Eheti utolsó debütáló szerzőnk a távközlési szakemberek sanyarú életébe ad némi bepillantást: ha nincs áram, bent kell dekkolniuk a munkahelyen, és már a telefonoskisasszonyokat is lecserélte valaki rusnya számítógépekre...
Okt. 26.
Egyedül állok a kiürített városban, egy duplacsövű az egyetlen barátom. Attilának hívom. Bár a fojtása szinte tropa, még sosem hagyott cserben. Lassan esteledik, már nincs sok időm. Vissza kéne érnem még naplemente előtt a menedékembe, mielőtt felkelnének, de nem találtam még semmilyen kaját, és már napok óta nem ettem. Egy hentesbolt bevert kirakatán mászok be. A kísértetiesen vibráló neonlámpák reménykeltőnek tűnnek – legalább van áram. Az egyetlen zárt hűtőláda felé osonok. Lakat van rajta, ez jó jel. Letérdelek elé, hogy megvizsgáljam, amikor mozgást pillantok meg a szemem sarkából. A másik oldalra vetődök, és lövésre emelem a puskám, de már túl késő…
Az embernek szüksége van rá, hogy időnként baromi hülyén érezze magát. Például amikor rájön, hogy emberi húsra éhes zombi helyett csak a saját paplanját rúgta le magáról álmában, üvöltve. Így jár, aki egy egész vasárnapot szentel zombi horror DVD gyűjteménye végignézésére, és túl élénk a fantáziája. Percekbe telt, mire tudatosult, hogy poszt-apokaliptika helyett a frissen kiutalt céges lakásomban vagyok, Táton, és „Attila” helyett a távirányítót szorongatom. A függönyön átsejlő napfény egy kicsit megnyugtatott, majd ráébresztett, hogy kések. Már megint. Az ébresztőórám sötét kijelzője után a dvd lejátszó döglött kijelzőjére pillantottam, majd gyorsan felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. 9:29. Tré van.
Hosszú másodpercekig bámultam a kijelzőt, mire észrevettem, hogy a „nincs hálózat” kiírás zavart. Gyorsan lerohantam az emeletről, hogy felkapjam a vezetékest… és rájöjjek, hogy csilli-villi, hordozható szobatelefon sem működik áram nélkül. Épp káromkodni kezdtem volna, amikor dörömbölést hallottam az ajtó felöl. A tejüvegen átsejlő, mániákusan dörömbölő emberi kontúrtól egyből horrorfilmes emlékképek árasztották el az agyam. Mély levegőt vettem, és leküzdve túlpörgő túlélési ösztönöm, kinyitottam az ajtót. Alex várakozott kint, a műszerészpalánta, méghozzá a legmeggyőzőbb „elütötték a macskámat” arckifejezéssel, amit idáig láttam.
- Őőő… akármit is csináltál, hagyd abba. Helyzet van! – tért egyből a lényegre.
Oké, én is másra gondoltam volna, ha valaki egy szál alsógatyában, szétizzadva nyitna ajtót, olyan fejjel, amilyennel akkor nézhettem.
- Mi a szar van?
- Teljes kimaradás. Hajnalban leestek a vonalak. Nincs áram a régióban, de már dolgoznak rajta.
- Remek.
Az arcába csaptam az ajtót, és gyorsan felkaptam pár göncöt. Le akartam zuhanyozni, de ha hajnalban kiment az áram, akkor meleg víz sincs. Bevágódtam mellé a kocsiba, és már indultunk is a telefonközpont felé. Rá akartam gyújtani, de a nagy sietségben otthon hagytam a cigim. Alex persze nem dohányzott. Ahogy a szokatlanul üres utakon száguldoztunk, szinte könyörögve vártam a sávunkba átsodródó kamiont, és a végzetes frontális ütközést. A kamion viszont nem jött, hogy megkoronázza ezt a remek napot, csak egy szirénázó mentőautó suhant el mellettünk.
- Ha megharapták, lőjétek fejbe! – láttam el a mentősöket gondolatban túlélési tippekkel. Tényleg kevesebb horrort kellene néznem.
