Gerjey Danken az igazak álmát aludva épp egyik oldaláról a másikra fordult a Csík-háti őrház nagyszobájában, mikor a nyakába szakadt az ég.

Az ágya megugrott és a nyírfaágakból ácsolt keret fejbe vágta, kiszakítva Dankent az álomképek közül. Az öreg halőr zavartan pislogott és pár pillanatig nem tudta, hova is hajtották el a lelkét a vízi szellemek. Az őrház gerendái és az őrtoronyba vezető hágcsó helyett a csillagokat és a sápadt hold fényét látta, a tőzegláp éjjeli neszei helyett pedig mindenhonnan recsegés-ropogást, sivítást, pattogást hallott és madarak rémült kiáltásai keringtek a levegőben.

Ez nem álom, hasított belé a felismerés pár zsibbadt pillanat után. Hosszú késéért nyúlt, amit a párna alatt tartott. Ízületei fájtak, mint mindig, mikor felébredt, nehézkesen kikászálódott az ágyából. A falról leakasztotta a dinamós lámpáját, megtekerte és körbevilágított. A felesége ott feküdt a helyén az alacsony nyírfaágyon, békésen és mozdulatlanul, de az összképbe sehogy sem illett bele az a fémcsőből eszkábált zászlórúd, ami az asszony felsőtestére terített nyári takaróból állt ki és körülötte egyre nagyobb sötét folt éktelenkedett.

- Átkozott szellemek! - nyögte Danken, ahogy tudatosult benne a kép. A kése kiesett a kezéből, a lámpát az ágyra dobta és a felesége mellé rogyott, két kézzel megragadta az arcát, de az asszony nem mozdult. Danken megrázta, de csak a fémcső ingott ide-oda. Érezte, hogy gondolatai lelassulnak és zavarossá válnak. Kintről valami nagy robaj hallatszott és földöntúli fény lüktetett. Követte a zászlórúd vonalát felfelé és zavaros gondolatai közé egy újabb nyugtalanító érzés vegyült, majd a hiányérzet formát is öltött. Az őrtorony, ahol a fiai aludtak és egymást váltva őrködtek! Elengedte a holttestet és a hágcsóhoz botorkált, legalábbis ahhoz, ami maradt belőle: a vastag ágfákból ácsolt létrát valami úgy kettétörte, mintha csak egy kis gallyacska lett volna és a meghagyott részét a sparheltre vágta, összetörve az odakészített agyagedényeket. Mi történik itt? kérdezgette magában Danken. Leakasztotta a puskáját a falról, letörte a csövét, betöltött egy patront és egy maréknyit a zsebébe süllyesztett, majd remegő kézzel kiemelte a tölgyfa reteszt a megerősített bejárati ajtóról, kitárta, és döbbenten kitántorgott az odakint feltáruló pokolba.

Gerjey Danken őrháza egy magasabb hátra épült pár éve, mikor a sokáig csak a lidércek járta tőzeglápot fejleszteni kezdték az ómagyarok. Az őrháznál keresztezte egymást három út is, amik a tőzegbányától, a két új halastótól és a helyi igényeket kielégítő fakitermeléstől vezettek észak felé, az emancipációs telep gyűjtőpontjáig, hogy onnan továbbítsák a termékeket a Dunán át az ómagyarok földjei felé. Danken békés, nyugodt öregkorra számított, vén fejjel még egy emancipációs vizsgát is letetettek vele, legkisebbik fiát Esztergomba vitték taníttatni a ferencesekhez, két nagyobbik fiát pedig maga mellett tartotta és így gondozták a halastavakat és felügyelték a körzetet. Az ómagyarok még az őrházat is segítettek felépíteni fűrészáruval és némi pénzzel. A középső fia ősszel esküvőre készült és a nagyobbik gyerekkel ellentétben az őrházba akarta hozni a családját. Az ifjabb Danken csak dolgozni járt ki.

Az idős halőr pár lépést odébb tántorgott és visszafordult. Az őrház vaskos tornya, ami egy kisebb lakást is rejtett, egész egyszerűen eltűnt, mintha egy nagy bárddal lecsapták volna a helyéről. A hátat fatörmelék borította és sok minden más, amit nem ismert fel. Furcsa szag terjengett a levegőben, hasonló ahhoz, ami az ómagyarok gépeit lengte körül, de nem teljesen olyan. A halastó felé vezető út és az azt környező alacsony fák, göcsörtös bokrok eltűntek, mintha valami hatalmas eke szántott volna köztük, bele a sötét éjszakába.

