Takács Héraklész Róbert rendkívül elmélyülten tanulmányozta az iránytűjét és az óráját, majd időnként lefirkantott valami az ölében tartott mappába. Néha többször is meginspiciálta a műszereket, ekkor áthúzta a jegyzeteit és új szöveget kapart le a papírra. Szóval látszódott rajta, hogy rendkívül fontos és nagy koncentrációt igénylő feladatot végzett. Annyira jelentős volt a munkája, hogy kénytelen volt egy szekéren utazni, másképpen ugyanis rendszeresen kiesett volna a ritmusból.

A szekerek a IX. légió pontosabb kifejezés híján utászszázadának nevezett egységéhez tartoztak, mely egység parancsnoka, Publius Quinctilius Valgus huszonkét évéből és nemes származású és ám totálisan jelentéktelen családjából eredő mérhetetlen büszkeséggel feszített egy piszkosszürke poroszka ló nyergében. A lovaglás, amint ezt az emberiség sokezer éves tapasztalata bizonyította kevésbé volt megterhelő, mint a gyaloglás, ugyanakkor Herman nem bízott az állatokban. Az állat kockázati tényező, amelyik a legváratlanabb pillanatban hagyja cserben állítólagos gazdáját, felnyerít/ugat, amikor csendben kellene maradnia, rúg/harap egy teljesen veszélytelen szituációban, hanem az ellenséget azt a világ minden kincséért nem lenne hajlandó bántalmazni. Nem, Herman a saját két lábában sokkal jobban megbízott, mint egy ló négy lábában.

Ugyanakkor a római saru tökéletesen alkalmatlan volt nagyobb távok legyaloglására, a hátizsák helyett használt kereszt alakú málhafa pedig egy ergonómia rémálomnak számított. A surranó és a katonai bornyú természetesen szigorúan titkos eszköznek és időszennyezésnek minősült, a hozzájuk kiszabható drákói büntetésekkel együtt. Állítólag azért volt veszélyes átadni ezeket a tapasztalatokat, mert ezeket az egyszerű használati tárgyakat az antik is lemásolhatták volna, szemben mondjuk azokkal a kis tranzisztoros rádiókkal, amiket mindenfelé szétszórtak a Kárpát-medencében. Ettől függetlenül az esztergomi követ ómagyar szabóval és cipésszel is dolgoztatott, ha annyira érdekelte volna őket a surranó, akkor már rég lenne nekik. Sajnos nem érdekelte őket így maradtak a sarunál, Herman őszinte bánatára ugyanis igyekezett tekintettel lenni a helyi szokásokra. A talpa és a bokája viszont korántsem volt ilyen megértő a római menetfelszereléssel kapcsolatban.

A legrosszabb azonban a csend volt, illetve nem is csend, mivel egy vonuló légió sok mindenre képes, azonban csendben maradni azt nem. Az utászok ráadásul sokkal közelebb álltak a trén hátsóbb régióihoz tartozó „csapatokhoz”, mint a valódi katonákhoz, így csak rendkívül keménykezű és talpraesett parancsnokok vezénylete alatt voltak képesek fegyelmezetten viselkedni. Az ifjú Valgusra ebből csak a keménykezűség és a talpraesettség nem teljesült, vagyis az utászok igazi csürheként szédelegtek az országúton. Egyetlen egy dolgot leszámítva: sebességben felvették a versenyt az igazi legionáriusokkal is. Kénytelenek is voltak, ugyanis a légió senkire nem várt, igaz az utászok csak könnyű láncinget hordtak, a szokásos gladius-pajzs kombináció helyett pedig vívásra szolgáló ibér kardot kötöttek az oldalukra. Na de a csendről, szóval Hermant igazából a beszéd hiánya zavarta, hegyivadászként ugyan hozzászokott a néma meneteléshez, ahhoz azonban, hogy körülötte mindenki értelmetlen nyelven kuruttyol, miközben ő némán lépdel nem.

Néhány alapszót már megértett latinul, viszont ha az ember szókincse harminc katonai kifejezésre és trágár szócskára terjed ki, az meglehetősen lecsökkenti a lehetséges beszédtémák számát. Vagyis két lehetősége volt, sőt mivel Valgus a század elején pöffeszkedett a kehes lova nyergében, ezért valójában csak egy.

- Üdv.

- Ave, Főnök. Mi újság van?

- Szerinted?

- Gondolom nem sok.

- Hát nem, ez a menetelés rész a legunalmasabb a katonáskodásban.

- Azt elhiszem – a szekér elért egy útkanyarulathoz, mire a térképész ismét megnézte az óráját és az iránytűt, majd levéste az eredményt – ugye nem tudod, mit pusmognak a hátad mögött?

- Ki pusmog és mit?

- Mindenki, mármint a rómaiak, és arrogáns marhának tartanak, amiért együtt gyalogolsz a sereggel.

- Arrogáns marhának?

- Két napja szimplán marhának tartottak, mert tiszt létedre gyalogolsz ahelyett, hogy lovon vagy szekéren utaznál. Azóta arrogáns marhának gondolnak, aki valami idióta ómagyar szokás miatt be akarja bizonyítani, hogy van olyan kemény, mint egy római, noha ez lehetetlen.

