Sokszor gondoltam arra, jó, hogy nem ez a város volt az otthonom, mert akkor sokkal jobban fájt volna az, ami vele történt. Mert a város gyalázatosan nézett ki. A partmenti házsorok nagy része leégett, üszkös romhalmaz volt a sétány is, ahol Piluval szembekerültünk a keltákkal. A város más helyütt is viselte a tűz pusztításának nyomait. A szél hamut hordott, sálat kellett a szám elé kötni, hogy ne érezzem a pernye keserű ízét a torkomon. Elmúlt a támadás előtti napok pikniket idéző hangulata, senki sem volt a parkokban, nem jártak már össze az emberek. Az emberek nem jöttek már ki az utcára nappal sem, csak az mozdult ki az erődítménnyé változtatott, bedeszkázott ablakú és homokzsákokkal körbevett házakból, akinek tényleg nagyon muszáj volt. Akkor is szemüket lesütve, a falnak lapulva surrantak céljuk felé; nem mertek egymás szemébe nézni, féltek, hogy elsírják magukat. És nem mertek felnézni a falakra és a házakra, mert akkor látták volna, hogy kinek az otthona égett porrá, látták volna, hogy a falakon ott van a karonülő gyermekek vére, akiket a barbárok vertek a falhoz. Látták volna az út menti fákon a friss szélben lengedező kötelek csonkját, amiről már a felakasztottakat levágták ugyan, de szellemük ott kísértett minden egyes pillanatban. A kelták támadása megölte a várost.
A város a késő őszi verőfényes nappalok ellenére egyetlen hatalmas ravatalozóvá vált. Mindenki gyászolt vagy keresett valakit. A temetőkben pedig sorra emelkedtek az újabbnál-újabb hantok, amik egy magaslatról nézve úgy néztek ki, mintha valaki bizarr strigulákat húzott volna hosszúkás fekete földkupacokból az időközben leesett első hó vakítóan fehér hátterére.
A házfalakon és lámpaoszlopokon kis kézzel írt papírcetlik jelentek meg az eltűnt nevével és személyleírásával, meg az értesítési címmel. A legnagyobb, ilyen cetlikkel teliaggatott tablót a buszpályaudvar menetrendi tábláin láttam, rengeteg volt belőlük kifüggesztve. És még mielőtt a VB-nek dönteni kellett volna a kényszer-kitelepítésekről, tömegek hagyták el önként a várost és húzódtak a biztonságosabbnak hitt belső területekre, rokonokhoz, ismerősökhöz. Nyomorúságos menetek voltak ezek, lovas kocsikon utazó családok, bútorokkal, málhás zsákokkal felpakolva. A lovak patái ütemtelen gyászdallamot doboltak végig a kihalt városi utcákon, ahol a bedeszkázott ablakokból senki sem integetett a távozók után. Az emberek már nem bíztak abban, hogy a Duna megvédi őket a barbárok támadásaitól. A kivándorlás a VB nem ellenezte, sőt. A körzetbizalmik összeírták azokat, akik a körzetükből el kívántak költözni és megjelölték a célállomásukat. Ezeket a listákat a VB összefésülte és biztosított néhány katonai konvojt erre a célra.
A Prímás-szigetet megszállta a katonaság. Az ott felállított kelta harci tábort egyetlen rohammal széttiporták, és akit értek megöltek vagy a folyóba szorítottak. Csak a roham után és a hajnal eljövetelével vették észre, hogy nem csak keltákat tiportak a földbe. A kelták itt gyűjtötték össze a sebtében összefogdosott városiakat is, hogy a tutajaikon átszállítsák őket a folyón. Sok esztergomi végezte a BTR-ek kerekei alatt, vagy a fegyverek tüzében. Ezt a tényt igyekeztek titokban tartani a lakosság elől, de egy ilyen kis városban titkok tulajdonképpen nincsenek. Sőt, nálunk országos titkok sem voltak, mert Magyarország ilyen hely volt. Amit két ember tudott, azt tudta az egész ország. Ezt a hagyományt sikerült átmenteni erre az elátkozott földre is.
A sziget most egy katonai és egy koncentrációs tábor elegye volt. Északi részén a katonák rendezkedtek be, a Sportcsarnokban volt a tábori szükségkórház, mivel a városi nem bírta egyedül a sérültek áradatát ellátni. És ide hordták az azonosítatlan esztergomi halottakat is.
