Fater a hegygerincen tényleg nagy beszédet vágott ki, amit soha nem néztem volna ki belőle. Valahogy így képzeltem el a festmények alapján, meg az innen-onnan összeolvasottakból Cortezt. Az ezredes ott állt egy fehér sziklán, fáradtan, soványan, de egyenes derékkal és villogó szemekkel. Aztán rázendített. Volt a beszédben minden: haza, dicsőség, jövő, cél, emlékezet. És a csúcsponton felkapta a rádiós hátán terjengő kábelkazalból a távbeszélőt és ott, mindenki előtt rádiózni kezdett.
- Turul, Turul! – hangja a beszélő elé tartott megafonból fülsüketítően zengett végig az erdőszélen. – Vándor kérem, Turul jelentkezz!
A rádióból csak sistergés és a szokásos rádiós zajok jöttek, de pár pillanat múlva egy kicsit moduláló, de tökéletesen felismerhető hang szólalt meg.
- Itt Turul, hallgatom Vándor – többen hangosan felnyögtek, én is elkerekedett szemmel bámultam magam elé. Ezt a hangot, mióta ismét működött odahaza a rádió, szerintem mindenki ismerte. Civil vagy katona, gyerek vagy öreg, férfi vagy nő – mindenki. Albert. A Főnök, az Elnök vagy éppen Albertus Magnissimus – ahogy a papok nevezték kesernyés mosollyal maguk között.
Kommentek