- Tulajdonképpen még nem akartunk erről szólni, mert hát vannak hiányosságok, de volt ugye ez a puccs dolog, - közben idegenvezetőnk végre kinyitotta a lakatot, és kitárta előttünk a kamraajtót – és hát az ember ugye jobban teszi, ha a legrosszabbat feltételezi.

Nem semmi kupleráj tárult a szemünk elé, a klasszikus falusi „jó lesz még valamire” gyűjtőszenvedély iskolapéldája. Gyakorlatilag egy négyzetméternyi szabad hely volt az ajtón túl, aztán elkezdődött a káosz. Régi bútorok, szerszámok, hullámlemezek, faanyag, hordók, vödrök, műanyagzsákban avar, talán egy kistraktor utánfutója. hat-hétméternyire pedig ott volt a belső fal, ami a műhelytől elválasztotta a fészerből kialakított „lomtárat”. A fickó tovább magyarázott, miközben az egyik falnál elkezdte szétszedni a hullámlemezeket, amik mögött üres tér tárult a szemünk elé. – Na, jöjjenek, nem vadállatokat tartunk idebent. Legalábbis nem szó szerint. – ekkor már nagyon vigyorgott, és mi is megfelelően kíváncsiak lettünk. 

Napközben Karcsi elszalajtotta hozzám az egyik kiskatonát, hogy valami fontos dologban kéne eljárnunk. Mikor magunk maradtunk, elmesélte, hogy még este, mikor az őrséget ellenőrizte, az egyik falubeli szóba elegyedett vele, és felajánlotta, hogy be tud segíteni a katonai dolgokban, de csak akkor megy bele, ha a tanácsházáról is visz valakit. Mivel nekem nincs senki, akire itt figyelnem kéne (ezért kellett a komplett 900 főt, ami mostanra már majdnem ezer lett, „örökbe fogadnom”, de nem baj, jó érzés), ideális lettem a lótifuti szerepre a VB-ben. Legalább mehettem terepre, amolyan tökös legényes katonás szóhasználattal élve. Az elmúlt hónapokban jobban megismertem az embereket itt, mint több évnyi falusi élet után sikerült volna. A közösségi megmozdulások amúgy is megszaporodtak, az embereknek kikapcsolódás is kell, megindult a közös sütögetés-főzőcskézés, a gyerekeknek játszóházat meg kreatív foglalkozásokat tartottak. A központi gyermekmegőrzést, okulva a túszos dolgokból, némileg átszervezték. Suli ugye nem volt, a gyerekek viszont gyerekek, és mint ilyenek, hiperaktívak. A jó gyerek az hiperaktív. Azért, mert gyerek, az ő korukban így megy. Normális ember nem hisz az egyetemet kettes átlaggal végigbukdácsoló sulipszihológusok kamuzásának. Gyógyszermániákus az összes. Ezért aztán mindenféle programok lettek szervezve, bár eddig elég esetlegesen, hiányzott a letisztult elképzelés, a „hogyan tovább”. Volt délutánonként közös dvd-zés is, szóval azért mozgalmasan teltek a napok.

A „falubeli”, amúgy Bence, keramikusként dolgozott, mondta is sajnálkozva, hogy ha edények készítése helyett mondjuk anno társul egy cserépkályha-készítővel, most bankot robbanthatnának. C’est la vie. 

A mese persze nem maradt abba, akarom mondani az egyéni sorsok itt is érdekes mintázatot vettek fel. Az átkerüléskor náluk volt az unokaöccse, árva, és gyakorlatilag hozzájuk jár haza. Ez az unokaöcs vegyésznek készült, két hónapja járt az egyetemre, mikor lejött egy hétvégére. Itt is maradt, ahogy kell. Viszont a hobbija miatt szeretett volna vegyész lenni. Mikor kérdeztük, mi is az a hobbi, Bence csak annyit mondott, hogy a tűzijáték, és a hasonló nyalánkságok. Ennél a „hasonló nyalánkságok” résznél kaptuk meg az első vigyort, és ezzel együtt a kezdődő kíváncsiságot is. Mostanra már rendesen fel voltunk spannolva, ott álltunk a szemmel láthatóan direkt elkerített, elrejtett kamra-sarokban, ahol a kívülről látható káosz ellentéteként pedáns rend uralkodott. Alig pár négyzetméter, de két munkaasztal, polcrendszer, ládák, és egy szétszedett kis szalmabála volt bent. Az egyik asztalon pedig kettő, nagyjából kétökölnyi, bordázott cserépgömb. Nekem egyből a repeszgránát jutott eszembe, rögtön kiderült, hogy nem is tévedtem nagyot.

