Miklósi emancipátor hadnagyot az ágyából ugrasztották ki és utána olyan dolgokkal traktálták, hogy többször komolyan elgondolkozott azon, hogy tényleg felébredt-e, nem csak álmodja az egészet.

- Nagyon a végén járunk a havi üzemanyagkeretünknek – figyelmeztette Kovács tizedest, aki messze hallható izgalommal túráztatta az viharvert Suzuki-motoros deszkatákolmányt, amit jobb híján terepjárónak hívtak, de csak olyankor, amikor nem volt a közelben igazi átkerült.

- Azt mondták, nem kell foglalkoznunk ezzel – felelte vidáman Kovács.

- Hát nem magát fogják lecseszni, az biztos, tizedes – ült be mellé Miklósi. Még mindig szédült a hirtelen ébredéstől és a rádiós szobája is csak furcsa álomképnek tűnt. Ahogy a beszélgetés is, a felettesei helyett valami recsegő hanggal beszélt, amit alig értett és aminek a tulajdonosa alig akarta elhinni, hogy hetek óta nincs telefonvonaluk, mert valami beszivárgó anti banda tönkrevágta a vezetékeket és azóta is várják a műszakiakat. Valami ezredes volt, Szalai vagy ilyesmi, tényleg néha csak minden második szavát értette, de előtte a felettese megerősítette a parancsokat, amiket hallani fog. Állítólag Esztergomból. És igen, tényleg azt mondták, hogy semmivel nem kell spórolni, de Miklósi jól tudta, hogy szokták az ilyesmit érteni.

A hirtelenjében felfirkantott szavakra nézett a noteszében.

- Gyerünk a dokihoz! - mondta Kovácsnak.

Negyed órával később a szokásosnál is mogorvább körzeti orvossal és az emancipátorok szanitécével kiegészülve zötykölődtek a sápadt holdfényben. A parancs értelmében még bedobtak egy rakat egészségügyi csomagot és néhány takarót hátra, Miklósi helyettese pedig hátramaradt azzal a feladattal, hogy helyezze készültségbe az egész emancipátor egységet és a helyi polgárőrség vezetőit is ugrassza be. Azt persze nem tudta, hogy miért, ezt még Miklósi sem tudta. A sötét éjszakában nem látta a noteszébe firkált szavakat, de már csak az utolsó pont volt hátra, amire emlékezett, nehéz lett volna nem emlékezni rá. Települjön ki a Juhász-rétre, vegye át az ott állásban levő megtörő század parancsnokságát és hallgassa meg a rangidős megtörő tiszttől kapott eligazítást. Az egész annyira nonszensz és groteszk volt, hogy Miklósi már csak ezért sem kételkedett a parancs hitelességében. Természetesen tudott a megtörőkről, a legutóbbi szkíta betörés után nem is bánta, hogy nem az ő embereinek kell az ártéren átszivárgó bosszúszomjas barbárokat levadásznia, már csak azért sem, mert ezen a terepen, az ő harci kiképzésükkel ez legalábbis kétesélyes játék volt. De hogy együtt menjen valami bevetésre ezekkel az… az állatokkal, azt nem tudta könnyen megemészteni. Elismerve a hasznosságukat, a megtörők képviseltek mindent, aminek ő ellene volt. Miklósi a terepen eltöltött évek ellenére még mindig hitt abban, hogy az antikat fel lehet és fel kell emelni, kultúrát kell adni nekik és a haza fényre derül.

Az egyik ligetet elhagyva a fényt is meglátta végül.

- Álljon meg! - utasította Kovács tizedest.

Az emancipátorok rikító sárgászöldre festett terejárója egy ropogva égő és fojtogató füstöt árasztó máglya mellett fékezett le. Miklósi meg sem várta, hogy Kovács tizedes behúzza a kéziféket, kiugrott a kocsiból és az AMD-jét a nyakába akasztva az eléjük siető sötét alakok felé lépett. A tűz vöröses fényében és az ártéri párával együtt gomolygó füstben olyanok voltak, mint valami démonok.

