A vécén ülve szokás szerint el kellett töprengenem azon, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb. A visszaköltözésünk után egy nappal az ülőke mellé készített doboz könyv kezdett aggasztó mértékben fogyni, s tekintve azt, hogy még ezeket a padlásra száműzött, soha nem olvasott ponyvákat és régi akrámiket is vérző szívvel készítettem be a vécépumpa mellé. Bele sem mertem gondolni, milyen lesz majd az, ha olyanokat kell sorra vennünk, amikhez valamennyire kötődtem, de legalábbis képes voltam őket valamikor elolvasni.

Félbehagytam az aranyárban megvett Headway Elementary Third Edition olvasmányát a kis szigeten élő fickóról, akinek annyi munkája van, hogy meg sem tudja számolni, majd kitéptem a lapot.

Márcus 19. Paranoia…

Azt hiszem nem túlzás, ha kicsit paranoiás vagyok mostanában. A pisztoly most már nem csak napközben van nálam, hanem egyenesen hálótárssá avanzsált. Nyíltan persze nem sok atrocitás ért, mióta kicsit belerondítottam a kis Kerrasok testi épségébe, de fő a biztonság. Egy ideje a futás már megy mellényben is és ennek nagyon, nagyon örülök. Annak már kevésbé, hogy ismét egyedül kell teljesítenem a távot. Meg tudom védeni magam, de ha valahonnan meglepnek… És ennek természetesen így kellett lennie.

Épp teljesítettem a féltávot és a nádasba vonultam üríteni. Elég macerás állandóan körbenézegetni, így inkább csak füleltem. Szél, nádas, csobogó pisi – semmi extra. Aztán hirtelen valami megrezzent mögöttem.

(Előző rész ->)

A nagydarab idegen ájultan, összehugyozott és cafatokban lógó ruhában hevert előtte. Nagyon magas lehetett, talán még Aujinál is magasabb, pedig ő két fejjel magasodott a népe feje fölé. És kövér volt, rettenetesen kövér, két embere szabályosan lihegett, amikor ledobták elé a nagy testet. A furcsa ruha alól, ami nem bőrből, hanem valami gyenge vászonból volt, kitüremkedett szőrpihés, fehér hasa, pontosabban a hája.

Eszébe jutottak az asszony rohadt disznói, pont ilyen volt azoknak is a hasuk, dühösen belerúgott a hájba, de az ájult alak meg se moccant. A férfi keze petyhüdten hevert a teste mellett, látta, hogy ezzel a kézzel sose dolgoztak, de nem is harcoltak. A rózsaszínű tenyér, a hiánytalan számban és terjedelemben megtalálható ujjak, az ápolt körmök, mind-mind árulkodók voltak. Ez nem lesz sose jó rabszolga… Dühösen mordult egyet, és arra az átkozott lóra gondolt. Megint rúgott egyet. Ló sem lesz. Tekintete a férfi csuklójára ugrott, ahol egy nagy ezüst armillát vett észre. A karperec nagyon finom kidolgozású volt, érdes végű ujjai szinte nem is érezték a minta finomságát, amikor megtapogatta. Apró, egyforma fémhengerek voltak szorosan egymás mellé illesztve még apróbb fémcsuklókkal.

A halogén kézireflektor ellentmondást nem tűrő, éles kék fénye egy pillanatra elvakított, pedig készülhettem volna rá. De olyan ideges voltam, hogy elfelejtettem még erre is rákészülni. A fülem égett, a combomban két izomszalag kényszeresen remegett, a folyamatosan visszanyeldekelt gyomorsav égette a nyelőcsövemet. Igyekeztem halkan mélyeket lélegezni, hogy nem érezze ez az állat az indulatomat, de igyekezetem hiábavaló volt. A hideg, kora márciusi éjszakában leheletem párafelhői gyors lélegzésem miatt – amit én lihegésnek éreztem – szinte folyamatos ködbe burkolta a fejemet, ahogy pár pillanatig vakon álltam az ajtóban. Szűcs is ledermedt, egy lépéssel előttem állt mozdulatlanul, bár kezei gyanúsan közel voltak az övére akasztott fegyvertáskához.

Kicsit eldurvult az ünnepség – gondoltam, ahogy a puska csövét néztem szemből. Pár másodperce még az volt a tervem, hogy végre kiokádom a berkenyepálinkát meg azt a gyanús kelta kaját, amivel kísértem. Udvarias lépésnek tekinteném, ha ezt a tervemet nem húznák keresztül. Minden másra ráérünk azután.

Triumphator írásával megkezdjük az Ómagyarország világához kapcsolódó egyéb, hosszabb-rövidebb írások közzétételét. A Tekercsraktár rovatban mindennek helye van, ami Ómagyarországhoz kapcsolódik, de a blog szereplőinek életébe nem fér bele (egyedi történetek, oldalszálak, novellák, elbeszélések) - nem csak a blog szerzőitől...

  A következő villám vakító fénye után a pilóta nehezen nyerte vissza a látását, pár pillanatig csak vakon pislogott, két kézzel a botkormány szarvait tartotta, bár a robotpilóta ebben a magasságban még tette a dolgát. Ahogy a szempillái mögött egymás tükörképeiként villódzó villámfények lassan elhalványodtak, ismét a szélvédőre tapasztotta a szemét és próbálta beazonosítani a város fényeit. A rádiókapcsolat pár perce végképp megszűnt az irányítóval, a vihar elektromágneses zavarai a rádióhullámokat ismeretlen frekvenciák és amplitúdók felé térítették. Ez nem volt gond, Radácsi gyakorlott főpilóta volt, nem ez volt az első viharos leszállása. Mellette a másodpilóta ülésében Horváth sem látszott különösebben izgatottnak, a feje fele tekergette a gombokat, állította a kapcsolókat és közben folyamatosan próbálta rádión elérni a földi irányítókat.

Március 12. Szép az idő.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte Peti.

- Ha én azt tudnám…

- Fene egy helyzet…

- Az. – bólintottam.

- Ide figyelj! Kevesen vagyunk és totál tanácstalanok. Ilyesmire nincs kiképzés, nem lehet rá felkészülni. Amennyire látom, az ember vagy bírja, vagy nem. Te már lassan félévet lehúztál itt, köztük.

- Peti…

- Ne szakíts félbe! Ha te nem tudod, mi legyen, akkor senki sem fogja. Tudjuk, mire készül atyai nagy barátunk. Kötelességünk megakadályozni! Na, ne gyere nekem azzal, hogy te nem tettél esküt és blablabla… Magyar vagy! Érted? – úgy nézett rám, mint valami haldoklóra. Vagy most támad fel, vagy megdöglik…

- Szerinted, mégis mit próbálok elérni? Egyetlen percig sem hittem, hogy saját királyságot fogok kreálni! Ez itt már nagypolitika! Stratégiai szint! Ezrek életéről van szó! Én meg mindössze egy bukott bölcsész vagyok, cseszd meg!

- Bazmeg Geri, ha te itt összeomlasz, nekünk végünk!