Az egyik lerongyolódott, összevert alakon egy öltöny maradványai voltak. A kelták jól elvoltak magukban, így közelebb húzódtam a ketrechez. Az öltönyös alak innen már láthatóan a terepjárós kopasz vadbarom kategóriába tartozott. Bár a fején már sörte nőtt és mindkét füle hiányzott. Pár hetes sebnek tűnt.
- Kotródj innen a picsába te vézna vadember! – mondta nekem kedvesen. A többiek szép csendben várták a sorsukat, de ő azért nem szűnt meg keménynek lenni. Rühellem az ilyeneket. De ami a legfontosabb, keltának nézett.
- Mocskos a pofád, paraszt!
- Bazmeg, te magyar vagy? – hüledezett.
- Tudtommal. De engem a helyiek valamiért szeretnek.
- Hát engem meg nem!
- Ne kezdj nekem fröcsögni! Honnan kerültél ide?
- Egomból.
- Esztergom? Jó. És tudod, mi történt?
- Fingom sincs. Senkinek sincs. Annyit tudni, hogy valahogy fél Egom megye „átkerült” ide, a barmok közé. Tiszta komcsi diktatúra van, mindent ellenőriznek. Áram az bezzeg nincs, telefon is alig. A vadak meg elég hamar átjöttek és szakkóztak.
- Mi van?
- Há’ szakkózták Egomot! Engem is akkor vittek el. Persze nem adtam ám olcsón! Hatot öltem én és kábé tízet a BMW-m… - látszott, hogy ez az egyetlen öröme.
- Vazeg…
- Vazeg bizony! Végiggyilkolták és kúrták a fél várost, te meg itt bratyizol velük! Szar lehet…
Ott és akkor utoljára tényleg komolyan gondolkodóba estem. Végignéztem a vitatkozó keltákon. Szinte teljesen egyformák, mégis le merném fogadni, hogy tökéletesen másképp élik az életüket. Akiket én ismertem bizonyára megvédik magukat, ha a szükség úgy hozza, de ok nélkül, vagy aljas indokból sosem ártanának senkinek. Rabszolgákat sem láttam még. A dúnadánok viszont vagy maguk dúlták fel Esztergomot, vagy közvetve jutottak hozzá az eladni kívánt tárgyakhoz. A törött sisak sok mindent elárult… Tudtam, hogy súlyos döntést fogok hozni. Azt is, hogy nagyon hamar. Épp csak azt nem, hogy mi lesz az és mikor. Bár az utóbbinak semmi jelentőségét nem látom.
- Na, meg ne makkanj itt nekem! Te uralkodsz rajtuk, vagy nem? Szabadíts ki aztán húzzunk a picsába, hallod?
- Mi? Jó, meglátom, mit tehetek.
- Csak ügyesen! – vigyorgott a törött fogsorával. – Egyébként András vagyok.
- Gergő. - Nem bíztam benne, de mégsem hagyhattam a sorsára. Segíteni akartam neki, ahogy tudtam.
Közben véget ért a vita és az alkudozás is. Annyit sikerült kihámoznom, hogy mindent megvettünk – a foglyokat kivéve. Ez baj. Cserébe adtunk négy hólapátot, a szigetelés ötletét és élelmet, továbbá szállást éjszakára. A tárgyak egyelőre az én tulajdonomat képezik, hiszen én tudom, hogy mire jók. A pisztolyt vizsgáltam meg először. A pontos típusa nem jutott eszembe, a FÉG terméke, a Browning Hi Power hazai változata, 9 milis Parabellumot használ, a rendőrségnél és a honvédségnél van rendszeresítve. Kissé bizonytalanul fogtam meg. Nem volt kibiztosítva. Kivettem a tárat, tele volt. Még csak el sem sütötték. Nem akartam tudni, mi lett a gazdája sorsa. A cuccokkal együtt beköltöztem Connerhez, aki egyenesen megtiszteltetésként fogadta, hogy az elf és a mágikus tárgyak vele töltik az éjszakát. Jódarabig nem tudtam elaludni. Egyre csak András és az általa mondottak kísértettek… Sodródok az eseményekkel, vagy én irányítom őket? Mit akarok tulajdonképpen? Hogyan leszek boldogabb? Végül feladtam és elaludtam.
Ordítozásra ébredtem. Conner sápadtan és riadtan nézett rám. Tudtam, hogy nagy a baj. Felkaptam a pisztolyt - inkább ösztönösen, mint tudatosan – és kirohantam. A hosszú ház előtt pár lépésre megláttam Andrást. Gobvinu tizenegynéhány éves egyetlen lány tanítványát, Shannát szorongatta élő pajzsként. Épp csak hajnalodott, de már mindenki talpon volt. Donagh futva érkezett.