A központban már állt a bál. A normál helyzetben unottan kóborló műszerészek fel-alá rohangáltak, vagy épp csoportosan vitatkoztak kapcsolási rajzok fölé görnyedve. Kaptam pár éles pillantást – igen, az újfiú megint elaludt -, de ez már nem sokat változtatott a közhangulaton. Hozzáverődtem a leghangosabb csoporthoz, hogy megtudjam mi a franc történt. Kiderült, hogy hajnalban, minden előjáték nélkül, szünetmentesre kapcsolt az automatika, és beröffentette az aggregátokat is. Ezzel egyidőben megszűnt a kapcsolat a többi regionális központtal, a helyi alközpontok viszont állták a sarat. Fél órán belül az alközpontok is leestek, mire az esztergomi központ is elérte a vészleállítási küszöbszintet.
Kicsit sok információ volt ez így, meg amúgy is szerveres vagyok, szóval kimentem inkább inni egy kávét. Már harmadszorra próbáltam bedobni a százast, mire sikerült felfognom, miért dobja vissza az automata. Kezdtem bepöcceni, szóval inkább tarháltam egy cigit, hogy lenyugodjak.
Kisvártatva a szakik is kiáramlottak utánam, mivel akármennyire is profik, áramot nem tudnak csiholni a semmiből. Csak úgy záporoztak az összeesküvés elméletek dohányzás közben. Volt, aki arra tippelt, hogy körbelőtték a környéket atommal, volt, aki szimplán céges szabotázst emlegetett. A nyugdíjazás előtt álló Józsi bá’ a karbantartás hiányát emlegette, meg a régi szép időket, amikor a „digitális izék” helyett a jó öreg mechanika kattogott. Alig értünk vissza, már várt a hír, hogy az áramszolgáltatás még pihenni fog meghatározatlan ideig, de már dolgoznak a másodlagos források újraélesztésén, hogy minél előbb beröffenthessük a vonalakat. Valakinek eszébe jutott, hogy elő kellene kapni a válságtervet. A keményfedeles piros mappát legutóbb 1997-ben frissítették. Többeket nosztalgikus érzések árasztottak el a régóta bezárt alközpontok, és felszámolt betáp vonalak láttán, de előre nem haladtunk. Estig vártuk, hogy visszajöjjön az áram. Szokatlan volt a csönd – nem duruzsolt a klíma, a telko cuccok zümmögése sem hallatszott át a falakon, mint szokott. Többen is próbálkoztak a kávéautomatával, majd délkörül előkerültek a vésztartalékok a fiókokból. Két csoportra oszlottunk, hogy hatékonyabban dolgozhassunk. Míg az alfa csapat instant löttyöt kortyolva dohányzott, addig a béta a betápok sötét kijelzőihez imádkozott. Aztán cseréltünk. A nap folyamán még két futár érkezett. Az egyik közölte, hogy pár órán belül minden tuti lesz, a másik pedig sajnálattal jelentette be, hogy pár napig biztos nem lesz szolgáltatás, és nem mondhat többet. Ennek örömére át is adtuk a műszakot az éjszakásnak, egy előmelegített székkel a betápok státuszjelzői mellett.
Alex vitt haza. Mármint a cég tulajdonában álló kertes házba, ahol alig egy hete lakok. Útközben eszembe jutott, hogy beszélnem kéne bátyámmal. A seregben úgyis gyorsabban terjednek a hírek, talán tudna mondani valami okosat. Biztos mondana is, ha fel tudnám hívni, vagy emlékeznék, melyik laktanyában csövezik. Végül is valamilyen szinten miatta vállaltam el a melót, és költöztem a környékre, hisz már csak ketten maradtunk a családból. Az elmúlt öt évben már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert vagy külföldön voltam, vagy ő nem ért rá a családja miatt. Na jó, meg beleuntam a multicégek felelősségtologató, feudális baromságaiba is, de a családdal érvelni sokkal menőbb dolog.
Világ életemben nagyvárosokban éltem, még mindig nem sikerült megszokni, hogy éjszaka milyen kuss van a környéken. A lefekvés előtti elemlámpás botorkálás a kihűlt lakásban igazán jót tett a pszichémnek. A kikapcsolt mobilom és karórám mellett az elemlámpám, és a zombitámadás esetére felkészített baseballütőm is az éjjeliszekrényre tettem. Ha holnapra sem lesz delej, meghülyülök.
Kommentek