Bolyáki Ajtonyon és a rádiós osztagon kívül a Kapitány Csaba túlélőit is a szigeten hagyta, sőt, még a naszád roncsai közül kihalászott holttesteket is elhozatta idáig és ideiglenes sírba fektette az erőd északi falánál, nagy kőkupacok alá. Hat élő és nyolc halott „déli”, ebből ketten a romboló orvosi szobájában adták fel a küzdelmet, amit a felrobbanó naszádon szerzett sérüléseikkel vívtak. Bolyáki kapitány a tizedesre bízta, hogy mikor adja vissza a hat déli tengerész szabadságát, csak azt kötötte ki, hogy a rádiózás befejezéséig őrizet alatt kell lenniük. Arányi azonban nem bízott bennük és nem akart kockáztatni, így a volt bajtársaik a hevenyészve összedobott fogdában maradtak a várakozás ideje alatt is. Arányi többször is beszélt a rangidősükkel, aki a naszádon tartalék irányzóként szolgált. Kötöttek egy megállapodást is, miszerint ha a kalózok érnének előbb a szigetre és komolyabbra fordulna a helyzet, akkor feloldják a déliek őrizetét és ők is segítenek a rendelkezésükre bocsátott fegyverekkel. Ajtony itt jött a képbe: mivel az ómagyarok közül messze ő tűnt a legkisebb harcértékű fegyverforgatónak, az ő feladata lett a fogda és a fegyverláda kinyitása.

Ez az idő pedig elérkezett.

A francnak nem maradtam le erről az útról, dörömbölt Ajtony fejében, miközben lefelé mászott a létrán és érezte, hogy a vállára vetett szíjon a puska is egyre lentebb küzdi magát. Ez lesz az első fegyver, amit odaadok nekik. Egy pisztoly nem ilyen nehéz. A feje fölül lövések dörrentek, Arányi a mellvéd tetején egymásba gabalyodott antikba eresztett egy rövid sorozatot, aki akarja, majd válogat alapon. Az egyik kalóz combján nagy vérrózsa nyílt és a izzadt, koszos anti izomtömeg bezuhant az erőd apró udvarába. Ajtony ekkor engedte el a létrát és a zsebében nyúlt, hogy előhúzza a lakatok kulcsait. A kalóz alig húsz méterre ért tőle földet és mozdulatlanul elterült. Fent a mellvéden a rádiós egy sörétes puskával tört előre és magyarul ordította a felszabadított antiknak, hogy takarodjanak előle. Nem takarodtak, ahogy a rövid kardokkal, bárdokkal őket csépelő kalózok sem, a szűk gyilokjárón egymásnak szorultak a küzdők.

- Ugorjatok le! - találta meg a hangját Ajtony, az éles, nevetséges kappanhangját. Ez görögül még szánalmasabbnak tűnt, de most már nem érdekelte. - Ugorjatok! Lőni fog!

Két fiatal anti meghallotta és az erőd udvara felé lendült. A rádiós nem várt tovább, mindkét patront a mellvédre feltört kalózokra küldte. Az éles fémdarabok tisztára söpörték a gyilokjárót. A rádiós letörte a fegyvere csövét, kicserélte a patronokat és a mellvéden áthajolva kifelé is lőtt kettőt, majd elégedetten hátrafordult:

- Itt tiszta!

Arányi intett neki, hogy szép munka, majd ő is megfordult és célra tartott. A lövései alapján az RPG nem végzett elég alapos munkát és a kalózok egy része már elérte a partot. A benti antik kezdtek teljesen szétesni. A maroknyi megmaradt fegyverforgató férfi még tartotta magát a falakon, a soraikban is véres aratást végző rádiós is odaintett magához többet is, hogy betömje velük a védelemben tátongó rést, közben a nők az erőd udvarán fekvő véres testeknél siránkoztak, néha még segíteni is próbáltak nekik. Két gyerek egy bottal piszkálgatta az elsőként lezuhant nagydarab kalóz meztelen, szőrös hasát, majd nekibátorodva egyre nagyobbakat vágtak rá, a háj meg csak úgy remegett az ütések nyomán.

