Az Á.u. 50-es más néven a Karvalyorrú-féle szkíta felkelés. Egy Á.u. 50-ben a Tiszavidéken dúló szkíta lázadás, melynek során összességében ötszáz és ezer fő közé tehető, részben tűzfegyverekkel felszerelt szkíta rablóbanda több ómagyar telepet feldúlt a Tisza Szolnok és Tokaj közötti részén. A felkelés kezdetének Tiszaroff elpusztítását szokás tekinteni, míg a felkelés végének az újszentmargitai csatát
Előzmények
Ómagyar emancipációs program
Az ómagyar terjeszkedési tervekben az Alföld Szegedtől északra fekvő része nem bírt kiemelkedő fontossággal. A minimális jelenlét doktrínája értelmében a terület - leszámítva a Tisza vonalát - nagyrészt a névleg szövetséges szkíta törzsek uralma alatt állt. A Tiszavidéki Emancipációs Körzet székhelyének számító Szolnokon, és az Eger illetve Kassa felé vezető hadiutat ellenőrző Tokajon kívül az ómagyar jelenlét elszórt emancipációs központokat illetve ellátódepókat jelentett.
Az ómagyar terjeszkedés ennek ellenére, ha lassan is, de folyamatosan haladt. Ez egyrészről a hagyományos szkíta gazdálkodási forma visszaszorulásával járt, másrészről az ómagyar eszközök, különösen a fegyverek megszerzése révén gazdag zsákmányt is ígért a közrendű szkíta harcosok számára.
Á.u. 50-re, bár még mindig a Tisza árterére korlátozva, de már megjelentek azok az ómagyar telepek, melyek a folyóról közvetlenül nem voltak elérhetőek és védhetőek.
A szkíta törzsszövetség
A szkíta törzsszövetség Auji vezetésével vonult be a Kárpát-medencébe, az átkerültekkel a Horváth Egon, Szolnoki Erika, és Guttman Zsolt fémjelezte időszennyező csoport révén kerültek kapcsolatba és az Iskündü nevű vezérük rövid időre az uralma alá vonta a későbbi Szeged környékét, melynek révén a sókereskedelem ellenőrzése a kezébe került. Mivel ugyanez a környék volt Ómagyarország legfontosabb olajlelőhelye, ezért kénytelen volt a területet átengedni, azonban az ómagyar vezetés garantálta a szkíták autonómiáját és egyben támogatta Iskündüt, mint új szkíta főlovast.
A szkíta autonómia a későbbiekben is fennmaradt, bár Á.u. 20-ban és Á.u. 27-ben az ómagyar kormány megvásárolta a Tisza völgyét az aktuális szkíta főlovastól. A szkíták napjainkban is félnomád nagyállattartóként élnek az Alföldön, jóindulatukat az ómagyar vezetés az állami átvevőhelyek segítségével igyekszik megvásárolni, azonban az összetűzések az ómagyar telepesek/hajdúk illetve a szkíta harcosok között mindennaposak.
A szemben álló erők
Az ómagyar haderő
A Tiszavidéki Emancipációs Körzet határvidéknek számított, így Petréssy ezredes relatíve erős haderő felett rendelkezhetett. Szolnoknál, illetve a stratégiai fontosságú Tokajnál egy-egy századnyi fegyveres emancipátorokból álló állandó helyőrség volt, az emancipációs körzethez tartozott még egy századnyi megtörő erő, illetve két hajórajnyi Perbált-osztályú naszád, valamint a Tiszai Flottila vezérhajója, a módosított Cadifor-osztályú naszád az ÓmHH Iskündü. A Tiszavidéki Emancipációs Körzet haderejéhez tartozott egy léghajó illetve változó számú hidroplán is.
Az állandó haderőn felül még legalább egy zászlóalj erejű területvédelmi egységre számíthatott. Ennek mintegy harmada adott esetben támadó műveletekhez is bevethető hajdúkból áll.
A szkíta lázadók
Egységes szkíta hadrendről a korábbi felkelésekhez hasonlóan itt sem lehetett beszélni. Az alkalmi rablóportyákra a saját anyagi gyarapodásuk, és társadalmi felemelkedés (ideértve a családalapítást is) érdekében a fiatal közrendű szkíta harcosok már az Átkerülés előtt is gyakran összeálltak. Az ómagyar eszközök, különösen a fegyverek birtoklása olyan hatalmat jelentett, amelyért bármelyik szkíta harcosnak megérte az életét kockáztatnia.
