Finoman biccentettem egyet a lábfejemmel, mire a mutató felugrott négyezerig, a gerincemen pedig azonnal fel-le kezdett futkosni a hideg. Annyi endorfin tolult az agyamba, hogy abban a pillanatban kedvem lett volna egy nagy darabot kiharapni a bőrkormányból, és boldogan elrágcsálni, de lehet, hogy fel tudtam volna falni az egész kocsit is. Ó, Istenem, hát ilyen érzés hazaérni! Komolyan mondom, az Alberttel kötött egyezség legjobb része ez volt. Hogy visszakaptam a kocsimat. Újabb gázfröccs, újabb hidegrázás. Persze az ablakot lehúztam, hogy jobban halljam a jellegzetes V8-as öblögetést – na, ha van egyetlen hibája az S5-ösnek, az ez: még a gyáritól eltérő kipufogóimmal is túl halk az utastérben. Ki a picsa vesz meg egy 4.2-es blokkal szerelt szörnyeteget, ha kényelmes, kulturált és halk luxusgördülésre vágyik, amikor azt akármelyik 8-10 millás középkategóriásban megkaphatja? Egy V8-as üvöltsön, mert az a természete. A harmadik gázfröccsnél ránéztem a középső kijelzőre és elmosolyodtam a pillanatnyi fogyasztás 90,2 l/100km-es értékén. Az egész MVB betérdelhet elém és testületileg leszophat. Toltam egy egyest, és elindultunk.

Talán nem volt meg az 5,1 másodperc 100-ig, mert a takarítatlan úton sok volt a nedves falevél – quattro ide vagy oda –, de azért a mellettem sápadó Téglás arcáról ítélve így is egész jó volt a gyorsulás.

Pilismarótnál és Dömösnél két-két EÁP-on haladtunk át. Ilyenkor Hunyadi százados – akinek Albert tábornok a gondjaira bízott – utasításait követve mindketten kiszálltunk a kocsiból, feltettük a kezünket, majd átadtam egy papírost, amin egy négyjegyű és egy hatjegyű kód szerepelt, az első szerintem valami (telefonos?) mellék lehetett, a másik pedig talán az én azonosítóm, mindenesetre ezekkel átlag fél percnyi rádiózás után továbbengedtek minket. A kavarás célja nyilván az volt, hogy ne legyen a birtokomban olyan meghatalmazás, amivel azután is szabadon mozoghatok, hogy ők már nem akarnák, valamint ezzel a módszerrel a mozgásomat is követni tudták. De kit zavart, tegyék csak.

A harmadik EÁP után saját hatáskörömben úgy döntöttem, hogy elhagyom a procedúra „kiszáll, kéz felemel”-részét, és már csak a lehúzott ablakon nyújtottam ki a cetlit. Így is működött. Hiába, ez az autó még mindig az az autó – látott már pár egyenruhást a lehúzott ablaknál alkudozni.

Doboshegy után, a lepencei strandnál természetesen a hegy felé fordítottam az Audi orrát. Naná; erre vágytam már legalább két hónapja. Földöntúli vigyor terült el az arcomon, kikapcsoltam az MP3-lejátszót, és négy kilométernyi unalmas hegynekfel után végre jött az első balos visszafordító. Hangos „jííháá” szakadt fel a torkomból, ahogy a perifériás látómezőmben láttam, hogy Téglás ujjai ráfonódnak az ajtó kapaszkodójára, ő eközben azt hadarta, hogy „bazmegbazmegBAZMEG!”. Barátomat nyilván zavarta egy kicsit, hogy a hajtűkanyar előtt 30 méterrel az autó sebessége még mindig jóval száz fölött van, de ezt most nem volt idő megvitatni. Visszapakoltam kettesbe, mire az Audi felhördült, és az első lökhárító szinte beleharapott az aszfaltba. Egy villámsebes balra-jobbra-balra kormánymozdulattal plusz némi fékkel kitettem jobb oldalra a kocsi farát, majd berántottam a kéziféket, erre a gép orra azonnal a kanyar középpontja felé mutatott, a hátsó kerekek pedig önfeledten sodródtak oldalra a fagyott leveleken. Az első kerekek azonban már a kanyar érintőjének irányába néztek, és ahogy kilinccsel előre körbefordultunk az alacsony kőkerítés körül, a 354 fegyelmezett paripa az első gázra azonnal egyenesbe húzta a kocsit.
És még vannak, akik azt állítják, hogy az élet nem kizárólag az ilyen pillanatokból áll. Dehogynem. A többiben csak vegetálsz.