Ajtony kulccsal a kezében a fogdához botorkált.

- Mi a franc tartott ilyen sokáig? - fogadta az irányzó. - Nehogy már pár koszos anti...

Nem is figyelt rá, miket pufog. Izzadt ujjai közül kicsúszott a kulcs, majd a bakancsán megpattant és elmerült az udvar porában. A déliek idegesen káromkodtak. Ajtony leguggolt és a kulcsot kereste, mire a puskája lecsúszott a válláról és az is a földre esett. Legszívesebben ő maga is káromkodott volna, lehet, hogy meg is tette, már alig tudta követni, mi történik. Hol az a rohadt kulcs? Mit csinál ez a rohadt puska? Mi ez a rohadt húgyszag itt? Mi ez a rohadt sikoltozás, az ember nem tud koncentrálni?! Hogy az a rohadt...

- Figyeljen már! Ember, figyeljen már! - ordította valaki a fülébe. Bambán jobbra nézett, az irányzóra, aki a rács túlsó oldalánál guggolt és ordított, szájában egy nyálhíd remegett, Ajtony úgy nézte, mintha valami érdekes, egzotikus jelenség lenne. Lassan tudatosult csak benne a szavak értelme. - Odanézzen már!

A másik irányba fordította a fejét. A sikoltozás még élesebb lett, az asszonyok hangjához a gyerekeké is társult. Hirtelen kitisztult a kép és Ajtony arra is rájött, hogy miért történik ez a sok bénító dolog körülötte: a hájas, nagydarab kalóz időközben magához tért és a combjába szakított sebbel mit sem törődve lábra állt, kikapta a botot a gyerekek kezéből és az ijedten szétrebbenő kölkök közé vágta, de akkora erővel, hogy az egyik kis anti a földön maradt az ütéstől. Most pedig vérben forgó szemekkel Ajtonyra nézett és már jött is felé, kezében egy vékony, gonosz ívben görbülő késsel, a lábát húzva.

- Lője már le! - ordították a déliek.

Ajtonyt valami zúgás vette körül, csak nézte a képet, ami hol elhomályosult, hol kiélesedett, de mindeképp egyre távolabb került tőle. Egyre kevésbé érezte azt, hogy neki köze lenne a dolgokhoz. A fáradtság letaglózta, legszívesebben ő is belefeküdt volna a porba az eltűnt kulcs mellé a szemét becsukva és más már nem érdekli. Már a kalóz sebhelyes száját is látta, vagy talán így született, nyúlszájjal? Sokat csúfolták miatta gyerekkorában és azért torzult el így a lelke? Vagy megvágták egy csatában? A kövér anti Ajtonyra üvöltött, szájában ugyanolyan nyálhíd feszült ki, mint a déli irányzóéban, de ez valahogy vörösebb volt, a kése pedig vértől mocskos.

Ajtony érezte, hogy valami furcsa erő durván a magasba emeli, a lábára rántja; a térde megrogyott a váratlan terheléstől, ahogy ösztönösen próbálta tartani magát. A fogda rácsa a hátának szorult, karja pedig kellemetlen szögben felfelé csavarodott, de valahogy eszébe sem jutott ellenkezni, tartani magát. Majd egy hatalmas dörrenés kikapcsolt minden hangot és ettől a váratlan néma csöndtől kísérve a kalóz szőrös hasán egy újabb vörös rózsa nyílt ki és az anti a sebét markolva eldőlt.

Ajtonyt egyre csak rángatták a sűrűsödő csöndben. A puska szíja a hóna aljának feszült, már a létrán szenvedett vele, hogy nem bírta úgy átvetni magán, hogy kényelmes is legyen meg nagyjából a helyén is maradjon. Valami, valaki lökdöste is, majd a szíj végre átcsúszott és a szorítástól megszabadulva Ajtony visszarogyott a földre. Felnézett és az irányzót látta, ai a rácson kinyúlva fogta a puskát és némán tátogva üvöltözött vele. A nyálhíd eltűnt. Ajtony gondolatait ez az utolsó momentum foglalkoztatta leginkább.