Vagy talán azok is, gondolta Miklósi. Semmi jót nem látott a tekintetükben és az egyenruhájuk is messze volt az előírásos viselettől.

Közölte velük, hogy kicsoda és utasította őket, hogy vezessék a parancsnokukhoz.

- Kövesse a tüzeket – mutatott előre az egyik tagbaszakadt megtörő.

- Milyen tüzeket? - kérdezte Miklósi, majd kicsit odébb lépett és kikerülve a máglya vakító fényköréből meglátta.

- Ez meg mi a franc? - vette át a megtörő stílust Kovács tizedes is a hadnagya mellé lépve, szája tátva maradt a csodálkozástól. A rét magas füvében két sor máglyarakás égett, mintha valami tűzzel kirakott út lebegett volna előttük a végtelenbe vezetve.

- Ott lesz a végén – mutatott újra előre a megtörő.

- Vezessen oda hozzá – ismételte meg Miklósi.

- Ezt a szart kell tüzelnünk – közölte vele a megtörő. - Így is mindjárt elalszik, nincs itt rendes fa. Azt mondták, az emik majd hoznak benzint.

Miklósit elöntötte a méreg, végre sikerült felébrednie és az egész elcseszett éjszaka miatt érzett frusztrációja majdnem kitört belőle, első ötletként akár egy sorozat 7.62-es lövedék képében a megtörő összenőtt szemöldökű fejébe, de aztán megemberelte magát és intett Kovácsnak, hogy visszaszállnak a kocsiba. A derékmagas fűben, az egyenetlen talajon ringatózva törtek előre a réten a két sor tűzrakás mellett, míg végül meglátták a megtörők géppuskás teherautóját és a mellette leállított lovaskocsikat. Kovács tizedes leparkolt a géppuska alá és előzékenyen kiugrott, hogy kinyissa az ajtót a hadnagyának. Hadd lássák a megtörők, hogy megy az ilyesmi civilizált helyeken.

A megtörő százados fogadta az emancipátor hadnagyot, bár látszott rajta, hogy van véleménye a körülöttük kavargó dolgokról. Miklósi átvette a parancsnokságot és jelentést kért, mire tájékoztatták a telefonon kapott parancsokról és a réten felállított jelzőtűzrendszerről.

- Egy rajt hagytam hátra az átkelőnél – tette még hozzá a százados. - Ezeket a rohadt tüzeket csak az nem látja a környéken, aki nem akarja. Ha a barom lovasai meg akarják nézni, mit idétlenkedünk itt, az a raj lehet hogy kevés lesz a sötétben.

- Reméljük, hogy eseménytelen szolgálatuk lesz, százados – felelt egy kincstári okossággal Miklósi, majd Kováccsal meggyújtatta az öngyújtóját, hogy el tudja olvasni a megtörők rádiósa által lekörmölt parancsokat. Igen, tényleg jól hallottam, gondolta. Készüljön fel egy átkerülés előtti technikájú nagy repülőgépünk kényszerleszállására, áldozatok ellátására, kármentésre, minden megszerezhető dokumentum biztonságba helyezésére, teljes hírzárlat mellett. Elolvasta még párszor, majd tűnődve a századosra nézett, de a megtörő tiszt tekintetét látva nem érezte szükségét mélyebb eszmecserének.

- Van orvosuk? - kérdezte inkább.

- Egy felcser. Idehívjam?

- Igen.

Nem is tudtam, hogy maradt nagy repülőgépünk az átkerülés előtti időkből, gondolta. Nyilván eltitkolták, dolgoztak rajta, most meg felröptették és el is cseszték az egészet. Én se verném nagy dobra. Nyilván ezért közölték telefonon, azt talán jobban fedve tudják tartani, mint egy rádióadást, különben is hogyan kódolnák le ezt az éjszaka közepén.

Biccentett egyet a százados felé és a zubbonya mellényzsebébe rejtette a papírt.

- Cigaretta? - kérdezte tőle a megtörő tiszt. Miklósi megrázta a fejét. Nem mintha nem dohányzott volna, de volt már alkalma megtapasztalni, hogy micsoda házilag gyártott förtelmeket szívnak a megtörők. A saját, Esztergomból hozatott cigarettái ott voltak a kocsiban, egy elegáns kis dobozkában, de ha előveszi, illik megkínálnia minimum a századost és kár lenne erre pazarolni.