Herman megvakarta… volna a feje búbját, azonban ez a sisak miatt lehetetlen volt.

- Ebbe eddig bele sem gondoltam.

- Pedig a rómaiak szörnyen büszke népség, magukat mindenkinél különbnek tartják.

- Mint az ómagyarok.

- Vagy a germánok.

- Azt hiszem minden nép magát tartja a legnagyobbnak. De tényleg arrogáns marhának tartanak, mert képes vagyok az ő menetteljesítményükre?

- Ahogy mondtam.

- És ha most felszállnék a szekérre?

- Akkor ezen felül még puhánynak gondolnák.

- Vagyis nincs megoldás?

- Hacsak meg nem vered az összest akkor nem nagyon. Viszont Varro legátus zokon venné, ha megsemmisítenéd az utászszázadát.

Elsőre szimpatikusnak találta, hogy becsületre tanítja ezeket a nagyképű barmokat. Tulajdonképpen másodikra is. Alaposabban végiggondolva azonban inkább Kapitányt ütné agyon. Bármennyire is nő. Illetve Kapitány nem volt nő, legalábbis abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat érteni szokták, csábító szépség, feleség, anya, védtelenség, erotika satöbbi. Faltörő Jerke, tökéletesen lefedte az IDEA főnök és a nemiség kapcsolatát.

- Egyébként mit firkálsz arra a papírra?

- Mivel foglalatoskodnak a térképészek? Térképet csinálnak.

- Na de van térképünk!

- Van, a Mi Urunk 2006. évének megfelelő állapotról. És bár a hegyek nem mozdultak el, minden más igen. Az autósatlasz szerint, ahol most vagyunk a Rhône-nak szinte tökegyenesen kellene folynia, de a gallok valamiért még nem szabályozták ezt a szakaszt. Egyébként az atlasz szerint félnapi járásra vagyunk a Pic nevű étteremtől, amelyik három Michelin-csillagot kapott, állítólag a világ egyik legjobb étterme. De kétlem, hogy átkerült volna, úgyhogy a massiliai Két Ökör fogadó elsőségét semmi sem fenyegeti.

- És hogy pontosítasz?

- Óh bízok a rómaiakban?

- Bízol a rómaiakban?

- Nem ezt mondtam? A kulcs az egyenes vonalú egyenletes mozgás.

Takács Héraklész Róbert arcán a világ talán legkenetteljesebb vigyora terült szét. Nem is csoda a legtöbb ember élvezi, amikor szellemi fölényét a lehető legteljesebb mértékben érvényre juttathatja a hierarchiában felette állókkal szemben. Bizonyos visszamaradott térségekben felakasztották az embert ezért.

- Az egyenes vonalú egyenletes mozgás. Most már mindent értek.

- Szerintem nem.

- Ördögöd van, ezzel a mázlival lottóznod kellene.

Herman az ibér kard helyett jobban szerette a hagyományos jégcsákányát. Edzett acél hegye volt és arra találták ki, hogy jó mélyen beleálljon a jégbe. Hogy biztosabban rögzítsen a penge fogazott volt, ennek köszönhetően rettenetes sebet ejtett és az áldozat általában perceken belül elvérzett.

- Jól van – a térképész észlelte a Hermanból áradó indulatot és visszakozott – a rómaiak egy dolgot tudnak nagyon. Menetelni. Konstans ütemre, szóval egy római légió órákon keresztül képes tartani az eredeti sebességét. Ha tudod, hogy mennyi időt tettek meg adott irányban, akkor azt is tudod hol vannak.

- Ennyi?

- Azért nem, ha látok valami fixpontot, akkor kiháromszögelem a pozíciónkat.

***

- Főnök.

Hermannak rettenetesen sajgott a talpa a jóformán használhatatlan római saru után és erősen hajlott volna a menetelés feladására és a szekér kényelmére. Ugyanakkor ebben az esetben a rómaiak puhánynak tartanák és sem egy teutont sem egy hegyivadászt nem lehet puhánynak nevezni. És okot sem adnak arra, hogy puhánynak hívják őket. Vagyis egyetlen lehetőség maradt: menetelni Lyonig, a térkép szerint már túl vannak a félúton.

- Mondd!

- Főnök, arra gondoltam, hogy esetleg a ma este meg tudnád csinálni egyedül a Szíriusz-kalibrációt?

- Egy hete még azt sem hitted el, hogy tudok csillagnavigálni.

- De azóta bebizonyítottad, hogy tudsz.

- És mire fel bízol meg bennem ennyire.

- Mégiscsak te vagy az akció parancsnoka.

- Eddig is én voltam – Herman egyre gyanúsabbnak találta a térképész viselkedését – mi lenne, ha az igazat mondanád.

- Dolgom van.

- Itt, a puszta közepén?

- Akárhol, mégiscsak férfi vagyok!

Herman végigmérte a százhetvenöt centi magas és legfeljebb hatvanöt kilós térképészt.

- Jobb körökben az ilyen satnyákat legfeljebb fiúnak mondják.

- Ha férfi, ha fiú vannak szükségleteim!

- Szükségleteid?

- Igen, és rendkívül bunkó dolog lenne, ha megtagadnád a kielégítésüket.

- Menjél te alfahím – nevetett fel Herman – a Szíriuszt majd megoldom egyedül.