– Te vezetsz – dobtam oda Téglásnak a Touareg kulcsát. Sem a vezetéshez, sem az EÁP-okon való jópofizáshoz nem voltam megfelelő lelkiállapotban. A tökig lesötétített fekete luxusterepjáró nem volt ugyan a legideálisabb jármű ehhez a misszióhoz, de mivel a másik alternatívánk egy hiányzó szélvédőjű Mazda B2500 Tésztaszűrő Edition lett volna, Misa barátunk vérével dekorálva, így nem volt sokesélyes a választás.
– Hű, de szarul nézel ki. Mondd csak, iszol te rendesen? – viccelődött Téglás, de nem voltam vevő rá.
– Majd elmondom – próbáltam megelőzni a kérdéseit. – Merre akarsz menni?
– Hát, arra gondoltam, ha tényleg dél-délkelet felé spuriznak a tábornokék, akkor átmegyünk a hegyen Piliscsaba-Tinnye-Perbál felé, ott rá a pályára, és azon végig Tatabányáig, vagy ameddig kell, vagy ameddig tudunk.
– Jóváhagyva – bólintottam. – Akkor most taposs bele, és kérlek... tényleg kussolj.

Hátradobtam magam az ülésben, és hangosan kifújtam a levegőt. Baszki, de szeretnék most pár nappal öregebb lenni. Vagy legalább tudni, hogy mit akarok csinálni. Morvai, Albert, menés, maradás... gyerek? Áhh, ha ezt egyben próbálom átgondolni, belehülyülök. Egyetlen dolgot tudok biztosan: ha valóban gyerekem lesz, akkor azt akarom, hogy az a gyerek tényleg az enyém legyen.

Azon az éjszakán, amikor Cadifor „megkeresztelése” miatt otthagytam a tűz fényét, és Júliával hazasiettem, felkeresett Péter. Nem jött későn, nem aludtam még, ültem az asztalnál, tenyerembe támasztottam az állam és bámultam bele a gyertya lángjába. Előttem az asztalon zsíros túró volt egy tálban, mellette a kelták sötét és kemény köleslepénye és egy kis kancsóban a sóskúti csempészett borból egy kevés. Júlia aludt már, vagy legalábbis csendben feküdt az ágyban, csak az egyenletes lélegzését hallottam az ágy elé akasztott nagy lepedő mögül. Nem szerettem az egyhelyiséges házat, ezért így választottam el a „konyhát” a „szobától”. Az asztalon ott volt az EDR-rádió, meg a kis műsorvevő rádió is, de azt lekapcsoltam már. Semmi újat nem tudhattam meg belőle, mert most már csak a közleményt ismételték folyamatosan. A fiatal nő délutáni jegyzetét is kurtán-furcsán szakították meg, mintha véletlenül került volna adásba. Péter kopogása riasztott fel céltalan, révült merengésemből.

….. sz. rendelet

Az oktatás újrakezdéséről

(tervezet, jóváhagyásra kiküldve …. …. )

A Megyei Védelmi Bizottság által ránk ruházott hatókörnél fogva elrendeljük az Átkerülés utáni rendkívüli állapot miatt megszakadt oktatás újrakezdését. 

Az oktatás elkezdésének legkésőbbi időpontja február 16. (A helyi VB ezt előbbre hozhatja, ha a feltételek már előbb is adottak.) 

A rendelet érint minden általános iskolás tanulót és középiskolásokat 18 éves korig. A tanulóknak a helyi VB által kijelölt helyen kell jelentkezniük, függetlenül attól, hogy az Átkerülés előtt melyik intézménynek voltak a tanulói.

Álmomban megint a tisztás szélén álló Niva kormányát markoltam. Késő éjszaka volt, de a foltokban megmaradt hótakaróról visszaverődő holdfény bevilágította a környéket. Cirka száz méterrel előttünk egy másik dzsip várakozott, előtte három fickóval. Morvai és bérencei. Horowitz lassan sétált feléjük, miközben Miroszláv és Kallos valahol a tisztás szélén bújócskáztak. Ugyanúgy, ahogy Morvai emberei is tették. Horowitz magabiztos volt, tudta, hogy könnyedén maga mellé állíthatja a hatalomittas tábornokot. Álmomban hallgattam az ösztöneimre, és villantottam kettőt a Niva fényszóróival, mire torkolattüzek villantak több pontról is az erdőből. A valóságban azonban negyedóra múlva már döcögtünk is vissza a fagyott szántón az anyósülésen mosolygó Horowitzal.