A sziget déli részén a kelta fogolytábor volt, ahol kettős szögesdrót mögött tartottak fogva vagy ötven barbárt, akik nem voltak elég szerencsések és nem haltak meg a harcokban, vagy nem tudtak elmeneküli tutajokkal a szigetről. A kelta hullákat a tábor mellett hordták össze egy nagy halomba, hadd lássák a túlélők, hogy hogyan végezték a társaik, de azok nem nagyon törődtek a látvánnyal. Ezekkel a hullákkal aztán csak addig foglalkozott egy speciális egység, amíg levettek róluk minden fémtárgyat: kardot, kardhüvelyt, tőrt, amuletteket és hasonlókat. Ennyi hasznunk legyen belőlük legalább. Majd a holttesteket egy nagy sárga Volvo homlokrakodógép kanalába dobálták és a Mária Valéria híd csonkjának végéről a Dunába öntötték, ahonnan a sodrás a túlpartra vitte őket. „Hazaküldték” őket – mondták morbid humorral a rakodást végzők.
A kelta foglyoknak felállítottak egy nagy katonai sátrat, de nem akartak az istennek sem benne aludni. A szabad ég alatt húzták meg magukat, ami így november közepén már nem volt a legegészségesebb dolog. De látszólag jól érezték magukat. A napi fejadagjuk, amit az őrök eléjük löktek, szerintem minden eddigi étkezésüket felülmúlta, mert boldog pofával ácsorogtak a kajabeadó nyílás előtt minden délben és megelégedett csámcsogással, és szemérmetlen böfögéssel nyugtázták az ebédet. Szemükben egy cseppnyi megbánást, vagy félelmet sem láttam, úgy tűnt, hogy a világ legtermészetesebb dolgának veszik a fogságukat. Attól sem ijedtek meg különösebben, amit maguk körül láttak. Nem tett rájuk mély benyomást sem a fegyverzet, sem a járművek zaja. Látszott rajtuk, hogy tudják, halandó emberekkel van dolguk, akiken alkalomadtán majd bosszút állhatnak. Vagy ők, vagy az utódaik. Csak egyetlen dologtól irtóztak babonásan. Amikor nő volt beosztva őrségbe, akkor riadtan kiabálva mégiscsak behúzódtak a sátor alá. Ki nem állták a katonanőket. Pár ördögöt állítólag elvittek a papokhoz kihallgatásra, legalábbis ez a hír járta, de biztosat senki sem tudott. Ezeket aztán vissza is hozták néhány nap múlva és az életük a szokott kerékvágásban folyt tovább. Nem tudom, mit terveztek velük a továbbiakban.
Ha nem voltam szoliban, mindig elsétáltam a kórházba. A kórház kapujában az őr csak bólintott, amikor meglátott. Volt, hogy naponta kétszer is eljöttem ide, már látásból ismertek. A kórház a múltat, pontosabban a jövőt idézte. Villanyfény, folyóvíz, fűtés – már ezek léte is kisebb csodával ért fel. Egy fiatal orvos, vagy menedzser szervezte meg az ellátást a kórházban, aki éjjel-nappal szidta a keltákat, szerintem jobban utálta őket mindenkinél és állandóan valami büntetőexpedícióról beszélt. Felballagtam a másodikra, ahol a nem intenzív ápolásra szoruló, de – ahogy a fiatal orvos mondta – „nemzetvédelmi szempontból” fontos betegek ellátást végezték.
Júlia az ágyában ült és az ablakon nézett kifelé. Nem volt szép lány, arca elnagyolt formákból állt, orra a tipikus római sasorr példaképe lehetett volna, merész vízválasztóként metszette ketté kicsit kerekded arcát. Sűrű szemöldöke szinte összeért orrnyerge fölött, de csodálatosan nagy barna őzikeszemei valamelyest enyhítettek az előnytelen formákon. Vékony volt, vagy inkább vézna, testén meglátszottak a nélkülözéssel töltött hónapok nyomai. De úgy nézett ki, hogy életben marad. Rám nézett és elmosolyodott, de nem szólt hozzám. Ahogy az első éjszaka óta senkihez sem.
