Az Átkerülés utáni hetekben apámnak hamar beindult a karrierje. Mindig szeretett barkácsolgatni, az utóbbi években a bátyjával és az unokatestvérével kályhákat építettek ismerősöknek meg ismerősök ismerőseinek, szép, nyugis tempóban. Valami újfajta kályhákat, amik sokkal hatékonyabbak voltak, mint a hagyományos kazánok meg cserépkályhák. Ha kicsit jobban futtatták volna magukat, szerintem jó üzletet csináltak volna belőle, főleg, hogy az oroszok meg az ukránok menetrendszerűen szórakoztak a gázzal. A vihar után se oroszok, se ukránok, se gáz, apámat meg bevették egy csapatba, ami kályhákat gányolt össze rohamtempóban a helyi védelmi bizottságok által erre kijelölt házakba. Apám soha nem bírta a gyors és felületes munkákat, és most is csak a gyorsaságban tett engedményt. Hamar híre ment, hogy az ő kályhái milyen jók (egy ház sem égett le a referenciái közül, és még meleg is volt bennük),

Pár nappal megkésve ugyan, de íme a korábban már beharangozott interjú linkje:

360 000 ember és egy tucat író Átkerülése

Az anyag összeállítása közben meg kellett vágni a szerzők válaszait, nemsokára a hiányzó részeket is közzétesszük.

" A Hungarocon élő résztvevőkkel megtartott író-olvasó találkozója után most írásban, némileg informatívabban és bőbeszédűebben próbáljuk bemutatni az Átkerülés napjai blogregényt és írógárdáját. Legtöbb információt az ötletgazdától, Szabó Sándortól kaptunk, de az írókollektíva egy részét is sikerült megszólaltatni." (Solaria.hu)

Mikor magamhoz tértem, szédültem a fáradtságtól. A régi imaházi vasárnapok jutottak eszembe, amikor felvertek az ebéd utáni alvásból és menni kellett a délutáni alkalomra. Ma már fel sem merül bennem az, hogy ne ez lenne az élet rendje.
- Hé! - rázta meg valaki újra a vállam. Igen, erre ébredtem fel. Nem anyám csontos keze, hanem egy büdös, terepszínű zubbonyba csomagolt kar és a végén feketéllő körmök. Nem ismertem a tagot.
- Oké, megvagyok – nyögtem. Megpróbáltam felülni, de beleszédültem a mozdulatba. Mint akit fejbe vertek, de előtte leszívták minden életerejét. A lábamra néztem és közömbösen tudomásul vettem, hogy az a bizonyos kötés ott van. Nem csak álmodtam. Kincstári nadrágom bal szára szinte végig felhasítva, az ormótlan kötésen pár helyen mintha átszivárogna a vér. Nem fájT.
- Nemsokára indulunk – hallottam a sátortársam hangját. Nem emlékeztem a nevére. Eredetileg volt külön sátram, de mivel képtelen voltam magamnak felverni, beraktak az egyik baka mellé. Alig tudtam elaludni, olyan volt, mintha túlpörgött volna az agyam és vele együtt mindenem, csak bámultam a sötétbe és hallgattam a sátortársam diszkrét horkolását. A szagát az első negyedóra után már nem éreztem. Én se lehettem sokkal illatosabb, főleg a combomba hasított sebbel.
Óvatosan megmozdultam. Most már fájt.

– A rohadt életbe, miért most szarakodsz! – Valaki nekem kiabált. Reccsenés akasztotta meg, dárdával az oldalában hanyatlott el. Nem baj. Remegő kézzel toltam a nyelvem alá a kis zselédarabkát, már olvadt is, igen, kicsit még nyomkodtam, gyerünk, mi lesz már. Sötét alakok húzódtak a fáknál, tőlem jobbra. Az elesett kalájáért nyúltam („Én felcser vagyok, uram, ha nekem nem lesz elég az oldalfegyver, akkor ott már nagyon nagy bajban leszünk.” Én hülye barom.), sorozatra állítottam, az ujjam a ravaszra csúszott, és igen, akkor. Meghallottam a szívdobbanásom.

BAMM.

Vagy a kala volt. Nagyon lassan, nagyon messziről szólt. Az izmaim megfeszültek.

BAMM.

Azért a tenger biztos szép lesz. Még legalább két hétnyire voltunk tőle, de éjszaka nem haladhattunk ismeretlen terepen. Ez volt a szabály. Túl sok forgott kockán. KomEgom megyét már rég elhagytuk, de a közös nagygyűlés sokáig nem jött össze. Majd ha már nem lesz a fáknak is füle (én úgy emlékeztem, ezt a falakra mondták, de hát itt nincsenek falak), és rádiója. Persze nagy vonalakban mindannyian ismertük a küldetést. Ki kell jutni a tengerre. Hadihajó-flottát kell építeni. Ehhez hátország kell, és Egom messze van. Maradt a part, így esett a választás Fiume történelmi városára. Valószínűleg csak egy koszos kis halászfalu, vagy csak egy lakatlan öböl. Aztán mikor már tényleg csak mi voltunk, egyedül (több száz ember, egyedül, ja), előbújt a szög a zsákból. A vezető, Fater, ahogy a bokorugrók hívták, a tábortűz mellett állt, igazi relikvia, egy elemes hangosbeszélő erősítette fel a mondanivalóját.

