- Ez egy triéresz – erősítette meg Újvári is. Bolyáki majdnem újra felemelte a látcsövét az első tiszt szavaira, de a mozdulat félbemaradt. Semmi értelme erőltetnie a szemét, egy ilyen vén ember örüljön, hogy egyáltalán észreveszi ilyen messziről, hogy az a folt egy anti hajó.

- Valami jelzés rajta? - kérdezte inkább.

- Egyelőre nem tudom kivenni – mormolta Újvári. Mindig ilyen mormolva beszélt, amikor valamin erősen gondolkozott, Bolyáki eleinte rászólt, hogy nyissa ki jobban a száját, de mára már feladta. - De csak athéni lehet, ezeken a vizeken ilyen kora reggel nem nagyon látnánk triéreszt.

Athén messze feküdt, északnak, valahol túl a horizonton, a kikötőjéből már kifuthattak az első hajók, köztük a járőrözésre vagy gyakorlatozásra kiküldött háromevezősorosok is. Kissé már elavult hadihajónak számítottak, a teljesítményéhez képest túl nagy volt az emberigénye, de még sok hatalom rendszerben tartotta a gyorsasága miatt. A sok evezős és az alacsony raktárkapacitása miatt éjszakára mindig kikötöttek vele, a kalózok ezért sem szerették. Athénból is ezért kellett jönnie, ilyen korán máshonnan nem érhetett ide. Ami azt illeti, Athénból is csak úgy, ha még napfelkelte előtt elindultak vele, márpedig az antik nem szívesen hajóztak sötétben.

- Észrevett minket? - kérdezte Bolyáki.

- Nem változtatott irányt – mormolta Újvári. - Talán még nem. De ha tartja a mostanit, akkor... akkor észre fog venni.

Azt természetesen nem remélték, hogy észrevétlenek maradnak keleti-medence fő kereskedelmi útvonalain átvágva, de Bolyáki jobban örült volna, ha egy lomha kereskedelmi hajó buktatja le őket, nem pedig egy görög hadievezős. A kereskedők, ha Afrikából vagy Ázsiából érkeznek, valószínűleg nem is tudnak az ómagyarok belharcáról, egy romboló látványa nem sokat jelent nekik, Hellászba érve se biztos hogy ezzel kezdik az élménybeszámolót. A görögöktől indulva meg nem fognak visszafordulni csak ezért, a körútjuk végére érve meg talán az ómagyar problémák is megoldódnak, nemhogy az ÓmHH Esztergom ügye.

Egy athéni triéresz viszont a lehető legrosszabb hír. Gyors, hivatalos ügyben járó, ha a déliek hírszerzése a helyén van (és pont Athénben ne lenne a helyén...), akkor Fiumében még naplemente előtt megtudhatják, hogy merre jár az eltűnt romboló.

Bolyáki mérgesen összeszorította a száját. Az Esztergom pirkadatkor lehorgonyzott ennek a nevenincs sziklának a közelében, hogy a füstje ne árulja el a rá vadászó déli egységeknek, amik Tatai mérései szerint már amúgy is túlfutottak rajta és valahol északabbra keresik. De nem mért be annyi rádióforrást, ahány romboló és naszád vadászhatott rájuk, az ómagyar kereskedőhajókat nem is említve. Az Esztergom őrszemei folyamatosan kémlelték az eget és a láthatárt, füstöt vagy repülőgépek pöttyét keresve, bár ez utóbbiak mostanra valószínűleg kifutottak az üzemanyagból. De sohase lehet tudni. Bolyáki nem akart a szükségesnél jobban hazardírozni. Ha ezt a napot kibekkelnék valahogy, szürkületre rendesen felfűtik a kazánokat és az éjszaka leple alatt megközelíthetik a célpontjukat, a Rhodoszi szenelőbázist, amit letolt gatyával talának ott. Az ómagyar állomásnak a kézifegyvereken kívül nincs külön védelme, mivel az egyiptomi flottabázistól bérlik a területet, erre igazából szüksége sincs. Az antik meg nem fognak beleavatkozni az ómagyarok belügyébe, vagy ha akarnának, a hetvenötösök láttán csak meggondolják magukat. Rajtaütnek a raktáron, felpakolnak és onnantól kezdve teljes gőzzel nyomulhatnak északnak, a készleteik végét járó déli egységeket egyszerűen kimanőverezik majd. És már nem is kell olyan sok „ha”-nak teljesülnie, csak...

- Fordul – jelezte Újvári.

- Merre? - kérdezte Bolyáki, bár nem akarta hallani a választ.

- Ránk – mormolta az első tiszt. - Mi legyen? Elsüllyesztjük?