Pilisszentlászlóig Téglás még négyszer akart azonnal meghalni, hogy a következő kanyart már ne kelljen megélnie, de aztán felértünk a tetőre, és onnantól már csendesen csordogáltunk le Szentedréig. Komputer szerinti átlagfogyasztás 25,4, nem is rossz. Igaz, most nem is nyomtam neki annyira.

A lefeléúton Téglás már beszélgetni is hajlandó volt.
– És neked milyen volt odabent? – kérdeztem.
– Sima. Egyedül akkor borítottak be, amikor a rabolt cuccosról kérdeztek. Azt mondtam nekik, te rejtetted el egyedül, mert nem bíztál bennem, és én nem tudom, hol van. Na, akkor felpakoltak rendesen.
– Végül elhitték?
– Fasztudja, egy idő után nem ütöttek tovább. Amúgy sem izmoztak nagyon, csak a szájuk járt inkább. Aszitték, ha percenként elmondják, hogy te mocskos cigány, attól nekem rossz lesz... Ááááá, fék, fék, FÉK!
(Itt még volt egy éles kanyar Szentendre előtt, ahol kicsit elengedtem magam.)
– Csentőfáról is kérdeztek?
– Ja. De azt el is mondtam.
– Nebasszfel. Elköptél mindent?
– Csak amit egyébként is tudtak. Meg utólag nem tökmindegy? Tutira vettem, hogy úgyse látjuk már egymást élve. Tényleg, amúgy tudod, hogy buktunk be?
– Gondolom, Marika csicsergett. A búcsúlevele elég részletes volt.
– Á, faszt, nekem az egyik desztó eldicsekedett vele. Nem ő volt. Lehet, hogy ő is feldobott volna, de végül nem ő énekelt.
– Krisztián?
– Ő sem. Mi néztük be a dolgot, csúnyán. A csávó azt mondta, lenyomozták a terepjárót, Tysonét, amivel Szivacsnak kellett volna tipliznie a balhé után. Miután őt leszedték, megtalálták a kocsit. Nyom nem volt benne, de megfuttatták a környékbeli szervizeknél, és az egyik kidobta. Tyson Esztergomba hordta a kocsit, és a számlákon megvolt a cím.
– A hülye seggfej. Számla, baszdmeg... Látod, csak a szopás van vele, ha az ember megjavul – nevettem a régi szép időkre gondolva.
– Ja, ja. A szimat azért roppant büszke volt rá, hogy milyen tengernyi sok eszük van. Onnantól meg figyelték a panziót, hátha virítunk. Gondolom, a te Audidat is lefigyelték.
– Na, ezt aztán nyomozhatták Belgrádig. Mindenesetre akkor ezek szerint kétszer basztuk el.
– Mér?
– Hát mert nem kellett volna szerinted kiszúrnunk, hogy szemeket telepítettek? – igyekeztem úgy megfogalmazni a kérdést, hogy ne túl sok szemrehányás legyen a hangsúlyomban.
– Én nemt’om, mi volt. Mikor megláttam az első kocsit, még messze a 11-esen, már beng!, kaptam is egy tarkóst puskával.
Lehet, hogy így volt, sose tudom már meg. Szerintem egyszerűen csak mégsem voltunk annyira jók, mint amilyennek képzeltük magunkat, nem szúrtuk ki a figyelőket, és ezért megfizettünk. Valószínűbbnek tartom, hogy a zsaruk előbb jelentek meg, és Téglás azután akart lelépni, engem hátrahagyva, csak lekapcsolták.
– Van viszont egy jó hír is – folytatta. – Krisztiánról fingjuk sincs. Szentül hiszik, hogy akit Táton fellógattak, az ő volt, és mivel a másik kocsiban csak mi ketten voltunk, teljes a hiányzók létszáma.

Egy a gáz, hogy Krisztiánról nekünk sincs fingunk azóta. Plusz ott van vele Erika, és azt tudjuk, hogy nők meg tudják hülyíteni az embert. Egyedül az szól mellettünk, hogy amíg lapíthat, addig Krisztiánnak sem érdeke, hogy bárkinek is csacsogjon, és talán még az asszonyának is van annyi agya, hogy ezt felfogja. Bár, hülyeségeket beszélek, jöttem rá közben (hiába, a régi beidegződések, az első gondolatom még mindig a „ki mit tud”), hiszen azóta már minden kiderült. És meg is bocsáttatott – feltéve, hogy betartom az egyezség rám eső részét.