 Marseilles-ből belföldi járaton mentünk Párizsba az egyik cimborámmal. Leszállás után taxiba pattantunk, irány a magyar konzulátus. Viszonylag gyorsan bejutottunk egy ügyintézőhöz, az október még a francia fővárosban sem mondható turistaszezonnak. Próbáltunk nagyon tanácstalannak látszani.
- Jó napot kívánok! Turisták vagyunk, és elveszett az útlevelünk. – Gyengére sikerült, az aktakukac szúrósabb szemmel nézett ránk, mint annak idején, a valóságban. Két kisportolt fickó, legfeljebb pár milliméteres hajjal és egyforma arckifejezéssel. Hihető.
- Tehát idegenlégiósok. Töltsék ki ezt a nyomtatványt. – Az idegenlégiós szó hangosan visszhangzott, mindenki minket bámult, akkoriban persze le se szarták ezt, de az érzés megvolt.

(Születésnap van!)

Egy hete még azt dzsumbujt bámultam, amit errefelé Dunapartként emlegetnek. Négy napja egy kicsivel visszafogottabb dzsumbujt, a hozzáértők szerint a Szávapartot. Az a kupleráj, ami tegnap volt előttem, civilizáltabbnak tűnt, voltak emberek és állatok, a távolban épületek, és nézd már, majdnem olyan, mint egy kőből rakott móló. Csak sokkal kisebb és szarul néz ki. A vízbe köptem, visszaültem a fedélzetre, a hátam már kezdett elgémberedni, ahogy egy ládának támaszkodtam. A parti dzsembori csitulni látszott, ennek szívből örültem, mert vagy két órája dekkoltunk teljes harckészültségben, és már nagyon elvégeztem volna a dolgom. Mivel ismét társasági életet élt az expedíció, értsd, találkoztunk értelmes lényekkel, volt pletyka dögivel. Mi is hallottuk, amit hallottunk, ez a kelta-magyar nagyon pattogott a Faternak, ő meg kiosztotta, hogy tisztítsa el innen a csürhét.

Bár a gazdasági világválság miatt megcsappant könyveladások miatt kieső bevételünk meghiúsította az esztergomi tűzijátékos ünneplést, azért egy bejegyzés erejéig szerényen megemlékezünk arról, hogy immár egy éve, hogy átkerültünk. Méghozzá ezzel a kinézettel, csak a nosztalgia végett.

  (Az ünnepség persze Ómagyarországon nem marad el, bár az előzetes megbeszéléseken okozott némi feszültséget az, hogy az október 23-i állami ünnepséget indokoltság hiánya miatt nem tartották meg, helyette két nappal odébb csúsztatva, az Átkerülésnapi megemlékezéssorozat részeként lehetett hallani pár szót arról, hogy anno ilyen is volt.)

Egyenletesen fújt a déli szél – Gadácsi szerint jugó a neve –, amitől a dombtetőn álló fák frissen kifakadt, halványzöld levelei ezernyi apró zászlócska módjára lebegtek és zúgtak. Semmi más zaj nem hallatszott, csak a monoton, de folyamatos szélzúgás. Alattam úgy ötven-hatvan méterre a Száva szinte teljes kanyart írt le a síkságból kiugró domb körül, csak délről nyílt egy szűk rés a folyó szalagján. Azon az úton jöttünk mi is fel ide, ahol most a szél apró pernyét emelt fel és ejtett el, a levegőben pedig a megégett és utána megázott fa jellegzetesen kesernyés, torokkaparó szaga szállt. Mögöttem állt a volt kelta oppidum üszkös, kormos palánkja, amelyen belül néhány törmelékkupac és feketére égett falmaradványok csonkjai meredtek felfelé. Fülöp király és csapata semmit sem bízott a véletlenre, vagy csak így sikerült – egy a lényeg, a hely kelta ura már az égi vadkant kergeti, csakúgy, mint a hozzá halálig hű kísérete. A palánkon kívül frissen hántolt fa kerítésoszlopok álltak, közöttük fémesen csillogott a kihúzott drótháló, a körbekerített térségen pedig takaros rendben sorakoztak a ponyvasátraink. Középen állt Fater sátra, rögtön mellette a tiszti sátor, ahol a reggeli agyzsibbasztó eligazításokat tartotta az öreg. Az érkezésünk óta eltelt egy hét alatt berendezkedtünk, tisztáztuk az erőviszonyokat a helyiekkel és főleg Fülöppel. Az itteni népség valami kevert fajta lehetett, nem voltak annyira szőkék, mint az otthoni keltáink és kevésbé tűntek vadnak vagy barbárnak. Ezek egyáltalán nem festették kékre, se más színűre az arcukat, igaz, helyette egész komoly tetoválásaik voltak.

Mint arról már hírt adtunk, a "Lexikon" cetliről bármikor könnyedén elérhető a folyamatosan bővülő Ómagyar Lexikon, ami a Wikipédia ingyenes rendszerére épül, bárki által szerkeszthető, módosítható, bővíthető. Ezzel a lehetőséggel páran már éltek is, de még bőven akadnak fehér foltok, amit az illetékes szerzők és az ómagyar szakértőnek számító törzsolvasók bátran eltörölhetnek.  A két projekt közti kapcsolatot ezentúl rendszeresen erősítjük azzal, hogy bizonyos időközönként egy kis válogatást ajánlunk a blog olvasóinak figyelmébe az új szócikkekből.