- Hamarosan túl közel lesznek a hetvenötösöknek – jelezte Újvári. - Javasolnám a tűzparancs kiadását, uram.

Bolyáki mereven nézte a közeledő triéreszt és nem mondott semmit. Igen, nemsokára elérik azt a pontot, amin túl a főfegyverzetet már nem tudják rájuk fordítani, a lövegeket nem úgy tervezték, hogy közvetlen közelre lövöldözzenek velük alacsonyan fekvő célokra. Nem számít. Úgyis kár egy anti hajóra abból a kevés hetvenötösből pazarolni, meg...

- Uram? - türelmetlenkedett Újvári.

- Nincs szükség a hetvenötösökre – zárta rövidre a témát Bolyáki. - Várjuk meg, mit akar.

Látta az elsőtiszten, hogy nagyon nem tetszik neki ez a dolog, szinte a gondolatait is hallotta. Ideengedni mellénk jó kétszáz antit... Igen, volt benne kockázat, bár Bolyáki bízott a csáklyalegénységben. A sorozatlövő fegyverek, a sörétes puskák, a gránátok és az RPG-k a triéresz legénységének többszörösét is vissza tudnák verni, ha azok botor módon meg akarnának rohamozni egy ómagyar rombolót. Bolyáki sok dologért tisztelte az antikat, soha nem nézte le őket, de félni sem félt tőlük. De ami a legfőbb: minden idegszálával berzenkedett a gondolat ellen, hogy figyelmeztetés nélkül tüzet nyissanak egy mit sem sejtő és abszolút jogos módon tevékenykedő anti hadihajóra. Annyi évig sikerült úgy szolgálnia, hogy nem kellett megerőszakolnia az elveit, nem akarta most elkezdeni. Legyen bármekkora is a tét, rendkívüli a helyzet vagy magasabb rendűek a végső célok.

- Rögzítsék a lövegeket – adta ki az utasítást.

Újvári kelletlenül továbbította a parancsot; a hetvenötösöknek immár úgysem vehették hasznát. A korlát mellett sorakozó matrózok egyre többször pillantottak fel a hídra és néztek hátra a fedélzetre készített fegyvereik felé. Immár a triéreszről is elérhették őket nyilakkal vagy az előfedélzet ballisztájával, ez utóbbit viszont nem töltötték meg. Az íjászok viszont akármikor felbukkanhatnak és lőhetnek.

- Változott a terv, uram? - érdeklődött Újvári. Próbálta visszafojtani az indulatait, de Bolyáki már ismerte annyira, hogy tudja, az elsőtiszt majd szétrobban.

- Mi volt a terv? - dobta vissza neki a labdát.

- A triéresz megsemmisítése.

- Mi célból?

- Hogy ne tudjon rólunk hírt adni. De most... Túl közel engedtük őket, uram.

- A cél továbbra is az, hogy ne tudjon rólunk hírt adni – bólintott Bolyáki. - De ha ezt meg lehet oldani az egység megsemmisítése és a legénység elpusztítása nélkül, akkor így szeretném csinálni. Nagyon súlyos diplomáciai következményei lennének egy nyílt harccselekménynek athéni felségvizeken egy honi hadihajó ellen.

Eszébe jutott a kövérkés diplomatájuk, akit kiraktak a kalózszigeten a rádiósaikkal együtt. Valószínűleg már nem kell sokat várnia és felszedik a déliek, miután bemérték az adást, amivel az Esztergom leadta a rejtjel-kulcsot és egy rövid kódolt jelentést. Neki sokkal egyszerűbb immár minden. Visszajut az övéihez, hazaviszik, nem kell kínos döntéseket hoznia és a fél világgal szembeszállnia.

- Értem – mormogta Újvári és ordított róla, hogy nem is akarja érteni.

- Megpróbálok beszélni az anti kapitánnyal – folytatta Bolyáki. - Ismertetem a lehetőségeit és bízom benne, hogy józan, civilizált emberhez méltó döntésre fog jutni. A hajója elvesztése vagy a hajója ideiglenes mozgásképtelenné tétele között nem lehet olyan nehéz a választás.