A rablóportyák így "békeidőben" is állandóak voltak, bár ezek többnyire a magányos kereskedők megtámadását, esetleg az állatállomány megdézsmálását jelentette. Egy egy karizmatikusabb vezető idején nagyobb szkíta csapatok is összeállhattak egy "keményebb" célpont, mint egy ómagyar gazdaság megtámadására. A szkíta lázadók létszáma így nem volt állandó, a zsákmány ígérete újabb harcosokat csábíthatott a lázadókhoz, míg akár a sikeres, akár a sikertelen portyák a harcosok hazatéréséhez vezethettek.
Az ómagyar légifelderítés miatt a teljes lázadó sereg ritkán állt össze, ehelyett több, egymással többé-kevésbé együttműködő kisebb csapatra oszlottak.
A tiszaroffi mészárlástól a szajoli ütközetig
A tiszaroffi mészárlás
A szkíta felkelés tényleges kezdetének a Tiszaroffi Emancipációs Központ elleni támadást szokták megjelölni, bár előtte is fokozódott a szkíta bűnözők aktivitása. Az emancipációs központ a korábbi ómagyar telepekkel ellentétben a folyótól távolabb épült, és így sem a rendszeres járőrtevékenység, sem pedig a folyami flottilla tűztámogatására nem számíthatott. Ennek ellenére a megerődített támaszpontot és a géppuskával felszerelt fegyveres emancipátorokból álló őrséget elégségesnek ítélték bármilyen szkíta portyázó erő elrettentésére.
Maga a támadás lefolyása vélhetően soha nem lesz teljesen tisztázott. Valószínűleg belső ember segítségével, éjszaka vitelezték ki, és megsemmisítő ómagyar vereséggel ért véget. A telep teljes személyzetét lemészárolták és a szkíták tucatnyi lőfegyvert zsákmányolhattak.
Kisköre ostroma és a sikertelen felmentési kísérlet
A Tiszaroff elleni támadást követően lényegében általános szkíta felkelés bontakozott ki. Több száz, a törvényesség határán álló szkíta harcos összehangolt támadásokat indított az ómagyar telepek ellen. Petréssy ezredes a további veszteségeket elkerülendő elrendelte a folyóról nem védhető telepek azonnali kiürítését. Az egyik legfontosabb ilyen telepet, a szeszfőzdéjéről ismert Kisköre-Obsitostelepet azonban eddigre a szkíták már körülzárták, így a kiürítés helyett annak felmentése lett a Csuka Endre vezette hajdúbanda feladata. Az erre nem felkészített, ideiglenesen összetrombitált csapatot azonban a folyami kirakodóhely és a telep között csapdába csalták a szkíták, és gazdag zsákmányt ejtve visszaverték őket. A kudarc következtében Petréssy ezredes minden ómagyar támadó műveletetet leállított. Az elvágott Obsitostelep ezek után további szkíta támadásokkal nézett szembe, melynek azonban sikeresen ellenállt.
A szajoli ütközet
Az eddigi sikereken felbátorodott szkíták ezután összevonták az erőiket egy döntő győzelem reményében. A cél a Szolnok környéki ómagyar halgazdaságok és marhatenyésztő telepek kirablása volt. Az ómagyar erők azonban az eveksz szolgálatot adó léghajóknak köszönhetően észlelték a szkíták gyülekezését és légitámadásokkal sikeresen szétszórták őket. A Szajolnál megerősített védőállásban álló megtörők és fegyveres emancipátorok számíthattak többek között az ÓmHH Iskündü nehézgéppuskáinak, illetve aknavetők támogatására is. Az ómagyarok a szkíta támadást sikeresen visszaverték, azonban Petréssy ezredes szigorúan megtiltotta az üldözést és Szolnok védelmét jelölte meg elsőrendű stratégiai prioritásként.