Bolyáki torkában már megint valami gombóc kezdett görcsösen összeszorulni. A kilikiai kalózok után az ÓmHH Esztergom hadat üzen Athénnak is? Vagy megoldják úgy, hogy a triéresz nyomtalanul eltűnjön? Hány ember van egy ilyen teknőn, kétszáz?

- Helyezzék a hajót teljes harckészültségbe – mondta halkan.

A könnyű nap tegnap volt, jutott eszébe egy átkerülés előtti mondás.

A vizébe kicsit több citromot csepegtettek, mint ahogy szerette, de szomjas volt és annyira nem is bánta a torkát maró ízt. Legalább érzi, hogy még jelen van. Visszaadta a poharat a kadétnak és megköszönte az italt, kényes volt a jómodorra. Megvárta, amíg a fiú távozik a hídról a pohárral; sem a felesleges dolgokat, sem a felesleges embereket nem szerette maga körül. Kicsit lazított az ingén is. Ez a híd olyan, mint egy üvegház, a szellőzés semmit sem ér, gondolta. Lopva végigsimított a mellényzsebe fölé hímzett névre. Kap. Bolyáki. Szépen sorakoztak egymás után a betűk, ráadásul nem is a szokott kincstári stílusban. Direkt erre az útjára hímezte fel neki a szomszédasszony. „Hogy mindig a szívén viseljen, kapitány úr...” Szinte hallotta az asszony hangját. Leengedte a kezét és kicsit hagyta, hogy mardossa a bűntudat. Vezeklésképpen. A szomszédasszony most valószínűleg valami Isten háta mögötti, fedett helyen van pár minisztériumi vagy akármilyen ügynök társaságában; legalábbis Bolyáki így remélte. Meg így is mondták neki. A déliek titkos forgalmazása nekik is ötletet adott és az a romantikus regény adta magát, amit a szomszédasszonytól kapott az indulása előtt. A nő nem valószínű, hogy elmondta volna bárkinek is, milyen könyvet adott a félig-meddig lovagjának, Bolyáki viszont biztos nem mondta el senkinek. A könyv nem csak romantikus volt, hanem helyenként sikamlósan erotikus is, jól emlékezett a borzongató érzésre a Fiume felé tartó vonaton, mikor erre rájött. Na nem a szöveg miatt, az ócska ponyva, hanem a tény miatt, hogy attól a nőtől kapott egy ilyen könyvet, akivel ő is... Arra most inkább nem is gondolt, hogy nem csak Tatai és a segédei, de vadidegen esztergomi rádiósok és illetékesek is most ezt a könyvet lapozgatják, miközben kódolják az ÓmHH Esztergomnak szánt üzeneteiket. Vannak dolgok, amiket be kell vállalni. Igazából ez a szégyenkezés Bolyákinak eszébe sem jutott az elején, amikor felvetette, hogy tud egy olyan könyvet, ami megvan a hajón és úgy körbe tudják írni, hogy a déliek soha az életben nem jönnek rá, melyikről van szó. Csak a nőre kellett célozni és arra, hogy ezt a könyvet adta a kapitánynak az indulás előtt. Mellékesen a szomszédasszony ettől a pillanattól kezdve az északon rejtőző déli ügynökök kiemelt célpontjává vált, ezért Bolyáki kiemelten kérte a védelmét. Remélte, hogy azért ez természetes, már csak a katonai érdekek miatt is. De nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ezzel valahol elárulta a kapcsolatukat is. Nem azért, mert kiderült, hogy pajzán könyveket olvasgatnak együtt, az kit érdekel, maximum kínos egy kicsit. Vagy egy ilyen öreg pár esetén inkább tiszteletreméltó. De a kapcsolatuk ürügyén veszélybe sodorta az asszonyt. Ezt ki lehet magyarázni, persze, de...

Azért remélte, hogy majd eljut odáig, hogy kimagyarázhassa. Hogy kapjon érte egy nagy pofont. Vagy akár kettőt is.

Újabb kadét érkezett, Fekete üzent a gépházból a kazánokkal és a vízhőfokkal kapcsolatban. Elég jól álltak. Akkor lettek volna bajban, ha a triéresz a felfedezésük után rögtön megfordul és menekülni próbál. Úgy is utolérték volna még a célja előtt, de meg kellett volna dolgozniuk érte. A szirtnél lapulva a füstölésüket is minimumra kellett csökkenteni, így nem ugorhattak volna egyből az evezős hajó után, nem álltak úgy a gépek. Most már sokkal jobb és az antik is közelednek; talán vizirendészkedni akarnak az ómagyar hajóval. Láttak már épp elég arrogáns görögöt. Vagy csak kíváncsiak. Különben is ott van a barátsági szerződés a két állam között és az ómagyar hajók szabad tengerjárási joga, amiért persze fizettek is szépen.