- Gerrí, gyere gyorsan! – legalábbis így értettem.
Hamar áttörtük magunkat a bámészkodók sorfalán. A nők és a férfiak egy része kétségbe volt esve, a druidájuk sápadtan próbálta nyugtatni őket. Donagh barátai és Desmond pedig dárdákkal felfegyverkezve meredtek a bömbölő kopaszra. A pisztolyt a farzsebembe csúsztattam, nem kell Andársnak is tudnia róla. Úgy döntöttem,tárgyalok. Mással úgy sem tud. Közelebb mentem. Durván hét öles lépésre álltam meg. Akkor láttam csak, hogy Shanna nyaka már vérzik a hozzászorított svájci bicska pengéje alatt. András vigyorgott.
- Jó, hogy jössz! Lelépünk!
- Mégis, hogy gondolod?
- Nem hülyék, értik a szitut. Te elmondod mi kell, a csajt meg visszük biztosítéknak!
- Mi ketten vagyunk, ők meg százan! Nem lesz ez így jó!
- A faszt nem! Már rég kinyírhattak volna, ha nem lenne ilyen értékes ez a kis virágszál! Babonás barmok ezek mind! – Nem lesz ennek jó vége, már most tudom.
- Egyáltalán hova akarsz eljutni?
- Északra. Szárig vagy Felcsútig. Esetleg Újbarokig. Nincsenek messze. Na! Mondd meg nekik!
- Jók voltak hozzám…
- Akkor tedd hozzá, hogy nagyon szépen köszönöd! Ne pöcsölj már, ki akarlak vinni! Hallod? Ketten együtt kijutnk! Hazaviszlek, aztán visszajöhetünk! Tankokkal bazmeg!
A döntés. Talán már sokkal előbb meghoztam, vagy valaki más hozta meg helyettem. Nem tudom. Nem is érdekel. Én irányítok, az én életem!
- Nem megyek veled! Engedd el Shannát és ígérem, hogy nem lesz bajod! – Tudtam, hogy képes vagyok rá.
- Szóval velük vagy? Úgyis jó! Azonnal mondd el nekik, mit akarok vagy Sannika miattad fog meghalni! Tudod, hogy képes vagyok rá! Nem fogok habozni.
A hátamat szinte égette a pisztoly. Képes ölni. Nem habozik. Dönteni kell. Én már döntöttem. Az idő ismét lelassult. Buborékba kerültem, a falusiak egyszeriben megszűntek létezni. Csak András, Shanna és a pisztoly létezett. A kezem szinte magától cselekedett. Hátranyúltam, előrerántottam miközben csőre töltöttem és kibiztosítottam. Céloznom nem is kellett. A ravaszt is az ujjam húzta meg. Láttam András döbbent arcát, láttam Shanna könnyeit és vérét. Aztán láttam a torkolattüzet is. A gondolataim az ólomlábakon járó idővel ellentétben valósággal szárnyaltak. Egy részem azt számítgatta, hogy vajon a golyó előbb roncsolja-e össze András orrát, majd a kisagyát és az agytörzse egyes részeit, minthogy csuklóból beledöfje a pengét a lány nyakába, majd könyökből és vállból megrántsa… A másik a döntésemen és annak lehetséges következményein rágódott. Egy megint másik a dúnadánok és a többi fogoly sorsán agyalt és arra jutott, hogy András már gondoskodott róluk. Végül pedig az a prózai kérdés foglalkoztatott, hogy egy szál pólóban miért nem érzem a hideget és miért nem hallok semmit a külvilágból. Aztán rájöttem, hogy igenis hideg van és a pisztoly csakugyan nagyot szólt.
András azonnal meghalt. Shanna pedig ott helyben elájult. Én csak álltam ott, mint valami modell, kezemben a pisztollyal, fejemben a leírhatatlan káosszal. Az imént öltem. Valahogy olyan távolinak tűnt az egész… A kezem intett Desmondéknak és berohantunk a hosszúházba. András mindenkit megölt. Volt akit puszta kézzel vert péppé, volt akit megkéselt. Meg tudtam érteni, nem hibáztathattam érte. Ugyanakkor mélységes megvetésem jeleként megöltem. Ennek is meg lesznek a maga következményei, de a halott dúnadánoknak sokkal rosszabbat kell jelenteniük…
Desmond kiadta a parancsot. Indulunk. Ha túléltem a csatát még befejezem.
Kommentek