Állásháború a Tisza mentén
A szajoli vereségük után a szkíták nem indítottak további nagy léptékű hadműveleteket, hanem kisebb csoportokban próbáltak átkelni a Tiszán. Eddigre azonban az Ómagyar Honvédség jelentős erősítést küldött (8 század). A csapaterősítés jellemzően fegyveres emancipátorokat, köztük sorállományúakat jelentett, azonban a feladatul kitűzött statikus védelemre ezek a csapatok is alkalmasak voltak. Június-július során a szkíták mintegy féltucatnyi alkalommal próbálkoztak valamelyik gázló megkaparintásával, azonban ezek rendre kudarcba fulladtak, hasonlóan az Obsitostelep elleni támadásokhoz.
A gázlók sikeres védelme után a passzív ómagyar magatartás egyre kevésbé volt tartható, így július elejére a megtörőket újra támadó műveletekben kezdték el alkalmazni.
Az ómagyar ellentámadás a déli szakaszon
A javuló helyzetre való tekintettel, július 15-én Petréssy ezredes engedélyezte a megtörő egységek nagy léptékű műveleteit. Az első ómagyar akció Szolnok környékének a teljes megtisztítása volt, melynek során a megtörők a Szajolnál kiépített védelmi állásból mintegy 10-15 km mélyen benyomultak a szkíta területre. A hadművelet során lényegi ellenállásba nem ütköztek, és július 17-re a szolnoki emancipátor erők új védőállást vettek fel az Átkerülés előtti Martfű-Törökszentmiklós vonalán.
A megtörő erőket ezután a június eleje óta ostrom alatt tartott Obsitostelep felmentésére vetették be, a megtörők itt is lényegi ellenállás nélkül elérték a telepet, lőszert és élelmet juttatva a védőknek. A megtörőket július 23-án itt is fegyveres emancipátorok váltották fel. Ezzel a Kisköre és Szolnok közötti szakaszon lényegében véget értek a harcok.
Általános ómagyar ellentámadás
Obsitostelep felmentése után az ómagyar hadvezetés célja a szkíta fősereg megsemmisítése lett. Mivel az erősítésként idevezényelt csapatok a hiányos terepismeret folytán, és politikai okokból támadó hadműveletekre nem voltak alkalmasak, ez a feladat Rácz százados megtörőire hárult. Az agresszív stratégiát favorizáló Rácz százados a megtörőkböl három, nagyjából szakaszerejű alakulatot képzett. Ezek az alakulatok légi támogatás mellett mélyen benyomultak a szkíta területre. Az akció célja a felkelőket támogató szkíta hátország felmérése és a konkrét felkelő csoportokról való leválasztása volt.
Mivel a felkelés kifulladóban volt és az általános szkíta felkelés nem tört ki, így a megtörőknek kerülniük kellett a szükségtelen vérontást. Július végén és augusztus elején a jelentések szerint nyolc alkalommal kerültek a megtörők az ellenséggel harcérintkezésbe és 1 halottat valamint 7 sebesültet veszítve legkevesebb 92 szkíta lázadóval végeztek. A megtörők visszaszereztek 2 kalasnyikovot és 16 sörétes puskát. Emellett 5 szkíta falu hódolt be az ómagyar erőknek.
A legfontosabb célt, a lázadók főseregének lokalizálását és megsemmisítését azonban egyelőre nem sikerült elérni.
Az újszentmargitai csata
A szkíta fősereg ezidőtájt észak felé vonult, hogy újabb átkelést erőszakoljon ki a Tiszán, vagy ostrom alá vegye Tokajt. Az óvatos Karvalyorrú az embereit éjszaka mozgatta, ennek köszönhetően az ómagyar felderítés elvesztette őket szem elől. A szkíta fősereget végül a Tiszacsege-Bencegázlónál vívott ütközet fedte fel. A szkíták számítása részben bejött, ugyanis az ómagyar vezetés nem számított rá, hogy a szkíták ennyire északon próbálkozzanak, azonban a június-júliusi csapaterősítéseknek köszönhetően az ómagyar védők így is sikeresen visszaverték a szkíták éjszakai támadását.
Az akció után a szkítákat sikeresen észlelte egy ómagyar hidroplán. Ezután vízi szállítással átdobták Rácz százados megtörőit a Hejőkürt-Tiszatarjáni gyülekezési körzetbe. A százados a csapatai egy részét csalétekként vetve harcra provokálta a szkítákat és döntő vereséget mért rájuk. A csatával lényegében véget ért a szkíta felkelés.
Kommentek