Az első "éles" őrség eseménytelenül telt el. Másnap akár aludhattam is volna egész éjszaka, ha valamelyik néni nem eszi meg a fagyasztóba olvadt húsból sebtiben (és sok fűszerrel, hogy elvegye az ízét) készült ételét, amitől olyan rosszat álmodott, hogy rögtön verni kezdte a gondosan kikészített lábosát. Erre a fél utca rázendített, három közeli jelzőtűz is fellobbant, az őrjáratok ide-oda rohangáltak, majd mikor megjelentek az ágyukból kiugrott tartalékosok is, még nagyobb lett a káosz. Reggel már csak nagyokat nevettünk az egészen, de nem csodálkoznék, ha menet közben megduplázódtak volna az ősz hajszálaim. A nappali őrjárat mindenhova bekopogott és megbeszélte a népekkel, hogy a kolompolási lehetőség mire is való, még csak az hiányzik, hogy minden éjszaka megalakítsuk a helyi STOMP együttest, ha valaki rosszat álmodik - arról nem is beszélve, ha tényleg gáz van, akkor meg semmit sem ér így.

Eszterrel alapos leltárt csaptunk otthon, úgy se nagyon tudtunk mihez kezdeni magunkkal, se tévé, se internet, se semmi - még jó, hogy könyvvel el vagyunk látva. Egyszer nekiálltam folytatni a fordítást füzetbe és nyomtatott szótárral, de amikor Eszter beszólt érte, rájöttem, hogy tényleg hülyeség. A kiadó Pesten van - vagy volt -, ha esetleg visszakerülne, akkor majd kicsit belehúzok, hogy pótoljam a kimaradt időt. A laptop aksijában még lehet olyan negyven perc, de azt egyelőre nem akarom elhasználni.

Szóval a leltár. Esővíz a pincében olyan hat köbméter, az egy darabig elég lesz a fürdésre, de szerintem forralva inni is lehet belőle. Na meg ha majd esik (és miért ne esne), tudjuk pótolni, a papáék, akiknek a házát megörököltük, komoly rendszert építettek ki az esővíz felfogására és szerencsére még nem volt időm elbontani. A vécétartályunk szerencsére a régi, jól bevált és faék bonyolultságú Dömötör, rendszeresítettem egy hokedlit a fürdőben és vödörrel mindig után tudom tölteni. Kikísérleteztem, hogy így kevesebb víz is elég, mintha rögtön a vödörből öntenénk.

Krumpli van egy zsák, de csírázgat. Alma szintén egy rakat, de pár helyen már rohad, úgyhogy szétraktuk őket, hogy legalább egymást nem rontsák már el. (Zsombornak már lesz kajája.) Liszt csak pár kiló, só három, cukor szintén nincs sok. Tészta se. Konzerv egy tucat (löncshús meg májkrém.) Befőtt úgy húsz üveggel. Szóval elég gyászos a kép. Anyósomékkal beszéltem erről korábban, nekik kissé több van, de ők is inkább a fagyasztóban tartottak mindent. Azért éhen csak nem fogunk halni, meg még ott van a két disznó is, majd sózunk, füstölünk.

Minden büszkeségem ellenére Eszter lezavart az önkormányzathoz, hogy nézzem meg, mit jelent az, hogy jelentkezni lehet kajáért. Végül egy kis szatyor tésztával és liszttel, meg pár üveg bébiétellel jöttem haza, de a sorban áll pár atyafi és atyanő, akikről tudom, hogy ha egy évnyi száraz tartalékuk nincs a spájzban, akkor semennyi. De nem balhéztam miatta. (A tészta meg a liszt egyaránt Tesco gazdaságos volt, most vagy a védelmi bizottság rabolta le a dorogi egységet, vagy megtalálták, kik voltak. Vagy Egomból hozták.) Eszter megnézte a bébiételeket és azt mondta, hogy nem jók, mert van bennük hozzáadott cukor. Ekkor a körülményekhez képest egész higgadtan megkértem, hogy vegye észre magát, mire a fáskamrát már egyedül mérhettem fel.

Talán van annyi, amennyivel kihúzzuk a telet, és a papa régi, löszfalba mélyített széntárolója is tele van, ahhoz azóta nem nyúlt senki, hogy annak idején bevezették a gázt. Szerencsére a régi központi vegyeskazán is megvan, állítólag működik is, amikor megvettük a házat, apósom mutogatta, hogy melyik szelepet kell átállítani, de ő is mondta, hogy ha esetleg erre kerülne sor, szakemberrel át kell nézetni. Eljött a szakember ideje. Amúgy meg a fa miatt aggódom legkevésbé, egyrészt itt az erdő a kertek alján, másrészt meg ha az eltűnt területek helyén tényleg nagy fák vannak, akkor csak kihúzzuk valahogy. Mondjuk ha panelben laknék, akkor pár hülyekapáson már minden bizonnyal túl lennék.

Érdekes volt a halottak napja, kevesebben voltak a temetőben, mint szoktak, vidékről szinte nem is jött senki, viszont a temetődomb tetején, a jelzőtűz mellett posztoló polgárőrök furcsán ellenpontozták a hangulatot. A szokásos könyörgésen, amit a keresztnél szoktak tartani ilyenkor, annyian voltak, hogy még a ravatalozót is körbefolyta a tömeg. Gyertyát, mécsest viszont alig vittek ki, volt foganatja az ajánlásnak, hogy inkább tegyék félre otthoni világításra, bizonytalan, hogy mikor tudják majd átállítani az erőműveket és a hálózatot. Pár síron azért égett valami, de reggelre mind egy szálig nyomuk veszett. Rá is kérdeztem a dombon posztolóktól, hogy van ez, hogy az orruk elől, elmesélték, hogy amikor az első alak érkezett, azt lekapcsolták, erre kiderült, hogy az volt, aki kirakta a mécsest és az apja sírjáról vitte haza a félig leégett világítóeszközt. Úgyhogy a többi sírok közt suhanó árnyékot már nem is piszkálták. Hagyománytisztelet és gyakorlati érzék...