Az ám, az egyezség. Mióta elhoztak Alberttől, nem is nagyon gondoltam rá, csak arra, hogy hazamehetek. Természetesen csak összepakolni az akcióhoz szükséges felszerelést, max. 12 óra. (Szerintük – én meg majd eldöntöm jól, hogy mennyi lesz az valójában.) Morvai tábornoknak állítólag 30-40 embere maradt, és szétszórva még legalább négy vagy öt hasonló létszámú vagy akár népesebb egység, amelyek most délnyugat felé tartanak, az Alberthez hű katonák meg próbálják őket kisakkozni, a harcérintkezés felvétele nélkül. Katonákat nem kaptam az akcióhoz, csak gázolajat a terepjáróhoz, meg egy rádiót. Fegyverünk meg úgyis van elég, mondta vigyorgva Hunyadi százados az eligazítás végén. Egy kevéske lőszert azért csak kibuliztam. Magyarán szólva letolt gatyával mehetünk egy magas rangú tiszt megmerénylésére. Azért jó érzés, ha ennyire bíznak az ember képességeiben... Persze abban is van igazság, hogy Morvai most inkább volt fejvesztve menekülő száműzött, mint magas rangú tiszt.

Megérkezésünk Szentendrére zajos volt és könnyektől sem mentes. Leparkoltam az autót Téglás háza előtt, és dudáltam – hadd lássák az utcában, hogy Nagy Ember tért haza. Reméltem, hogy Judy is itt lesz, és ebben nem is kellett csalódnom, mert ő rohant ki elsőként az ajtón (igaz, Szimi nem is ismerte ezt a kocsit). Nyakamba ugrás és könnyes zokogás az volt, de puszi nem, úgyhogy ebből nem sikerült megtudnom, hogy akkor most hányadán is állunk szerinte (mármint abból, hogy a számra ad puszit vagy az arcomra). Én meg valahogy nem akartam dűlőre vinni a dolgot, meg egyébként is remegett egy kicsit a gyomrom, bár elvileg nekem kellene kezdeményeznem, hiszen én szakítottam vele, de... á, a picsába vele, még gondolkodni sem szeretek ilyesmin. Szerencsére Szimit is üdvözölnöm kellett, így nem volt gáz, hogy toporogtam, mint egy fasz.

Ha volt ünnepélyes pillanata a hazaérkezésnek, az az volt, amikor Téglás és én végre rágyújtottunk. Én igazán nem dohányzom sokat – mármint hagyományos cigit –, vannak napok, hogy egyáltalán nem jut eszembe, de ez most kurvajól esett. Sok minden benne volt abban az első, lassan kieresztett füstfelhőben... A lányok szemlátomást nem nagyon dézsmálták meg a dohánykészletet, Szimi egyébként sem szívta, csak Judy. Igaz, akkora stóc volt egymásra dobozolva, hogy nem is biztos, hogy feltűnt volna akármekkora dézsmálás. (Hozzáteszem, ez a készlet nem Csentőfáról származott, hanem Luí és Téglás korai zsenijét bizonyította. Még az átkerülés másnapján – mielőtt a szentendrei torlasznál benzint kommunizáltak volna – felnyomták a solymári Madaras Teszkót, és főleg ilyen könnyen csereberélhető dolgokat hoztak el. Szerencséjük volt, hogy megelőzték a katonákat; no és persze a helyi lakosokat. A készletnek Téglás csak kisebbik részét szánta saját fogyasztásra, a nagyobbikra egyfajta kereskedelmi alapként gondolt.)

Következett a mesedélután, ahol a lányok megtudták a december végi eltűnésünk okát, magyarázatot kaptak a kidekorált képünkre, és az Albert tábornok által nekünk szánt fényes jövőbe is bepillantást nyertek, vagyis, hogy hamarosan a határon túl fogunk felfedezőset játszani és keltákat mózesre tanítani. Mármint, ha előtte elég ügyesek vagyunk, de erről, azaz Morvai tábornok vérbe fojtásáról értelemszerűen egyikünk sem tett említést.

Próbáltam olvasni Judy reakcióit, miközben felváltva meséltünk Téglással, és különösen kíváncsi voltam, hogy fogadja ez utóbbi bejelentést. Úgy tűnt, őszintén és leplezetlenül örül a visszatérésemnek, az érintések gyakorisága is erre utalt, és a kelta expedíciós hírre is épp annyira lombozódott le, mint ahogy arra számítottam. Mégsem volt százas valami vele kapcsolatban; egyfelől úgy tűnt, több életkedv van benne, másrészről pedig úgy, hogy több titok.