Majd pattant valami a fülében és újra elárasztották a hangok.

- ...va anyádat, hülye állat, mit csinálsz? - dühöngött az irányzó. Az egyik déli próbálta csitítani, kevés sikerrel. - Kapard össze magad és azt a rohadt kulcsot is mert te leszel a következő, akit keresztül lövök!
- Nyugodj már, látod, hogy teljesen kivan!

- Azért üvöltök vele, majd babusgatja az anyja, ha egyszer visszatakarodik belé! Ott az a kibaszott kulcs, felszeded és ideadod, de rögtön!

Ajtonyban megmozdult valami régi dolog az anyja említésére. A Dérhajút annyira nem hatotta meg. Látta a zömök, a csata közepén is makulátlan ruhájú szkítát, amint lehajol a porba, előveszi a kulcsot és a fia kezébe adja. Kérges, durva érintése volt a kezének, kijózanító. Sőt, az apja még a fia válla alá is nyúlt, felsegítette és a fogda ajtajához vezette. Ajtony harmadszorra bele is talált a lakatba, a fogda rácsos ajtaja nyikorogva feltárult és a déliek kiözönlöttek rajta. Az irányzó szerencsétlenkedett egy kicsit, amíg az ajtón keresztül fogást váltott a puskán, egy pillanatig sem akarta elengedni a zsákmányát.

- Hol van a többi fegyver? - kérdezte üvöltve Ajtonytól. A diplomata az erőd közepén álló, félig kiégett kőházra mutatott és átadta a kulcsot. A déliek elrohantak, csak az maradt hátra, akinek fel volt kötve a keze és csak egy mankóval tudott közlekedni.

- Minden rendben? - kérdezte.

A Dérhajú is elindult a torony felé, hátra sem nézett. A tegze már félig üresen csapkodta a combját. Ajtony bizonytalanul bólintott. Úgy érezte, hogy ha a válaszhoz kinyitná a száját, ott is lenne egy nyálhíd és ezt most valahogy elviselhetetlennek találta.

- Hé! - hallott hátulról egy ismerős hangot. Arányi közeledett, gépkarabélyát lövésre készen tartva, taktikai mellényén tenyérnyi foltokat hagyott valaki másnak a vére. Vagy másoknak. - Hol vannak?

Ajtony újra a kőház felé intett, ahonnan már jöttek is vissza a déliek, mind az öten fegyvert szorongattak a kezükben. Mikor odaértek melléjük, az irányzó egy pisztolyt nyújtott a felkötött karú társának.

- Azért tedd el te is.

Arányi mögött felbukkant két csatától mocskos anti férfi is. A két csoport némán méregette egymást.

- Megleptek minket – törte meg a csendet végül az ÓmHH Esztergom tizedese. - Nem tudtuk, hogy már partra szálltak máshol.

A déliek vezetője kimérten bólintott.

- Most visszavertük őket – folytatta Arányi -, de még sokan vannak a szigeten. Az öböl bejárata előtt öt hajót láttunk átevezni, lehet, hogy több is van.

- Vagyis? - nézett rá kihívóan a déli irányzó. Ajtony puskájával Arányi lába elé célzott, vagy talán kicsit feljebb is.

- Vagyis fel kell készülnünk egy újabb támadásra. Valószínűleg sötétedés után. Addig össze kell szednünk magunkat.

- A rádión megsürgethetnénk a flottát – jegyezte meg az egyik déli. Minden szem Arányira szegeződött.

- Nem lehet – felelte a tizedes. - A készüléket használhatatlanná tettük, parancs szerint. És...

A mondat valahogy félbemaradt.

- És? - kérdezte végül az irányzó.

- Mindegy – mondta Arányi. - Már mindent megbeszéltünk.

Ajtony lekapcsolta a fejét nyomó rohamsisakot és a földre dobta. A nap már vörösödni kezdett a sziget csúcsai fölött.