***
Amikor aznap éjjel megtaláltam a Bazilika előtt szerintem a halálán volt. Nem tudott felállni, nem tudott járni, csak a nevét hajtogatta meg még valamit kérdezett. Tudtam, hogy latinul beszél, de a nevén kívül semmit sem értettem. Felnyaláboltam vézna testét, nem lehetett több negyven kilónál, és bevittem a templom déli hajójához, ahol homályos emlékezetem szerint a bejárat volt. Szegény roppant büdös és koszos volt. Bakancsommal rugdalni kezdtem a bejárati ajtót, aztán rájöttem, hogy erre nem fognak kijönni, mert hallják, hogy a várost éppen kifosztják a barbárok, és azt hihetik, hogy már itt is vannak értük. Elkezdtem segítségért kiabálni, mire egy fiatal pap nézett ki az ajtó kémlelőablakán. Elemlámpája fényében nyomorultul éreztem magam. Elmondtam neki, hogy a nő fennhangon olvasta a feliratot a homlokzaton, és azt hogy mondott nekem valamit, amiből én csak a Júliát értettem. A pap azt hitte, hogy teljesen megőrültem, és be akarok hurcolni magammal a templomába egy büdös és koszos kelta örömlányt. De ekkor Júlia neki is elmondta a mondókáját, ami után a pap keze megremegett és majdnem elejtette az elemlámpáját. Egyből kitárta az ajtót.
- Kövessen! – mondta és elvezetett minket a sötét templom még sötétebb folyosóin. Egy lépcsőházban lefelé követtem, sokat fordultunk, szerintem legalább háromemeletnyi mélységbe mentünk. Megálltunk egy acélajtó előtt, amely a filmekből oly ismerős hatalmas, hajókormányra emlékeztető kerekes zárral volt elreteszelve.
- Itt várjon – mondta és eltűnt a résnyire nyíló ajtó mögött, amely mögött világosságot láttam. Pár pillanat múlva hangtalanul kitárult a húsz centi vastag ajtó és a pap intett. - Jöjjön be.
Beléptem az ajtón, a lány félig öntudatlanul lógott a nyakamon, a hátamat vágta az AMD vasa, vállamat húzta a szimatszatyor súlya, a homlokomat abroncsként szorította a rohamsisak rögzítőpántja. Erőim végső határán állhattam, térdeim össze-összekoccantak, ahogy remegtem az erőlködéstől.
Az első pillanatban nem fogtam fel, hogy valami nincs rendben, aztán rájöttem. A szoba fényárban, energiatakarékos izzók vakító fehér fényében fürdött. A falakon pár vallásos témájú, nagyon drágának tűnő festmény függött, volt néhány fénykép is, mindenféle egyházfikat ábrázoltak csoportosan vagy egyenként. A szoba túlsó végén, két hatalmas datolyapálma között egy óriási, sötétbarna, gazdagon faragott íróasztal mögött, nagy vörös posztós karfás széken egy idősebb, fekete reverendás pap ült. Amikor meglátott, először dermedten bámult rám, majd felugrott a székéből és hozzám sietett.
- Oda, gyorsan – utasított kezének intésével, hogy egy öblös fotelba tegyem le a lányt. Azután a fiatal papot elküldte orvosért.
- Hallgatlak, fiam – mondta halkan, miközben hihetetlen gyengédséggel tartott egy pohár vizet a lány szájához, aki mohón ivott.
- Odakint háború van, maga nem tudja?! – robbant ki belőlem a feszültség. – Jöttek a kelták és lemészárolták a fél várost és…
Elcsuklott a hangom, a felindultság, a fáradtság, majd utána egyből a szégyenkezés egy-egy hulláma borított el. A szégyenkezés tartósnak bizonyult, mert egy csapásra világossá vált számomra, hogy sokkal többet tudhat, mint én. A nagy asztalon felrecsegett egy adóvevő.
- Püspök úr, itt Keresztes-1, vétel – recsegett a készülék diszkrét hangerővel.
- Hallgatom, Keresztes-1 – a pap olyan természetességgel vette kézbe a rádiót, amit soha nem feltételeztem volna.
- Jelentem, a várhegyet biztosítottuk, a szórványos ellenállást leküzdöttük, a zárást végrehajtottuk, állásainkat a terv szerint elfoglaltuk. Veszteség nincs. Kérem a további utasításokat – iszonyat katonásan hangzott a forgalmazás.
- A további utasításig tartsák jelenlegi pozícióikat! – szólt a pap a rádióba, aki határozott parancsnoknak tűnt.