Röviddel később Judy felállt és kiment az erkélyre. Téglás épp lelkesedve mesélt Sziminek arról, hogy szerinte komoly katonának fogják előléptetni, és ha majd behódoltatunk valami kelta bohóckirályságot, akkor onnan ő kincsekkel megrakodva fog hazatérni. Letettem a vodkámat az asztalra, felálltam és Judy után indultam. A lány a korlátnak támaszkodva állt és szemlátomást fázott, mert reszketett, úgyhogy átöleltem hátulról, és megpusziltam a fülét. Aztán megfordítottam és próbáltam megcsókolni, de Judy kifordult az ölelésemből, és azt mondta, „Légyszi, ne...”

Légyszi, ne???????

Ennek ellenére később beleegyezett, hogy átjöjjön velem Luíék lakásába, amíg összepakolok, és mivel másnap reggeli indulást tűztünk ki Téglással, ez azt jelentette, hogy ott is alszik. Baszki, ezt most csak én nem értem, vagy tényleg nincs benne logika?

Néztem Judy fenekét, amint felfelé lépdelt előttem a lépcsőkön Luí lakása felé, és arra gondoltam, most azonnal masszává kéne kúrnom. Nyilván ő is pontosan tudta, mire gondolok, mert érzésem szerint még rá is mozgott csipőből. De akkor meg miafasz az a légyszi-ne, meg egyáltalán:
most mi a picsa van?

Amikor csak harmadszorra sikerült beletalálnom a kulccsal a zárba, akkor eldöntöttem, hogy na, bármit, de ezt tovább nem. Most kezdjek el gyomorfekélyt kapni egy nő miatt, amikor holnap már tábornokokra vadászom? Basszameg, mi lehet a legrosszabb, ami történhet – legfeljebb pofán vág. Na bumm. Úriember leszek, alszom a kanapén.

Most vagy soha. Egyetlen szó nélkül támasztottam Judyt a falhoz, amint beléptünk, és megcsókoltam. A villanykapcsolóig már nem jutottunk el, így Judy csak elejtette a táskáját abban az irányban, ahol az előszobaszekrényt sejtette (majdnem eltalálta), majd a nyakam köré fonta a karját, a derekam köré pedig a lábait, és szenvedélyesen tovább csókolóztunk. Igyekeztem úgy lehámozni róla a ruhát, hogy közben ne szakadjak el a szájától – ő hámozásban jóval hatékonyabb volt, így a Hunyaditól kapott katonai ingen nem maradt gomb. Egy mozdulattal lesepertem a szekrényről minden mást, amit a táska nem vert le, és felemeltem rá a formás popsit. Hurrá – Judy nem volt frissen borotválva. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy feltehetően nincs idegen hím a látókörben (a légyszi-ne után nyilván ez is megfordult a fejemben).

Az előszoba után a hálószoba következett, azután kicsivel később a fürdőszoba, majd újra a hálószoba. Ha jól idézem vissza, akkor az egész éjszaka alatt egyetlen mondat hangzott el – mármint a nyomdafestéket nem tűrőeket leszámítva –, mégpedig Judy szájából:
– Az ókorban még nem élveztem ekkorát – mondta, majd egy perccel később már aludt is.

Álmomban valami kamionban utaztam, az üres raktérben egy rögtönzött parancsnoki központ volt berendezve, és egy baszott nagy térképasztalt ültünk körbe sok fejessel, akiknek egyáltalán nem volt arcuk. Mind a JNA egyenruháit viseltük. Az asztalon a kamion mozgásától össze-vissza lögybölődtek a poharakban a márkás italok, és az egyik arctalan fejes arról beszélt, hogy az elfoglalt ellenséges területeken meg kell teremtenünk az etnikai túlsúlyt. El kell űznünk vagy meg kell ölnünk minden keltát, az elfoglalt városokba pedig magyarokat kell telepítenünk. Ennek érdekében szabadon lőhetünk minden épületre, ami a keltákat a városaikhoz köti, iskolára, templomra, kórházra. Ezután Marko szólalt meg, akit eddig nem is vettem észre, pedig az asztal túloldalán ült velem szemben. Megköszönte az italt az egyik félmeztelen lánynak, aki az asztalnál szolgált fel. Észrevettem, hogy a kamionban odébb más asztalok is állnak, rulett-, blackjack- és pókerasztalok, persze ez már nem lehetett a kamionban, mert ahhoz túl nagy volt a tér. Tesókám, mutass már be a hölgynek, basszájba, mondtam Markónak szerbül, aki erre odaintette a bringát és végigfektette az asztalon (ekkorra már a mi asztalunkon is zöld posztó volt térkép helyett), aztán a csaj meztelen fenekén kihúzott egy széles utcát, és felém nyújtott egy összetekert bankjegyet. Felszippantottam a kokaint a ribanc hátsójáról, aztán éreztem, hogy tüsszentenem kell. A kurva életbe, ki ne tüsszentsd, ki ne tüsszentsd, bazmeg, gondoltam, de aztán mégis tüsszentettem. És felébredtem.