- Ez lenne a mi kis bombagyárunk. – mutatott körbe színpadias mozdulattal – Eddig még csak egy tucatnyit csináltunk, nem nagyon tudtunk kísérletezni ugye. Meg aztán felmerült volna a kérdés is, honnan van hozzá gázolajunk. Hát innen. – az egyik asztalt elhúzva lemezlapot vettünk észre a döngölt padlón, az alatt pedig egy kétszáz literes hordó volt beásva a földbe. Ahogy néztem, még majdnem tele volt.

- Itt van az első adag, – óvatosan elénk tett egy kisebb dobozt a polcról, a fedelét felnyitva ott sorakoztak a szalmabélésen a gömbök, ezeknek a végéből már kilógott a „gyújtózsinór”, első ránézésre szemcsés-gyantás zsinegnek tűnt – ki kellene próbálni, hogy jó-e így.

- Ezekért kár volt elsikkasztani azt a kis bengát. – Karcsi rosszallóan nézett Bencére, de az csak nem hagyta abba a vigyorgást. Anyám borogass. – Míves köcsögökbe töltött Molotov-koktéllal nem sokra megyünk ám!

- Csakhogy ez nem Molotov-koktél. Ez napalmgránát, puskaporos gyújtórúddal.

- Miaf…?

- Napalm. Az unokaöcsém keverte a zselét, a puskaport tűzijáték rakétákból szedtük ki, a zsinórral együtt hat-hét másodperces időzítést tudnak gyújtástól robbanásig. Csökkenteni nem nagyon érdemes, növelni lehet. A gömböket én csináltam, végül is ez a szakmám, a barázdáknál meg van gyengítve az anyag, robbanáskor repeszeket is szór, nem csak lángot. Kiégethetjük a gömböket megtöltés előtt, de szerintem egy sima meleg levegős szárítás elég nekik, talán biztosabban is hasadnak, amikor kell. Na mit szólnak? 

Mit szóltunk volna, akármelyik félvak festő simán megörökíthetett volna minket, a kompozíció címe legyen, mondjuk „Bizottságiak bénultan, bambán bámulnak.” Itt állunk egy nyavalyás „terrorista-műhelyben”. Egy bombagyárban. A Kánaánban. Karcsi hangja jött meg először.

- És öö…, khm, szóval igazi napalm. Mennyit tudnak csinálni? Esetleg kipróbálhatjuk. Most mi van? – azt hiszem furán nézhettem, mert ő is furán nézett rám.

- Kijönnél egy percre?

- Persze. Bence, rögtön jövünk, okés?

Nagy levegőt vettem az enyhe februári napon, majd nekiálltam felsorakoztatni az érveimet.

- Nézd, ez itt napalm. Már ha tényleg az. Nekem nem hiányzik, hogy valami unatkozó egyetemista felrobbantsa magát vele, meg mellé begyújtson egy fél utcát. Ezt nem lehet vízzel eloltani. Meg aztán hol tároljuk? Elég egy szikra, és a gyújtók belobbannak, és jön a nagy bumm. Megint csak kellemes kilátások. Nem tetszik ez nekem.

- Nekem sem tetszik. Főleg nem egy ilyen rendetlen fészerben. De az istenért, látszik rajtuk, hogy értenek hozzá. Szerinted olyan egyszerű összehozni egy működő bombát ilyen technológiával? Gyantás zsinór, puskaporos gyutacs, napalm. Bordázott repeszköcsögbe töltve. Sufnituning a javából. Az istenit, hát tényleg egy sufniban csinálták meg!

- Akkor is, nem lesz ez így jó.

- Dehogynem. Robbanószerünk nagyon kevés van. Gyakorlatilag csak a kézigránátjaink, meg az a pár páncéltörőbe való rakéta. Ez úgy nagyjából a semmivel egyenlő, ha helyzet van. Ez egy tuti lehetőség! Adunk nekik engedélyt. Meg felszerelést, ami kell. Basszus, adunk nekik inasokat is. Párszáz ilyen gombóc, és nyugodtabban alszom én is, hogy ismét növeltük az esélyeinket. A tárolást meg megoldjuk. Nem vagyunk hülyegyerekek. Na menjünk vissza, mielőtt magára gyújtja az egészet.

A szótáramban új értelmet nyert a fegyverbuzi kifejezés. Igaza van Karcsinak, de azért hadd legyenek fenntartásaim. Bence egy csomaggal a hóna alatt várt minket. – Elcsomagoltam három darabot, szerintem próbáljuk ki a mezőn. – Ez hallott mindent, amit beszéltünk. Hihetetlenül szélesen tudott vigyorogni.

- Próbáljuk. Unokaöcsédnek szólsz? Biztos kíváncsi.