Még mindig január 20-a van. Caitlyn, Brennus ki tudja hányadik és mennyire féltett gyermeke pedig épp azon van, hogy ledöntsem és megszabadítsam a ruhájától. Tud valaki világosan gondolkodni? Nem? Senki? Akkor ez még akárhogy is végződhet…

A mosdatás abban merült ki, hogy a felsőtestem valami durva és nedves szövettel alaposan át lett törölve. Közben igyekeztem reggelizni, de valahogy nem sikerült. Hónapok óta már, hogy utoljára… Az istenit! Ez Brennus lánya! Lehet, hogy jó lenne…

2009. február 2.

Előre tudtam, hogy ez lesz! Tessék! Eltelt két hét, és azóta egyetlen egy bejegyzés sem készült a naplómba! Ezúttal ünnepélyesen megfogadom, gyakrabban fogok írni neked, kedves naplóm. (Miért is nem hiszem én ezt el még magamnak sem…)

Még mindig nagyon hiányzik az internet. Nem tudom, hogy valaha is meg fogom-e szokni a hiányát. Vagy hogy egyáltalán feladom-e egyszer, hogy valami hasonlót még összehozzunk. A végén még lélekturkásznál fogok kikötni… Nekik is jól mehet mostanában.

A harangok zúgása minden más hangot elnyomott, öblösen zengett az egész város felett, és visszhangzott végig az utcákon. A székesegyházban telt ház volt, a tömegben alig lehetett megmozdulni. Alig vártam már, hogy felhangozzon a Te Deum és már furakodtam is kifelé a friss levegőre.

A déli oldalhajón mentem ki, szememet a templom félhomálya után bántotta az éles napsütés, hunyorogva néztem szét. A felhőtlen ég olyan kék volt, amilyen csak tavasszal tud lenni, majdhogynem langyos szél fújt és határozottan tavaszillatot éreztem a levegőben, noha csak késő január volt még. A maradék hó egy hét alatt elolvadt és minden tele volt a tavasz ígéretével. Az erős napsütésben a Duna szalagja aranyfolyóként csillogott, a szemközti parton álló Contra tornyai szinte karnyújtásnyi közelségűnek tűntek. Júlia kint várt a sétányon, a mellvédnek támaszkodva nézett le a folyóra.

 A munkahelyemre beérve a portás a szokásos üdvözléssel fogad. Ő nem fáradt, pedig egy éjszaka már mögötte van. Irigylem ezért a tulajdonságáért! A fotocellás ajtó jó előre kinyílik előttem, a liftre nem kell várni, mert korán van még. Mindig is igyekeztem egy picit a többiek előtt beérni, elmenni, jó példával elöl járni.  

Kinyitván az irodát, bekapcsolom a központi nyomtatót, aztán a gépem. Gyorsan átfutom a tegnap óta érkezett emiljeimet, sorra veszem, hogy aznap mit kell majd elvégezni, mit a hét hátralévő részében. Lassan bekocog a titkárnő is. Köszön, zörög egy kicsit, ő is bekapcsolja a gépét, közben hallom, hogy elkészül a teám. Természetesen cukor nélkül, mert most egy picit fogynom kell. A teával együtt a reggelimet – szalámis zsemle – is behozza, amit megköszönök.

Finoman biccentettem egyet a lábfejemmel, mire a mutató felugrott négyezerig, a gerincemen pedig azonnal fel-le kezdett futkosni a hideg. Annyi endorfin tolult az agyamba, hogy abban a pillanatban kedvem lett volna egy nagy darabot kiharapni a bőrkormányból, és boldogan elrágcsálni, de lehet, hogy fel tudtam volna falni az egész kocsit is. Ó, Istenem, hát ilyen érzés hazaérni! Komolyan mondom, az Alberttel kötött egyezség legjobb része ez volt. Hogy visszakaptam a kocsimat. Újabb gázfröccs, újabb hidegrázás. Persze az ablakot lehúztam, hogy jobban halljam a jellegzetes V8-as öblögetést – na, ha van egyetlen hibája az S5-ösnek, az ez: még a gyáritól eltérő kipufogóimmal is túl halk az utastérben. Ki a picsa vesz meg egy 4.2-es blokkal szerelt szörnyeteget, ha kényelmes, kulturált és halk luxusgördülésre vágyik, amikor azt akármelyik 8-10 millás középkategóriásban megkaphatja? Egy V8-as üvöltsön, mert az a természete. A harmadik gázfröccsnél ránéztem a középső kijelzőre és elmosolyodtam a pillanatnyi fogyasztás 90,2 l/100km-es értékén. Az egész MVB betérdelhet elém és testületileg leszophat. Toltam egy egyest, és elindultunk.