Az a helyzet, hogy egyre kevésbé toleráltam saját magamon az én kis függőségemet. Persze, jó dolog a pörgés, meg hasznos is tud lenni, ha helyzet van, csak ugye a járulékos dolgok. Amikor a kedves kollégák ferde szemmel néznek rád, mikor a főnök is ferde szemmel néz rád, meg amikor már mindenki ferde szemmel néz rád. Lehet, hogy paranoia, lehet, hogy a pletykák által felturbózott hírem teszi, vagy lehet, hogy tényleg mindenkinek a begyében vagyok. A Zsozsóval is eléggé összerúgtam a port, pedig csak a munkáját végzi a szerencsétlen, ahogy én is, és itt mindenki. Ezt a leosztást kaptuk az élettől, ezt kell szeretni. Vagyis nem, szeretni nem kell, de alkalmazkodni hozzá kötelező. Nagyot szívtam a cigiből, elképesztő jól esett. A raktáros lótifutija, Gadai, vagy Gedeon vagy ki szerezte, érezni benne a gaz ízét, de ezért fűszereztem meg egy kis szárított jóval a saját készletemből. Élni tudni kell, mindig ezt mondták az öregek. Én sosem kergettem el magamtól az élet jótéteményeit, hiszen ha nincs élvezet, akkor nincs értelme sem. De egy picit azért elfilozofálgattam. Többet nem gyújtok rá, ha ilyen hülyeségeket ások elő vele az agyamból. Néha mindenki anyagozik egy kicsit, úgyhogy békés öregkorom biztosítékaként nem illik megszabadulni a cucctól. Nem visz hamarabb a sírba, nem csinál belőlem zombit, és ha néha igazi hisztis seggfejjé változok, hát istenem. Mindenkinek lehet rossz napja, az enyém legalább menetrendszerű és kiszámítható. Meg aztán lehet, hogy holnap ilyenkor már a varjak lakomáznak a dárdáktól átfúrt testemből, majd pont ilyenkor gyakorlok önmegtartóztatást. Annyira azért nem biztos a hosszú élet idelent. Erről jut eszembe, kötést kell cserélnem még a holnapi őrség előtt. Nincs az az isten, hogy hajnalig viszketni hagyjam a sebemet, amit a tetves útonállóktól kaptam. 

A francba is, ezt jól megszívtam. Volt némi kurjongatás a parton, na mondom akkor jöjjön, aminek jönnie kell, ledarálunk mindenkit, aki ugatva beszél vagy halszaga van. Be is dobtam egy kis hangulatjavítót, és vártam, hogy kiadják a parancsot az indulásra. Erre kiderült, hogy ez csak amolyan anti örömujjongás volt, a „követek” nyilván megegyeztek a helyi erőkkel, hogy nem állnak neki egymást gyilkolni rögtön így késő délután. Én meg felpörögve járkáltam az őrposzt és a szekerek között oda-vissza. Na nem mintha amúgy nem vettem volna magamhoz egy kis jót, mert hát ilyen magasztos pillanatokban bizony elérzékenyül az ember, de nem árt, ha utána le van vezetve a plusz energia. Legalább úgy, hogy megremeg az ujjam a ravaszon, mikor besétálunk az antik közé. Expedíció vagyunk, nem hódítók, nem fogunk agyatlan mészárlásba kezdeni, de attól még az ember gyereke ilyenkor fel van spannolva szépen. Ki tudja, mi lesz odalent, lényeg az éberség. De a hatalmas löketnek, ami az agyamat tolta, semmi esetre sem tett jót, hogy itt kell téblábolni, a kezüknek tördelni a türelmetlenségtől.

Karácsonyi ajándékot választani sokszor nem könnyű, ezért, közszolgálati feladatainknak eleget téve most segítséget nyújtunk a karácsonyi hajrára éppen bemelegítő olvasóinknak. A cikk elkészítéséhez sikerült tanácsot kérnünk az egyik illetékes elvtárstól, aki sikeresen túlélte a H1N1 vakcina beadását és első feladatának tartotta az, hogy ellátogasson szerkesztőségünkbe. Mikor feltettük neki a kínzó kérdést, hogy mit vegyünk idén karácsonyra, csak kedvesen elmosolyodott és azt mondta: Ho-ho-hó! De utána egyből ki is fejtette.

Előzmény

Szóval ott álltunk a hodály előtt és vártuk, hogy legyen valami. A főnök egyik kezében Mónika, a másikban én, és kezdett marha gyanús lenni a helyzet, hogy nem a két szép szememért rángattak ide a szarkupacok közé. Nem mondom, hogy ez lenne az első eset, hogy a hátsómra pályázna valami állatbarom, de eddig mindig sikerült ezt valahogy kikerülni. Azért azt nem néztem volna ki ebből a bagázsból, ami a Bélától kezdve a büdös Derrgenen keresztül a magukat kurva fontosnak tartó katonákon át leráncigált idáig. És most mi van, válasszon ez az alkoholista ősember, hogy érett cickót akar vagy esetleg egy kölyköt? Hogy itt nem csak az én vérem fog folyni hamarosan, az biztos.

Miközben itt a blogon néha akadunk, azért nem csak itt bővül Ómagyarország, hanem a wikia lexikon is zakatol. Mivel a két projekt átkattintási rátájáról csak idefelé van adatunk, ezért bátorkodunk néhány új szócikket ajánlani azok számára, akik még nem tették napi rutinjuk részéve a "Lexikon" feliratú, itt balra található cetli megkattintását. Reméljük, az ilyen átkerültek egyre kevesebben lesznek.

