Bevonulásunk a kelta faluba kellően színpadias volt. Mire a földsánccal és masszív gerendákkal megerősített belső fal kapuja kitárult, már az egész falu összeszaladt a jövetelünk hírére. A kis túlzással tömegnek is nevezhető sokaság vonakodva nyílt szét az autó orra előtt. A hatás kedvéért néhány gázfröccsel dühödt morgásra bírtam az erős V6-os motort, mire a kelták gyűrűje rögtön tágasabbá vált. Ahogy szabad lett az utunk, mókából még megugrattam az éjfekete paripát, amely saras földet hányt a mögöttünk összezárókra, végül Szomodi iránymutatását követve leparkoltam a belső tér jobb szélén egyedül álló viskóhoz.

Téglás szerfelett élvezte újonnan szerzett népszerűségünket. Kiszállva rögtön kihúzta magát, amitől mintha tényleg nőtt volna pár centit, és szélesen vigyorgott az embercsordára. Néhány tízévesforma kelta rögtön körbevette – mindegyikükön volt valami jellegzetesen ómagyar beütésű ruhadarab, némelyiken házilag terepszínűre festett vászon vagy bőr, másokon rohamsisakra emlékeztető zöldre mázolt agyagedény bőrszíjjal. Egy-két gyerkőc engedett a kicsivel hátrébb álló feltornyozott hajú nők parancsszavának, de javarészük zavartalanul visongva a közelünkben maradt. Az egyik kis szutykos összeszedve minden bátorságát megérintette az övéknél jóval sötétebb bőrű Téglás meztelen karját, aminek nagy üdvrivalgás és gurgulázás lett a jutalma társai részéről. A hőstett eredményeképp pár másodperc múlva már mindenki minket tapogatott.

A kocsit jó messze hagytuk, nehogy a motorzaj eláruljon. Az erdő szélén, az ösvény mellett lopóztunk előre, a két idegent hagytam elöl menni. Úgy láttam, kifejezetten élvezik a bújócskát, bár az elején a nagyobbik nem volt túl lelkes. Amikor beszálltunk a kocsiba ők ültek előre, vállban kicsit szorította őket a kocsi, a hátsó ülésekről előre semmit sem lehetett látni tőlük. Lassan zötykölődtünk a sáros csapáson, bámultam kifelé az oldalablakon és a gondolataim teljesen máshol jártak, amikor megütötte a fülemet valami a két idegen beszélgetéséből, amit elég diszkrét hangerővel folytattak.

Pénteken megyünk Csentőfára – ez lesz a hétvégi program. Ott is alszunk – bár erről még Sanyiék nem tudnak, de majd csak akad egy fekhely Csillának és nekem – hétfőn is lesz ott egy kis hivatalos meló, de azért majdnem úgy érzem magam, mintha a szabadságra mennék. Igényeltem egy kocsit – érdekes módon, még mindig nem jár… - ugyanis terveztem egy kisebb adományt vinni, egy mázsa cukor, só, liszt és fűszerek, sőt, még pár csomag átkerülés előtti pelenkát is sikerült szerezni Zsomborkának. Csillával lövettem be, hogy milyen kell – remélem eltalálja, mert eléggé húzta a száját az ellátmányos, ha még ki is cseréltetem, csúnyán fog rám nézni. No nem mintha különösebben ez meghatna, de azért én szeretek mindenkivel jóban lenni.

ÓMR: A Szent Adalbert központban vagyunk, ahol az egy négyzetméterre eső iskolaigazgatók száma igen magas értéket ér el. Előttem ül Cs. Németh Béla igazgató úr, a Testnevelési Bizottság elnöke. Jó estét, elnök úr!

Az összefoglaló, amit kaptam, elég jó áttekintést adott az átkerült területek helyzetéről. Itt-ott érezhető volt, hogy az összeállítója kezében megfordult a Csertényi-jelentés is. Megvoltak ugyan a hiányosságai, hiszen nem térségekre lebontva boncolgatta az adottságokat, lehetőségeket, hanem csak úgy összességében, de ez nekem is hasznos anyag. Az átkerülés előtt közvetlenül nem a szakmában dolgoztam, és amit ott eltöltöttem, annak is már vagy másfél éve. Finoman szólva sem voltam naprakész a megye mezőgazdaságáról. 

A gazdálkodás állami koordinálását bizony muszáj lesz bevezetni, akár még úgy is, hogy visszatérünk a tervgazdálkodáshoz, kötelező beszolgáltatáshoz. A fene sem kívánta, de a krízishelyzet most ezt kívánja meg. Máskülönben nem lesz szükség a keltákra, hogy a 300+ ezer ómagyart megritkítsa, sokakat elvinne az éhínség.

