dologba, olyan felnőttes dologba, amibe az öccseit biztos nem. A fiúkat csak leszidta, úgy is kell. Benne pedig meglátta a nőt. A kisasszonyt. Akivel akár... Lehet, hogy kicsit korai még erre gondolni... De hát Zsófinak is most nyáron volt az esküvője, és az unokatestvére csak két évvel idősebb nála. Két és féllel. Egyáltalán nem korai ez. És az sem baj, hogy gyüttmönt. Ha megtetszik neki Kunszentmiklós, lehet, hogy itt marad a gyakorlat után is. Letelepszik. És milyen jól mutatna egy polgárőr díszegyenruha az esküvői képén!

- Ez a... lány – rántotta vissza a valóságba a férfi hangja. - Ö... Halász Enya... Ez tényleg nem beszél?

Még álmodozás közben sem szabadulhatok tőle, állapította meg mérgesen Náncsi.

- Nem – közölte.

- Velem sem fog?

- Nem hiszem.

- Akkor nincs értelme húznom az időt vele – csukta be a füzetet a segéd. Náncsi ráébredt, hogy hiába mutatkoztak be egymásnak az elején, még a férfi keresztnevére sem emlékszik. Eddig valahogy név nélkül gondolt rá, csak az arca, a hangja, az illata alapján. Igen, mert illata is van, valami az átkerült területekről. Ott a férfiak is használnak parfümöt.

- Nem hiszem, hogy lenne – sóhajtotta. Azért Enyára azt mondta, hogy „lány”. Engem meg kisasszonyként kezel.

- Én is ezt gondolom – tette le a ceruzát is a férfi. - Köszönöm a segítségét kedves... Baki Anna.

Ő viszont tudja az én nevemet, dobbant egy nagyot Náncsi szíve, és pár napra bearanyozódott az élete.

Később nagy szüksége is lett ezeknek a napoknak az emlékére.

Vége az első könyvnek