De kiknek parancsol? Milyen katonái vannak? Ki az a Keresztes-1? Mi folyik itt? Nagyon fáradt voltam, de ezek a kérdések őrült sebességgel pörögtek az agyamban.
- Nyugodjon meg törzsőrmester úr, itt biztonságban van – nem tudom, mikor szólítottak utoljára a rendfokozatomon és azt sem tudtam, hogy miért hiszek neki. – Ki ez a szerencsétlen?
Röviden elmondtam neki, hogy miként találkoztam a lánnyal és mi történt a parkolóban, mire ő a lányhoz fordult.
- Pontifex Paulus sum. Amicus tuus.* – szólt latinul a lányhoz, aki megrándult, mintha egy ostorral vertek volna végig a hátán.
- Ubi sum? – kérdezte a lány, miközben potyogtak a könnyei. – Romanos estis?** Azután elmondta megint a felirat szövegét és rám mutatva, azt mondogatta, hogy „Salvator, Salvator”.
- Ssss… - csitította a pap, miközben a lány arcáról egy nagy zsebkendővel törölgette a könnyeket. – Quiesce, puella mea! Quiesce.***
A pap visszajött, mögötte egy kissé fiatalabb társa lépett be a szobába, akinek a kezében a körzeti orvosok kis táskája volt. Kérdés nélkül tette a dolgát, valószínűleg a társa már elmondta, hogy mi vár rá. Odaguggolt a fotelban aléltan elnyúló lány elé, jobbjával megfogta a lány törékeny csuklóját, bal karját teátrális mozdulattal előre lendítette, hogy drága órája megcsillanjon a fényben. Pulzusszámot mért. Azután bólintott, majd két tenyere közé fogta a lány fejét, gyengéden jobbra-balra mozgatta, megnyomkodta a fültövét és a nyakát. A doki kitátotta a száját és kinyújtotta a nyelvét, amit a lány tökéletesen leutánzott. Ezek után az orvos kérdően felnézett a főnökére.
- Rendben van, kimegyünk – bólintott az öreg és engem is kitessékelt az ajtón kívülre. A lány erre felkiáltott és hangosan kiabált valamit, miközben le nem vette rólam a szemét.
- Nos, akkor maga maradjon, Salvator – nézett rám a pap és nem tudtam nem érezni a szemében tükröződő kajánságot. – Maga a megmentője, azaz a Salvator és ragaszkodik magához. Tudta, hogy így hívja magát? Ez a megszólítás kissé profán e helyen, de most nem számít.
Az orvosféle pap felsegített a lányt a fotelból és elmutogatta neki, hogy vegye le a köpenyét. A lány értette és levette a koszos rongyot magáról, ami bocskorba – legalábbis azt hiszem a bocskor lehetett valami hasonló – bújtatott lábai köré hullott. A lányon csak egy félhosszú ujjú és térdig érő, a derekánál valami kötéllel megkötött, piszkosfehér színű és durva anyagúnak látszó pólóféle ruhadarab maradt. Nem volt sokkal tisztább, mint a köpeny. Az orvos most rám emelte a tekintetét, én pedig engedelmesen elfordultam. Velem szemben a falon nagy tükör volt, nem tudtam úgy fordulni, hogy ne lássam a lányt, aki szégyenérzet nélkül most már meztelenül állt az orvos előtt. Én pedig szégyenérzet nélkül néztem a tükörben megkínzott, lesoványodott testét, amelyet szinte teljesen elborítottak a véraláfutások, a vágások és a fekélyek – semmi erotikus nem volt a látványban. Nem tehettem róla, de inkább undort éreztem és mellette szégyent is. Én se lehetek sokkal szebb látvány pucéran a tíz napja tartó „kalandjaim” után.
- A tetveken és néhány csúnyának tűnő zúzódáson és elhanyagolt fekélyen, no meg az éhezésen kívül semmi baja nincs – mondta az orvos, mire visszafordultam feléjük. – Mi annak a tizedébe is belepusztultunk volna, amit ez a szerencsétlen elviselt.
A lány szótlanul és lassan felöltözött, majd várakozva ránk nézett. A doki kiszólt a folyosóra, mire a két pap visszajött.
- Fürdés, fertőtlenítés, oltások, feltáplálás és elkülönítés – sorolta az orvos a teendőket. – Bár lehet, hogy azzal már elkéstünk. A mi bagatell náthavírusunk neki akár halált is hozhat.