Február 28. még mindig tél. Rengeteg dolgom van újabban. Juhé…

Már szinte meg se kéne állnom. Bámulatos, mennyit fejlődtem – elégedett is vagyok magammal. Éppen ezért megérdemlem ezt a pár nyugodt, magányos percet, hogy rendezhessem soraimat. Mára már tulajdonképp az a megszokott, ha random időközönként x fokot fordul fenekestül az épp csak megszokott életem… Itt ülök a tó partján a kövemen és magamban röhögök. A madarak még nem költöztek vissza, a halak még veremben, szóval legfeljebb Brennus általam sosem látott kémei gondolhatnak most furákat. Érdekes, hogy állandóan új és új helyzetekbe keveredek és valahogy mindig sikerül kezelni őket. Legalábbis eddig jól ment…

ÓMR: A stúdióban köszönthetjük Radnai Gábort a Megyei Védelmi Bizottságtól. Elmondaná a hallgatóknak, hogy mi is az Ön beosztása pontosan?

Radnai Gábor: Március 1-től elnöki megbízott vagyok. Az Elnök úr által kiemelten kezelt kérdésekkel foglalkozom.

ÓMR: Ez konkrétan mit jelent?

Radnai Gábor: Az átkerülés alapjaiban rázta meg a közigazgatási rendszert, a társadalmunkat. A jelen helyzet számos kihívás elé állít bennünket, gyakorlatilag újra kell építeni a közigazgatást, a gazdasági rendszert. Ez egy nagy odafigyelést igénylő folyamat, amit bizonyos prioritási sorrendben látunk el. A kiemelt feladatok megvalósításának írányítását, koordinálását hozzám hasonló elnöki megbízottak koordinálják.

ÓMR: Hogy lesz valakiből elnöki megbízott?

 (Repeszt ám a hírsarok, szép csendben...)

 Az RPG-s alak az üres vetőcsövet bedobta a hátsó ülésre és ránk szegezett puskával lassan elindult felénk. Nem jöttünk elő a fedezékből, csendben figyeltük Csikóssal, hogy mit csinál az emberünk. Mögöttem szerencsétlen Szegő Zoli mellkas sebét próbálták vagy hárman is ellátni, hallottam, ahogy egymást szidva igyekeznek elállítani a vérzést, de most nem tudtam oda is figyelni.

A fickó komótosan sétált, mintha kicsit húzta volna a jobb lábát, aztán úgy 80-100 méternyire tőlünk megállt és jobbjával lassan fejmagasságba emelte a puskáját. Jó magas - megvolt talán két méter is - tagbaszakadt férfi volt. Kopasz volt, és ahogy ilyen távolságból látni véltem, feje egybenőtt vastag nyakával, amiből a csuklyásizom félelmetes szögben vonult le széles vállai felé. A hideg, szemetelő eső ellenére csak egy szál fekete póló és kamuflázs gyakorlónadrág volt rajta. Ahogy bámultam a fickót, egyre jobban a bicskei Blue Star diszkó portásaira emlékeztetett.

A vonat füstszaga marta a bőrömet, a lyukas bakancsom szúrta a lábamat, Uisdean súlyos ajándékai miatt a hátizsákom a vállamba mart. Ennek ellenére soha sem vágtam neki nagyobb kedvvel az apósomék házához vezető meredek emelkedőnek, pedig igazából kifejezetten rühelltem. Amikor annak idején megvettem a biciklimet, úgy vágtam neki ennek az aszfaltcsíknak, hogy azért is leszállás nélkül felmegyek rajta. A legkisebb fokozaton, lépésben haladva valahogy fel is tekertem végig, de utána csak a kerítésbe kapaszkodva tudtam leszállni a nyeregből és fél óráig csak a közelembe tévedő levegőmolekulákat kergettem.

Most viszont épp csak kicsit vert gyorsabban a szívem, amikor felértem a tetőre. Hiába, két hónap a vaskorban megedzi az embert.

Tekeredj már, te rohadék, morogtam a hátsó ülésen, de a gránát szárának menete sehogyan sem akarta elkapni a neki szánt vájatot. Ha közel érnek, nekünk annyi. Max két percünk lehet, amíg ők is kiszúrnak minket, bár a különös konvoj e pillanatban nem felénk, hanem a tisztás túloldala felé tartott. Onnan viszont erre kanyarodik az út... Először a katonai dzsipet kellene kilőnöm, akkor a Transit nem tudná kikerülni a roncsot a picsányi földúton, és ha mázlink van, még a bennszülöttek is szétszaladnak. A furgon utasait meg majd lefoglalja Téglás, amíg a másodikat betöltöm. De ha közel érnek... ehh, az szoros.