A pusztítás annyira áthatott mindent, hogy Danken kinyitotta a puskáját és a vállára akasztotta; annak, ami ezt tette a környékkel, egy patronos puskával nem árthat úgyse. Ha még itt van egyáltalán, gondolta. Ha nem csak véletlenül hagyta őt életben.

A lámpát tekerve tört előre. A sápadt fényben szakadt szélű, sok ember magasságú fehér pajzsokat látott, néhol kékes-vöröses festéssel. Itt-ott kisebb tüzek égtek ropogva. Egy helyen ruháknak látszó halmok feküdtek szanaszét dobálva. Mikor közelebb ért, a ruhák holttesteknek bizonyultak. Az első arccal az út melletti vízelvezető árok sarában feküdt, mikor Danken kiráncigálta onnan, egy ómagyar nővé vált, a feje úgy lifegett, mint Danken unokáinak rongybabáié. A halőr gépiesen tört előre. Néha mintha kívülről látta volna magát, gondolatai tompán döcögtek, kissé lemaradva attól a felismeréstől, hogy családja nagy része nincs többé és már neki sem lehet sok hátra. De akármi is tette ezt, meg akarta nézni magának még utoljára.

A Piros-liget nagyobb fái közé egy nagy tartályszerűség szorult, ugyanazokkal a fehér-vörös-két színekkel. Körülötte még több ruhafoszlány, csomó, szemét és sok, sokféle módon sérült holttest hevert. A tartályban valaki üvöltött, talán egy nő. Mikor Danken bevilágított, az üvöltéshez egy másik hang is csatlakozott, mintha mondani akart volna valamit, de Danken nem ismerte ezt a nyelvet, pedig kicsit tudott ómagyarul. A tartály mintha két szintes lett volna és a hangok odafentről jöttek. Letette a puskáját egy tisztább helyre és a tagjaiban szurkáló fájdalommal nem törődve megpróbált felkapaszkodni a tartályba. Rögtön meg is vágta az egyik ujját az éles fémperemen; a szellemeket szidva kapaszkodott tovább. Most már megharagudhatnak rá, mit tehetnének még vele? Mikor végre meg tudta vetni a lábát, maga elé húzta a nyakába akasztott lámpát és tekerni kezdte. A tekerés ütemére erősödő-gyengülő fénycsóva zsúfolt, szűk helyet mutatott, a tartály belseje székekkel volt tele, a székekbe embereket kötöztek, a többségük mozdulatlanul hevert, oldalra billenve, ahogy a szíjak tartották őket. Az üvöltés hátulról jött. Pár sorral odébb megmozdult egy kéz és Danken felé intett suta, esetlen mozdulattal. Danken dermedten nézte a látványt, mozdulni sem tudott, csak a dinamós lámpát tekerte és a vele szemben ülő testek arcai lassan mind a felesége és a fiai arcait öltötték magukra.

Még akkor is így állt, gépiesen tekerve a lámpát, mikor újabb alakok kapaszkodtak fel mögötte és ómagyarul kezdtek ordítozni vele. Erre sem tudott reagálni, lelke már elszakadt a testétől. Azt is csak kívülről szemlélte, ahogy félrelökik, majd lerángatják, kifektetik a megkínzott földre, feltépik az ingét, megvizsgálják, majd odébb húzzák, hogy helyet csináljanak a többi megkínzott testnek.

Lelke csak akkor tért vissza a testébe, mikor - ki tudja mikor – az ómagyarok egyik emancipátor kórházában ébredt fel. Elmondták neki, hogy villámcsapás miatt leégett az őrháza és a felesége és a két fia bent égett a tűzben és ő is megsérült, mikor a családját próbálta menteni. Beütötte a fejét, azért nem emlékszik tisztán mindenre; elég sokat félre is beszélt. Egy korábban sohasem látott emancipátor tiszt még ki is tüntette és biztosította róla, hogy hősiessége és a családját ért tragédián megindulva az ómagyarok gondoskodni fognak róla élete végéig egy szerzetesek által fenntartott idősek otthonában, távol a világ zajától, főzeteikkel megkönnyítve az emlékeivel való viaskodást.

(Kép forrása)