- Akkor vigyék és viseljék gondját – utasította őket a püspök. – És amit itt láttak, vagy hallottak, az megőrzik maguknak. Amint kihallgatható állapotba kerül, értesítsenek.
Az orvos közben egy kis ampullából valami szérumot szívott fel egy kis fecskendőbe és egy óvatlan pillanatban a lány felkarjába döfte a tűt, aki ijedtében kicsit sikkantott, de szinte egyből elhallgatott.
- Csak egy kis nyugtató, hogy maga ne hiányozzon neki annyira, Salvator… - kedvem lett volna alárúgni egyet a kaján vigyor miatt. – Műtétek előtt szokták adni, ez a „boldogságszérum”.
A lány tényleg ellazult, félmosollyal az arcán tűrte, hogy kivezessék a szobából, miután az öreg pap mondott neki valamit latinul.
Ketten maradtunk a szobában az öreg pappal.
- Mező Pál püspök vagyok – állt elém és nyújtotta felém jobbját. – A bíboros úr távollétében én vezetem most az egyházkerületet.
Nem tudtam, hogy mit tegyek, mert fáradt agyamban mindenféle képkockák kavarogtak régi filmekből, ahol térden állva kezet csókolnak a főpapoknak. Végül megszorítottam a felém nyújtott kezet, a püspök visszaszorított, kemény és száraz volt a tenyere.
- Szomodi Nándor vagyok. Rendőr voltam Magyarországon.
- Ugyan – legyintett elegánsan, majd a fotelra mutatott, hogy üljek le. - Ne dramatizáljuk túl az így is drámai helyzetet. Maga most is rendőr. Fiatal lányok életét menti meg egy háborúban éjnek évadján.
Visszasétált az asztala mögé és leült a párnázott székbe.
- Véletlen volt, hogy rátaláltam – vontam meg a vállam. – Nem tudom, miért mondja, hogy megmentettem. De mondja, mi ez az egész?
- Ha a vademberekre és a többire gondol, akkor fogalmam sincs. Vagy mondjam inkább, hogy isteni próbatétel? Melyik tetszik jobban? – kérdezte és kíváncsian nézett rám.
- Tudja jól, hogy nem arra gondolok… atyám – mintha így kellene szólítani egy papot, rémlett fel bennem és közben a rádió adó-vevőt fixíroztam az asztalon.
- Oh, igen – bólintott megértően, amikor követte pillantásomat. – Nos, valóban van egy kis külön őrség itt a várhegy körül. Tudja, itt a kincstárban van pár mázsa arany, mindenféle műkincsek képében és úgy gondoltuk, hogy biztosítani kellene a nyugalmukat. A Védelmi Bizottság volt olyan megértő, hogy iderendelt pár katonát. Elvégre ez mégiscsak az érseki székhely. Ja igen, a hívónevüket, a Keresztest, ők maguk ajánlották én meg rábólintottam.
Az agyam egy pillanat alatt lepörgött, érthető magyarázatnak tűnt. A csendet egy telefon régimódi csörgése törte meg. A készülék az asztalon, pár paksaméta papír takarásában csörgött még kettőt, mire a püspök felemelte és a füléhez tette a hatalmas, ósdi piros telefonkagylót. Volt pár éve már annak, hogy utoljára ilyet láttam.
- Igen – szólt bele bemutatkozás nélkül, majd pár percig hallgatott. – Rendben, jöjjön.
Letette a telefont, szórakozottan rám nézett pár pillanatig, majd sóhajtott egyet.
- Nos, törzsőrmester úr, úgy tűnik, hogy a helyi rendvédelem, mint önálló fegyveres szervezet az éjjel megsemmisült – mondta komoran. – Most kaptam a hírt, hogy a rendőrfőkapitány elesett a harcokban és a területi rendőri egységeket is komoly veszteségek érték.
Nem volt mit mondanom, valahogy tisztában voltam a lelkem mélyén ezzel a ténnyel. Mi voltunk az egyetlen fegyveres szerv, ami helyben volt a támadás elején, mi kaptuk az első csapást és mi szenvedtük el a legnagyobb veszteségeket is. Meg se rendültem igazán, a lelkem megkérgesedett már.