- De ezek antik, uram.

- Igen, tisztában vagyok vele – bólintott Bolyáki és megigazította a sapkáját a fején. Remélte, hogy tényleg tudja, mit beszél.

A triéresz kiemelte a vízből az evezősorait és a maradék kis sebességét is lassan elkoptatta a szikláról visszaverődő hullámokon. Bolyáki bekapcsoltatta a romboló hangszóróit és a mikrofont Újvárihoz rendelte, úgy gondolta, hogy egy életerős, határozott hang jobb benyomást tesz majd, mint az ő öreges rekedtsége.

Az első tiszt kelletlenül forgatta a kezében a lenémított beszélőt.

- Csak válaszolnunk kell – emlékeztette Bolyáki. - Meg kell várnunk, hogy az anti kapitány kezdeményezzen.

Úgy tűnt, hogy a triéresz kapitányának egyelőre torkán akadt a falat. A két hajó egymást méregette, a triéresz fedélzetén is megszaporodtak az emberek, mintha az evezősök közül is felkapaszkodtak volna páran, hogy kinyújtsák a tagjaikat, vagy az új alakok eddig lent utaztak, nem tudták eldönteni. Akadt köztük pár, aki biztos nem evezős volt, ahhoz túl sok ruhát viseltek és a szabásuk is inkább szárazföldi emberre vallott. Az egyikük az egyre erősebben tűző nap ellenére is egy bő, palástszerű köpenyt viselt a vállára vetve, miközben azzal az antival tárgyalt, akit a romboló hídján a triéresz kapitányaként azonosítottak. Néhány perce Újvári személyesen gondoskodott róla, hogy az egyik tengerészgyalogos egy Dragunovval a hídra vezető külső lépcső alá kucorodjon és annak a takarásából tartsa a fegyvertávcső célkeresztjében a másik hajó kapitányját. Az antikat veszélyesen hosszú ideig megzavarja az, ha a vezetőjük elesik és mire összeszedik magukat, az ómagyarok általában már meg is nyerték az ütközetet. A szokásos eljárás persze nem tetszett Bolyákinak, de a szabályzattal nem vitatkozott.

- Meddig várunk? - kérdezte Újvári, színpadias mozdulattal az órájára nézve. Az órája egyébként másodpercre pontosan úgy járt, mint a híd kronométere.

Bolyáki közelebb hajolt az ablakhoz, majd kicsit felemelte a sapkáját, hogy megigazítsa az alatta izzadt csomókba összeállt ritkás haját. Észrevette, hogy a hosszú köpenyes alak az Esztergom hídját nézi; egy pillanatra mintha összeakadt volna a tekintetük.

- Nem hi... - kezdett bele a válaszba, amikor a köpeny alól előbukkant egy fekete cső és lustán villogni kezdett. A második villanás után a híd ablaka Bolyáki képébe robbant és valahogy minden lelassult.

- Tü..zet...vi...szo...noz...ni...! - bőgte mély hangon Újvári. Az ablak egy nagyobb darabja kelletlenül megfordult a levegőben majd a kapitány átizzadt, fehér zubbonyához úszott, szétfejtette a szövetet, majd kifordult az anyagból és komótosan a földre ereszkedett. A fehér anyagon vörös folt kezdett növekedni. Bolyáki érdeklődve nézte, majd arra figyelt fel, hogy a kitört ablak ereszkedni kezd, a helyét átveszi a híd mennyezetének műszerekkel, kábelekkel és szegecsekkel teli felülete, ami egyre csak távolodott, végül a feje irányából egy tompa puffanással ért véget a mutatvány. Bolyáki fején átfutott a kósza gondolat, hogy ennek most fájnia kellene. De nem fájt.

- Or..vost...! - lüktetett egy vékonyabb hang valahol messze. Mintha az egyik kadété lett volna, de ahhoz túl mély volt, a kölyök reggel még nagyban mutált.

