(Triumphator írása)

Bár az igazat megvallva, Guttman például – aki időközben a helyi szkíta vezér, Iskündü első szolgája vagy bizalmasa lett – nem akart sehova se menni. Neki, az egykori örökös lúzernek ez a hely maga volt a hetedik mennyország. Valami, eddig ismeretlen atavisztikus ösztön tört elő belőle a szkíta lovak és lovasok láttán, akik kezdetben csak nevetgéltek az első esetlen próbálkozásain a nyeregben vagy a nyereg és a ló alatt, de aztán pár hét múlva alábbhagyott a lenézésük. A nyurga fiatalember – jó két fejjel volt magasabb a legmagasabb szkítánál is – egyszer csak olyan magabiztosan ülte meg a kicsi, vékony csontozatú szkíta lovakat, mintha világ életében ezt csinálta volna. És a kengyelvas, meg a zabla, meg a nyereg, amiket lerajzolt a harcosoknak, és az a tanácsa, hogy szögeljenek a lovak patájára sarló alakú fémet… Ha nincs vas, hát a bronz is megteszi. A kis Guttman önmaga és a szkíták tudta nélkül röpítette vagy öt évszázaddal előrébb a nomádok lótartási szokásait, és ezzel együtt civilizációs hatásukat. És okozott ugyanakkor mérhetetlen hatású időszennyezést, melynek láttán még a legkeményebb IDEA-ügynök is tehetetlenül tárta volna szét a kezét. Amikor lezuhanásuk után két évvel meghalt Auji, a nemzetségfő, nem volt kérdéses, hogy Iskündü lesz az utódja. Addigra már a három túlélő olyan praktikákkal fegyverezte fel a törzsfőt és ezzel a törzset, hogy nem volt kérdéses, kit választ meg a törzsfők tanácsa.

De a legfontosabbnak a nagydarab férfi tudását tartották. Egon, aki jó repülőtiszthez híven gyerekkora óta a térképek és a földrajz rabja volt, készségesen lerajzolta nekik emlékezetből az általa ismert világ és a közvetlen környék térképvázlatát, és tanítgatta az érdeklődőknek a földrajz és a terepi tájékozódás alapjait. Több iránytűje is volt, amelyek rezzenéstelenül mutatták az északi irányt. Ezek segítségével Iskündü csapata olyan magabiztosan mozgott a korábban jórészt ismeretlen terepen, mintha csak a hegyeken túl, a saját országukban jártak volna. Óriási területeken portyáztak, a jórészt lakatlan tájon, érintetlen tölgyesekben vagy füves pusztákon az egyik folyó – a Duna, ahogy Egontól tanulták – partjától egészen a másik, kisebb, de vadabb folyó – a Tisza – partjáig. Eljutottak egészen délre, ahol a kisebb folyó hordaléktól sárgás vizébe egy keletről, a hegyekből érkező folyó zöldes színű vize keveredik és Iskündü igazán itt csinálta meg a szerencséjét. Eddig is hallottak mendemondákat a súlyos sótömbökkel megrakott szekerekről meg tutajokról, de amikor a saját szemével látta a fehéren csillogó ásvány óriási halmait a két folyó találkozásánál álló csűrökben, elakadt a szava az ámulattól. És attól is, hogy ezt a hatalmas vagyont milyen szedett-vedett népség adta-vette egymás között. Pillanatok alatt szétkergették a telep őrzőit, aki nem tudott vagy akart menekülni, annak véres holttestét a Tisza vitte el dél felé. A hegyekből leereszkedő tutajosok ezen túl Iskündünek adták el a sót, amit ő vitetett tovább északnak, és ő adott el a délnek induló tutajok gazdáinak. A só annyira fontos volt az állattartó pusztai népeknek és – legnagyobb bánatukra – annyira ritka a síkságon, hogy szinte egy az egyben cserélték aranyra. Iskündü mérhetetlen gazdagságra tett szert és a szkíta hatalmi központ pár év alatt délre költözött.

Erika sokat változott az évek alatt. Anya lett, ikerfiúkat szült Egonnak, akivel még az egész őrület kezdetén, talán abban a biztos tudatban, hogy nem élik meg a holnapot, meggondolatlanul viszonyt kezdett. Nem is viszony volt, inkább öntudatlan menekülés a felfoghatatlantól, pótlék, kapaszkodó valamihez, ami végérvényesen eltűnt. És ez a viszony az idő múlásával, no meg a kis jövevények világra jöttével tulajdonképpen családdá nemesedett. Erika most is ugyanaz a vörös hajú, démoni szépségű asszony volt, mint aki 9 éve felszállt arra a végzetes járatra, csakhogy a buja érzékiséget az anyaság a nőstény farkas elszántságára változtatta. És a nőstényfarkas nem hagyja el soha a kölykeit. Amikor megtudta, hogy el akarják vinni a fiúkat, megesküdött magában, hogy nem hagyja. Nem, és kész.

***

- Legalább én velük mehetnék… - suttogta az asszony alig hallhatóan Egon ölelése mélyén. A férfi elhallotta és sóhajtott. Nem fogja elmagyarázni az asszonynak ezredszerre is, hogy itt – akármilyen furcsán hangzik – nagyobb biztonságban és anyagi jólétben élnek, mint az ómagyarok odaát. Ómagyarok… Már a szó is furcsa képzeteket keltett az agyában. Egy eltűnt világ poros, dohos, avítt szagát érezte az orrában, lelki szemei előtt megszürkült szélű, fekete-fehér fényképek villantak fel és karcos archív filmek kockái peregtek. Önkéntelenül is megborzongott. A katonákkal, no meg azzal az ájtatos pappal való találkozás után minden vágya, hogy „hazamenjen”, varázsütésre szertefoszlott. Távolabb érezte magát tőlük, mint a szkítáktól, akikkel az elmúlt éveket átélte. Ők beleillettek ebbe a tájba, ebbe a korba. De ezek az ómagyarok… Mintha puszta létezésükkel megcsúfolnák a világot, egyszerűen otrombán nem ide valók, mások, totálisan és végletesen mások. És mennyire önteltek és magabiztosak. Rémisztően magabiztosak. Nem is magyarok. Mi nem ilyenek voltunk. Azok nem ilyenek voltak. Vagy lesznek. Vagy lettek volna…

Lehet, hogy a szkíták elaléltak tőlük és az ismeretlen eszközeiktől, de Egont mellbe vágta a sereg szánalmassága. Összevissza egyenruhák, szinte mind foltos, szakadt, és rémesen koszos. Iszonyatos állapotban vergődő járművek és málhás szekerek. Mindenféle fegyver. És azok az arcok… Javarészt fiatalok, csak pár vele egyidős, negyven körüli férfi, akik szemmel láthatóan magasabb beosztást töltöttek be. Beesett arcú, feszülő bőrű, kiugró járomcsontú arcok, melyek mélyén a szüntelenül zsákmányt kereső, prédára leső hiúz könyörtelen szeme csillog. A könyörtelenség mellett a lenézés, a megvetés nyílt parazsa is kivillant a félig lehunyt szemhéjak alól, ahogy ráérősen szemügyre vették a szkíta telepet. Nem kellett hozzá egy szót sem tudni magyarul, hogy bárki megértse, miről beszélnek egymás között. A szkíták jó emberismerők és tapasztalt harcosok voltak, hamar felismerték, bár a jövevények egyelőre békések, de nyilván szívesen beléjük marnának. Nem sok kellett hozzá, hogy az egyre növekvő ellenséges érzület tettlegességbe csapjon.

Következő rész