Akárhogy is, a triéresz közeledik, a romboló mozgásképes, a lövegek megtöltve, a csáklyalegénység harckészültségben lapulva a fedélzet alatt. Az ÓmHH Esztergom kívülről békés képet mutat, a trikolór büszkén lobog fent az árbocon, a hátsó fedélzeten még pár napvédő ponyvát is kifeszítettek a pihenő személyzetnek. Újvári két matrózt még az orrba is kirendelt, hogy fejeseket ugráljanak a tiszta kék vízbe, persze meghagyta nekik, hogy ha helyzet lesz, nem fognak sokáig várni rájuk.

Bolyáki a szeméhez emelte a látcsövet és a görögöket nézte. Már az ő gyengülő szemével is sok részletet tudott kivenni: az orrban álló tiszteket és a két komor hoplitát mögöttük, akik persze felszereltségben sehol sem voltak egy szárazföldi társukhoz képest, de azért egy tengeri csetepatéban annak a kevés vasnak is jó hasznát vették, amit viseltek. Vízbe meg nem kell esni, illetve ha az istenek azt akarják, hogy megfulladjon az ember, akkor úgyse tehet ellene semmit. Az egyik hoplita felemelte a pajzsát, hogy igazítson rajta valamit; Bolyákinak egyből eszébe jutott a fényszóró mellett álló jelző. Ezeknek a szerencsétlen ördögöknek még annyi esélyük sem lesz, mint amennyi annak a tengerésznek volt. Már bőven lőtávolságon belül jártak, a tüzérek folyamatosan számolták a lőelemeket, de az ágyúkat nem fordították a görögök felé. A ponyvát sem szedték le róluk, csak kilazították a rögzítőköteleket. Bolyáki az órájára nézett és megpróbálkozott egy becsléssel. Az egyértelmű volt, hogy a triéreszen is éppen csak simogatják a vizet azokkal az evezőkkel, valószínűleg kievezték már mára magukat.

Újvári körülbelül ötvenedszerre kérdezte meg az iránytűtől, hogy mi a fenét keres itt ilyenkor egy athéni hadihajó.

- És ha csak összezúzzuk az evezősorát? - fogalmazott meg egy hirtelen bevillanó gondolatot Bolyáki. Egyre több részletet tudott kivenni, a célpontjuk egyre emberibbnek tűnt és egyre jobban nyomasztotta a gondolat, hogy a Kapitány Csaba legénysége után újabb embereket küld a tenger mélyére. Csak most sokkal többet. És ezen az sem javított, hogy antik. Nem sokat.

Újvári mormogott valamit. Bolyáki a szokottnál ingerültebben szólt rá, hogy ismételje meg.

- Nem tartom kivitelezhetőnek – közölte immár érhetően az első tiszt. - Uram. Még ha rendesen gőz alatt lennénk, akkor is nehéz lenne, de így...

- Fegyverzettel? - próbálkozott még Bolyáki, bár mikor kimondta, maga is érezte, hogy elég szánalmasra sikerült. Újvári csak a fejét ingatta. Bolyáki ettől függetlenül még kiadhatta volna a parancsot, hogy az evezősorokra lőjenek, de sokat valóban nem értek volna el vele. Ha igazán hatékonyan akarják csinálni, akkor megy vele a hajó is. Ezek a lélekvesztők még az ómagyar naszádoknál is törékenyebbek.

- Igaza van – közölte végül Bolyáki is. Csak később jött rá, hogy ugyanúgy mormogott, mint Újvári.

- A tatunk felé fordul – jelentette a folyamatos figyelésre beosztott kadét. Minden szem a triéreszre szegeződött. Még Újvári sem nyúlt a látcsövéért; már szabad szemmel is mindent tökéletesen lehetett látni.

- A csapásmérők jöjjenek fel a fedélzetre – parancsolta Bolyáki. - A fegyvereiket tegyék a fedélzetre és úgy figyeljék a görögöket. Tüzelni csak parancsra vagy támadást viszonozva.

Újvári megismételte a kapitány szavait; a fedélzeti nyílásokban mozgás támadt, ahogy a kíváncsi tengerészek a korlátokhoz tódultak. Görögök és ómagyarok bámulták egymást, szinte idilli volt a kép. Páran még integettek is a kollégáiknak.

- Hány embert veszünk majd fel? – érdeklődött Újvári, mintha csak a várható időjárásról beszélgetnének.

Bolyáki válasz helyett összeszorította a száját.