Még egyet tüsszentettem, és kinyitottam a szemem. Judy is felébredt, mivel a mellkasomon aludt, és a tüsszentéssel majdnem katapultáltam szegényt. A csinos test közelebb fonta magát hozzám, a lábaival átkulcsolta a jobb lábamat, és visszafúrta a fejét a vállgödrömbe, jelezve, hogy még aludna. Pillantásom a mellkasom szabadon levő bal oldalára tévedt, ahol négy párhuzamos piros vonal jelezte, hogy Judy még ókori körülmények között is lelkes híve a manikűrnek. Az órámra néztem, fél tíz múlt. Lassan indulnom kellene, "munka" van.

Kibontakoztam az ágy és Judy öleléséből, az asztalhoz léptem és előhúztam egy cigit. Mivel a lány is felült az ágyban, felé billentettem a doboz száját. Megrázta a fejét.
– Leszoktam.
– Nicsak. Egészséges életmód?
Megrántotta a vállát, amitől izgalmas rezgések futottak végig a kemény ciciken, és ásított egyet.
– Úgyis elfogy előbb-utóbb.
– Nyugi, bébi, amíg lőszer lesz, cigaretta is lesz. 7.62-es kaliber mind a kettő.

Kimentem a fürdőszobába megborotválkozni, közben a tükörből láttam, hogy Judy továbbra is az ágyban ül mozdulatlanul.

Ajaj, ez gondolkozik.

Kisvártatva bugyiban megjelent a fürdőszobaajtóban, és baromi komoly képet vágott.
– Figyelj, ha el kell mennetek a határokon túlra... én nem fogok veletek menni.

Na, bazmeg...

– Nyugi, ezt nem most azonnal kell eldöntened – válaszoltam. Egyébként meg nem értelek, egy hónappal ezelőtt még jöttél volna.
– Az akkor volt, most meg most van!
– Most mi bajod van? Tudod egyáltalán bazmeg, hogy mit akarsz?
– Nem! – felelte és kezébe temette az arcát.
– Azt látom. Csak azt nem értem, miért kell emellé hisztizni is. Senki sem kérte, hogy most dönts, higgadj le.
Judy az ajtóban egyik lábáról a másikra állt.
– Figyelj, én már továbbléptem...

Hűhűű, de kurvára nem tetszett ez a fennhagyott hangsúly a mondat végén... Elfordultam a mosdótól és a szemébe néztem.
– Egészen pontosan min léptél tovább...?
– Én most már Tomival vagyok.

Helló, Jim. A diszk öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát. Öt... négy...

Két lépést tettem Judy felé.
– Neked hülye van a fejedben?? Mégis ki a faszom az a Tomi?!
– Tudom, hogy tudod, hogy kicsoda. A helyi VB-nél van.
– Nannee, ugye nem a kiscserkészről beszélsz? – az öklöm nyomán szaggatott szélű horpadás keletkezett az ajtóban. – És ugyan miért ne filézzem ki most azonnal azt a szarházi kis gecit?
– Mert megkérlek rá, hogy ne tedd!
– Te nem vagy normális, bazmeg...! Ezt mégis hogy gondoltad?! És... és akkor mi volt ez? – mutattam a még mindig kaotikus ágyra, de mutathattam volna a tornádó sújtotta előszobára is.
– Azt nem mondtam, hogy nem örültem neked, hogy viszontláttalak...
– Csak?
– Csak mostantól vigyáznom kell magamra.
– Vigyáznod kell magadra?? Mi a faszomat akar ez jelenteni? – ekkor már közvetlenül Judy előtt álltam. – Nagyon vigyázz, hogy mit mondasz.
– Te elmentél, és újra elmész! Én pedig nem mehetek veled a vadállatok közé. Itt, ha nem is egész nap, de már van áram, víz. Itt biztonság van.
– Sehol nincs biztonság! Ott van biztonság, ahol én vagyok! Te tényleg komolyan gondoltad, hogy az a pöcsfej fog megvédeni bármitől is? Akkor kezdje azzal, hogy megvédi magát tőlem!
– Te nem érted! Nem csak engem kell megvédeni.
– Naná, hogy nem értem, baszdmeg, mert hülyeségeket beszélsz! Egy kurva szavadat sem értem! Mi a franc ütött beléd?

Ó, ne már, csak könnyeket ne! Még a végén nem foglak megütni, pedig már nagyon szeretnélek.

– Terhes vagyok.