– A rohadt életbe, miért most szarakodsz! – Valaki nekem kiabált. Reccsenés akasztotta meg, dárdával az oldalában hanyatlott el. Nem baj. Remegő kézzel toltam a nyelvem alá a kis zselédarabkát, már olvadt is, igen, kicsit még nyomkodtam, gyerünk, mi lesz már. Sötét alakok húzódtak a fáknál, tőlem jobbra. Az elesett kalájáért nyúltam („Én felcser vagyok, uram, ha nekem nem lesz elég az oldalfegyver, akkor ott már nagyon nagy bajban leszünk.” Én hülye barom.), sorozatra állítottam, az ujjam a ravaszra csúszott, és igen, akkor. Meghallottam a szívdobbanásom.

BAMM.

Vagy a kala volt. Nagyon lassan, nagyon messziről szólt. Az izmaim megfeszültek.

BAMM.

A sötét árnyak minden apró mozdulata villogott a szemem előtt, azonnal kiszúrtam őket.

BAMM.

Vér, fadarabok, föld és kő és színes, villogó kis izék röpködtek mindenfelé. Letaroljuk a hegyoldalt, láttam magam előtt.

BAMM.

Megcsúszok valamin, ha már megálltam, tárat cserélek, oldalra nézve izzó szemű alakok gépfegyvert markolva rohannak, füst száll fel a bőrükről, igen, én is füstölök, érzem, ahogy izzik mindenem. Tele vagyok energiával. Kiosztok pár lövést. Aztán inkább rászorítok a ravaszra.

BAMMBAMMBAMM.

Már nincs előttem senki, mégis mennék, úgy rángat vissza valaki.

– Hé, állj már meg, nem hallod?

– Tüzet szűntess, az istenit neki, vissza mindenki! Tüzet szűntess! – A vállamat fogják, miközben visszamegyünk a szekérkörhöz. A „tüzet szűntess” figurában a vezetőnkre ismerek. Bámul minket, a szeme izzik, de nem úgy, mint nekem. – Hát mi a büdös picsa volt ez, magyarázza el valaki, halljam! Egy hét alatt el akarják tapsolni a lőszert? Aknavetőt nem akartak használni? Nem egy sereg támadt ránk, csak valami rablóbanda! Maga meg mi az istenért remeg? Engedje le a fegyvert! – A szemembe néz, észre fogja venni, igen, látom rajta a felismerést, megy tovább, hárman is vagyunk itt, mindhármunkat észreveszi. A szemem sarkából mozgást látok, valaki felordít – Íjász! – de én gyorsabb vagyok, mire a mellettem álló végtelenül lassan odafordítja a fejét, már csak a füst gomolyog a fegyverem csövéből. Éjszaka. Egy villanó foltra. Hátulról fordulva. Tizedmásodperc alatt. Tessék mondani, ez enyhítő körülmény?

***

– Szorítsd össze a fogad, ez kicsit fájni fog. – a vessző nagyot reccsent, ahogy kihúztam az emancipátor lábikrájából, mondjuk a szerencsétlen akkorát üvöltött, hogy kilométeres körzetben az összes bagolyra a frászt hozta, úgyhogy a reccsenés volt a legkevesebb. Beadtam neki egyet abból, még mielőtt hozzányúltam volna, nagyon jó fájdalomcsillapító hatása van, bár erről a mi kis sebesültünknek nyilván más a véleménye. Azért a tekintete elég jól elszállt, hát igen, aki nincs hozzászokva, azt messzire tudja repíteni. Fater gyanúsan méregetett, illetve nem is konkrétan engem, meg páran még ott őgyelegtek körülöttünk, hát ez van. Az expedíció első sebesültje, megérdemel egy kis rivaldafényt. Azt hiszem, erről kínos jelentést kell majd tennem.

– Kovács, jöjjön a parancsnokiba jelentést tenni. A többiek őrségbe. – Fater hangja vészjóslóan csengett, lottóznom kellene. Ha lenne lottó. Így nagyot sóhajtva megtörölgettem a kezem, és mentem a nagyfőnök után. Ahogy végigmértem a tábori sátrat, nem éreztem irigységet, hogy mennyivel több jutott a Faternak. Kérdőn nézett rám, biztos nem a nagy szavak embere, na.
- Holnapra menetkész lesz, uram. A sebesülése kicsi, a gyógyszer helyre fogja állítani, nem lesz gond.
- A gyógyszer, mi? Nem tudom, mi a szart csináltak odakint, de még egy ilyen lőszerpazarlás, és mehet őrségbe egy görcsös fadarabbal, megértette? Ha pedig az emancipátor holnap nyavalyogni fog…
- Nem fog, uram, biztosítom.
- Ajánlom. Na húzzon vissza a helyére! – Ideges fújtatással küldött el, remélem azért, mert még nem tudja, hányadán is áll velem. – Még valami, Kovács. Hallottam hírét, hogy nem teljesen önként, és nem is a kimagasló képességei miatt került az expedícióba. Engem nem érdekel, ki volt és mit csinált. Az állománynak tekintélyes része, meglepődne, mekkora, kisebb-nagyobb adag vajjal a fején került a névsorba. Persze ez nem egy sittes menet, azért szarból még az anti világban sem lehet várat építeni. De jó, ha tudja, hogy senki nem hullat majd könnyeket, ha az expedíció nyomtalanul eltűnik a süllyesztőben. A civilek miatt persze megy majd a csipogás, de az most nem számít. Ez bekalkulált veszteség. Tanulópénz, ha úgy jobban tetszik. De nem fogunk eltűnni, végigcsináljuk a bulit. Ehhez pedig mindenkire szükségem van, magára is. Attól, hogy a harcoló személyek nagy részének se vesztenivalója, se jövője az Átkerült területeken, itt még igenis szükség van rájuk. Ha linkelni akar, amibe mindannyian belepusztulhatunk, akkor jobb lesz, ha még itt a sátor előtt főbe lövi magát. De mivel eddig nem tett ilyesmit, gondolom felérte ésszel, hogy miről szól a dolog. Magán is múlik a túlélésünk. Ezt tartsa az eszében! Leléphet!