Az órájára nézett.

- Már idő van – mondta a századosnak. - Mit gondol?

- Ja, idő van.

Kicsit távolabb léptek a közelükben pattogó és füstöt okádó tűztől. A megtörő százados legénye egy rakétapisztollyal állt mellettük, hogy amint valami gyanúsat látnak vagy hallanak, jelezzenek az érkező gépnek. Hülye idealisták, azt hitték, működtetni tudnak egy ilyen szerkezetet ennyi évvel az átkerülés után, füstölgött versenyt a máglyákkal Miklósi. A holdfényes, csillagos égen felhők úsztak és a nyakuk megfájdult egy idő után a felfelé nézéstől.

- Ott mintha… - szólalt meg hirtelen Kovács tizedes. Észak felé mutatott. Mindannyian arrafelé fordultak és meresztették a szemüket. Miklósi egy kicsit behunyta a szemét, hátha kiélesedik a hallása. Igen, mintha valami zúgás… Vagy… Igen! Nem. Nem, nem, semmi. Kinyitotta a szemét és távcsővel is próbálkozott.

- Mégse – adta fel csalódottan Kovács tizedes.

Visszamentek a autókhoz. Vártak. Néha kelletlenül beszélgettek valami lényegtelen dologról. A százados időnként körbejárta a máglyákat. Néhány megtörőn látszott, hogy már nagyon elege van abból, hogy alvás helyett tele pofával nyeli a füstöt, miközben lehet, hogy a szkíták már rég lerohanták a táborukat és most az ő torkukra pályáznak. Miklósi egy kis időre visszaült a telepjáróba, ahol minden izgalom ellenére majdnem erőt vett rajta a fáradtsága; arra riadt fel, hogy feje előre bukik, ahogy egy pillanatra elnyomta az álom.

Még csak ez hiányozna, gondolta riadtan, ahogy kikászálódott a kocsiból. A megtörők az eddigieknél is szebbeket gondolnának, hogy ideültetnek a nyakukra egy emi hadnagyocskát, az meg bealszik a kocsijában. Szinte fájt, annyira kívánta a cigarettát és dühösen átkozta magában a saját hülyeségét és a százados száradt ganéból sodort baromságát.

Már hajnalodott, az egyre cifrább káromkodásokkal táplált tüzekből már inkább a füstjük, mint a fényük látszott messziről, mikor a megtörők teherautójában megszólalt a rádió.

- Uram! - hajolt ki a csapzott fejű rádiós a fülkéből. Először a századosra nézett, majd zavartan kapcsolt, mikor Miklósi indult el felé. Felkapaszkodott a fiatal fiú mellé és jelentkezett. Akinek nem volt dolga, mind közelebb húzódott és a feszültséget szinte tapintani lehetett.

Mikor Miklósi újra előbukkant, nagyon zavartnak tűnt. Intett a századosnak, hogy négyszemközt kell beszélniük.

- Vége a bevetésnek – mondta a századosnak. - Értesítettek, hogy gyakorlat volt, az emancipátor és a megtörő egységek együttműködését vizsgálták rendkívüli helyzetben. Megkértek, hogy tudassam mindenkivel, hogy a feletteseink rendkívül elégedettek a kitalált helyzetben mutatott helytállásunkkal és az elismerések nem fognak elmaradni.

- Hogy mi? - maradt lent a megtörő százados álla.

- Az akciónak vége, minden egység térjen vissza az állásaiba – zárta rövidre Miklósi, majd majdnem egy újabb kincstári lózungot kapott elő az együtt való szolgálat öröméről, de inkább csak leadta a szolgálatot és odébb lépve intett Kovácsnak, hogy induljanak, méghozzá minél hamarabb.

Nem akart itt lenni, mikor a megtörők megtudják, hogy egy egész éjszakán át szívatták őket egy kitalált átkerülés előtti repülőgéppel.