- Lő...ni...min...den...ki...re...! - bőgte Újvári. Lentről mély, tompa puffanások, lassú, elnyújtott kereplések, valószerűtlenül bugyogó ordítások, csontok vagy deszkák kínosan elnyújtott reccsenései hallatszódtak.

Aztán elsötétült minden.

- Uram!

A valóság és a fájdalom egyszerre csapott le rá, inas kezével görcsösen elkapta a fölé magasodó alak karját és úgy szorította, mintha az tehetne mindenről.

- Uram! Látom az ereje nem hagyta el, uram.

Valaki mögé került és segített feljebb emelni a fejét. A zaj ugyanúgy lüktetett körülötte, mint az előbb, vagy mint örökké, nem is tudta eldönteni. Újvári immár a szokásos tempójában parancsokat ordítozott, egyszer Bolyáki látóterébe is került, az elsőtiszt egy vékony szanitécet rángatott maga után, aki menet közben próbálta bekötni a karját.

- Eltalálták, uram – mondta a hajóorvos. Bolyáki nem látta tisztán, közelre minden elhomályosult, de felismerte a hangját és a jellegzetes gyógyszer- vagy akármilyen szagát. - Könnyebben tudnék dolgozni, ha elengedné a kezemet, uram.

Nem volt könnyű, a kapitány csak nehezen tudta engedelmességre bírni a kezét.

- Eltaláltak? - kérdezte. Alig hallotta a saját hangját.

- Az anti hajóról – felelte az orvos. Bolyáki nyomást érzett a bordái alatt, majd egy pillanattal később mintha tucatnyi sugárban csapott volna szét a fájdalom a testében. Ahogy megrándult, a feje mögött térdelő akárki rögtön lenyomta a karját, hogy ne kapálódzon.

- RPG-vel tüzet szüntess! - bömbölte valahol balra Újvári. - A hajó elsüllyedt! Kézifegyverekkel semmisítsék meg a megmaradt célpontokat!

- Az anti hajóról?

Eszébe jutott a köpenyes alak, majd a cső, a villogás... Egy behajható tusás gépkarabélyt simán elrejt alatta és ilyen messziről úgy mennek át a hídon az acélmagvas lövedékek, mintha csak papírra lőne.

- Engedjen! - próbált szabadulni a szorításból. - Látnom kell, mi történik! Visszaveszem a parancsnokságot.

- Nincs abban az állapotban, uram – csitította a hajóorvos. - Átlőtték az oldalát. Nem maradt bent a lövedék, de el kell...

- Első tiszt, jelentést kérek! - hanyatlott vissza Bolyáki. Nem annyira a hajóorvos győzte meg, hanem az, hogy kiszaladt belőle az erő. Épp levegőt gyűjtött, hogy kicsit hallhatóbban megismételje a parancsot, amikor nehéz léptekkel megállt mellette valaki, majd le is guggolt mellé. A közeli homályból Újvári szokatlanul ráncos arca bontakozott ki.

- Egy sorozatlövő fegyverrel tüzet nyitottak a triéreszről a felépítményünkre, uram – jelentette. - Három sebesültünk van, az egyik Ön, a másik én vagyok. Az előzetesen kiadott parancs szerint a tüzet viszonoztuk, a parancsnokságot a kapitány ideiglenes harcképtelensége miatt átvettem és irányítottam az antikra mért tűzcsapásokat. A triéreszt és a legénységét megsemmisítettük, most folyik a meghagyott túlélők kihalászása. A kapitány állapota nem teszi lehetővé a parancsnokság visszaadását, uram.

Bolyáki nyögött egyet fájdalmában, ahogy az orvos a sebét piszkálta.

- Hány... túlélő van? - kérdezte.

- Tucatnyi – felelte Újvári. - És az egyik magyarul kiabál. Akcentus nélkül. Utasítottam a legénységet, hogy azt mindeképpen élve húzzák ki.

- Istenem – sóhajtotta Bolyáki és nem csak a fájdalom miatt.