A legnagyobb fejlődést a földrajz területén értük el, amit kicsit lemaradva követ a tengerészet és az ómagyar szervezetek bemutatása. De az Átkerülés utáni történelem neves és kevésbé neves személyei se maradtak ki a jóból, természetesen, sőt, lassan de biztosan a blogot elkövető szerzők is lexikonvégre kerülnek. És persze T-72...

Előzmény

- Te mi a picsát csinálsz itt, Dzseszton? - állt fölöttünk szétvetett lábakkal. Tagbaszakadt alakja toronyként magasodott fölénk. Éreztem, eljött az idő, amikor sírnom kell.

- Azt akarta, hogy... hogy... - hüppögtem. Nem tudom, melyik nézett rám várakozóbban. A parancsnok, vagy az a faszkalap barom, akit Dzsesztonnak szólított.

Most megkeserülöd, te büdös paraszt, fohászkodtam magamban, és kimondtam:

- ...hogy kapjam be neki – böktem ki, és minden sírástudományomat, ami a nevelőcsaládoknál eltöltött évek alatt magamba szedtem útjára engedtem.

A Dzseszton nevű még jobban elcsodálkozott, mint a parancsnok.

- Ez... ez nem igaz – hebegte. - Én csak...

Hát, nagyobbra számítottam, de ez is elment. A rúgástól, amit a parancsnoktól kapott, összegörnyedt, és felhördült. Azért még bepróbálkoztam...

- Meg is fogta a micsodámat – tettem hozzá.

 Pár hét múlva lesz egy éve annak, hogy be akartam fejezni ezt a blogot. Eredetileg csak anyaggyűjtési célból indítottam, hogy kicsit formálódjon a tervezett regényem háttere, s addigra, alig egy hónap alatt, ezt a célt el is érte a dolog. Ekkor jelentkeztek többen is társszerzőnek, és engedtem a csoportnyomásnak – így lett Ómagyarországból az, ami. Most úgy érzem (lehet, hogy a télelő hangulata teszi), újra mérföldkőhöz érkeztünk és át kell gondolni a projekt egészét, jövőjét.

A legjobb módszer, sorra venni az összes felnőttet, akik keresztbe baszták az életemet, és átkozni őket. Anyámmal kezdtem, Bélával fejeztem be. Neki még volt bűne azon kívül, hogy lerázott magáról. Eltűnt a marhája. Valahol Esztergom és Csentőfa között. Medve tépte szét, vagy a kelták rendezték el, azt beszélték. Találtak nyomokat is, vért, meg a cuccait. Az óráját például, amit a csentőfai jegyzőspiné hozott el nekem. Sírt, amikor ideadta. Azt hiszem, a szőke cica szerelmes volt Bélába. Egyszer ott is maradt éjszakára. Hallgatóztam, de nem keféltek. Beszélgettek. Ebből is látszik, milyen nagy marha volt az ürge. Egy olyan csajt nem gerincre vágni? Az esze megáll az embernek. Mert ő még szerelmes, azt magyarázta nekem egyszer. Azt hiszem, akkor az egyszer láttam részegen. Mesélt valami spinéről, akibe belehabarodott, és lelépett a családjától. Aztán a spiné lépett le tőle. Na, ezért nem bízok én majd egy nőben sem. Egyforma mind. Engem aztán nem fog átbaszni egyik sem!

- Hé, kölyök!

A csávó tök részeg volt. Meg valami szart is bevehetett a pia előtt, mert üveges volt a tekintete. Ismerős látvány. Siti tekintete volt ilyen. Ha kapott egy kis zsét Gézától – nekem nevelő- neki csak fater – nyomban eltűnt, hogy este ilyen üveges tekintettel üljön az ágya szélén, és tartson nekem kiselőadást arról a kurva nagy buliról, amit egyszer meg fog csinálni, és el fog húzni a francba. Siti a negyedik családnál volt nevelő szüleim édes gyermeke. Vagy a harmadiknál? A tököm se tudja, annyi helyen voltam már.

- Hozz nekem egy kis bort! – vigyorgott rám a pasas, és lerogyott mellém a földre.

Ja! Vigyek neki bort. Vagyis lopjak. Derrgentől. Aha! Hogy utána a kelta kitekerje a nyakamat. Két dologban nem szabad viccelni Derrgennel. A kajával és a borral. Megtanultam, mióta ő az újdonsült nevelőapám. Amíg ő jól nem lakott, senki se mehetett a kajásedény közelébe. Se tucatnyi édes kölyke, se én, akit a valami cseregyerek, vagy mialófasz program keretében adtak oda neki.

Valahol félúton az erdőben

 Leesett állal bámultam egy pillanatig a sátorponyva mögül előlépő alakra, akit a lemenő nap rőtvörös fénye plasztikusan megvilágított és kiemelt a kamuflázs színű katonai holmik egyhangúságából. Na, hozzá hasonlót még nem láttam utunk során a környéken. Sőt, otthon sem sűrűn. Nem jártam olyan helyekre, ahol ilyen csajokat lehetett volna nézegetni. Magas sarkú, fekete félcsizma, fekete neccharisnya, ami valahol a hosszú és izmos combok tövénél, úgy félarasznyira az elhanyagolható hosszúságú, vörös szoknya alatt végződött. Kivillanó, lapos és hófehér has, a szép, formás és előremeredő mellek párkányáról függönyszerűen leomló fehér felsőrész, amely két leheletvékony pántban folytatódott a kecses vállak vonalában. A vékony nyak felett nem igazán szép, hanem az a tipikus dögös arc, amit félhosszú égővörös hajkazal keretezett. És hozzá a smink – tökéletes ribanc volt a nő. És amikor megszólalt…