- Ha gondolja, beállhat a Keresztesek közé. Nem lesz rosszabb sorsa, mint eddig volt – nézett rám várakozóan.
Nem sokat gondolkoztam. Semmi vesztenivalóm nem volt. Akkor az otthonomat vesztettem el a családommal együtt, most éjjel az átmeneti szállásomat a tábori összecsukható ággyal meg a reggeli vagdalthúskonzervvel a kapitányságon és Piluról sem tudtam semmit. Megint ott voltam, mint az első éjszakán. Ha nem megyek önként, akkor úgyis besoroznak. Akkor már inkább legyen meg az illúzió, hogy én választottam a sorsomat. Bólintottam.
Kopogást hallottam, majd pillanatnyi csend után kinyílt az ajtó és egy középkorú pap állt a küszöbön.
- Püspök úr, Albert ezredes megérkezett – mondta, majd a püspök intésére ellépett az ajtóból és mögötte belépett az ezredes.
Rendőr díszegyenruhában feszített, mintha csak éppen most érkezett volna valami főkapitányi értekezletről, fess volt és jólfésült. Negyvennél nem volt idősebb, mert halántéka alig őszült még. Kutató kék szeme végigmérte a szobát, a püspököt majd engem. Láttam rajta, hogy meghökkent, amikor felmérte a környezetem és az állapotom közötti különbséget. Hozzá képest még siralmasabban nézhettem ki, ami most már kezdett feszélyezni.
- Isten hozta, ezredes úr! – állt fel a székből a püspök. – Gratulálok az új beosztásához.
Hangjában valami halvány gúnyt sejtettem, de az ezredes ezt nem vette észre, boldog mosollyal lépett közelebb az asztalhoz és nyújtott kezet a püspöknek.
- Köszönöm, püspök úr – mondta mély baritonján.
- Kancellár uram, kísérje el ifjú védelmezőnket és mutassa meg neki a szállását – fordult a bíboros az ajtóban álló paphoz, majd rám nézett.
– Pihenjen, Salvator, holnap az őrség kapitánya eligazítja majd.
Elindultunk, követtem a kancellárt, felfelé a lépcsőházban, majd végig egy szükségvilágítással ellátott hosszú folyosón, ami kicsit mintha lejtett volna. A folyosó végén egy hasonló ajtót nyitott ki és kiléptünk a várhegy alatti parkolóba. Két BTR, meg egy parancsnoki dzsip állt ott, járó motorral, lámpájuk megvilágította az ajtónyílást, amitől én semmit sem láttam. Kezemmel próbáltam eltakarni a vakító fényt és láttam, hogy a dzsip jobb első ajtaja felpattan, és egy katona ugrik ki a járműből.
- Öcsi! – időm sem volt szólni, Pilu magához ölelt és átkarolva tartott egy hosszú pillanatig, aztán zavartan és szemét lesütve hátrébb lépett egy kicsit. – Azt hittem, hogy… hogy…
Hangja fátyolos volt, nekem pedig a szemem párásodott el, de ezt be nem vallottam volna neki semmi pénzért sem.
- Neked semmi bajod? – kérdeztem végül lassan, hogy ne hallja a hangom remegését. Nagyon örültem annak, hogy épen és egészségesen itt áll előttem.
- Semmi az égvilágon. Amikor a dzsippel beszáguldottunk a VB-hez, az ezredes pont az udvaron tartott eligazítást – kezdte a mesét Pilu. – Kivettem Helgát a kocsiból, erre az ezredes felüvöltött és két pillanat múlva már egy mentőautót vezettem őrült tempóban a kórház felé. Most meg én vagyok a testőre, vagy mi.
- Khmmm… Ideje továbbmenni, törzsörmester úr – szólt diszkréten a kancellár és intett, hogy kövessem.
- Kereslek majd. Vigyázz magadra – mondtam Pilunak, aki vigyorogva intett búcsút.
***
Így lettem én is Keresztes, pontosabban Keresztes-58. Az a „pár katona” konkrétan 80 állig felfegyverezett katonát, azaz egy nehézfegyverekkel ellátott, gépesített századot jelentett, amely felett névleg ugyan a VB rendelkezett, de a parancsnokunk, egy alig 150 cm magas százados szerintem csak a püspökre hallgatott. Megkülönböztetésül a rohamsisakunkra egy nagy fehér feszületet pingáltunk. A század a püspök szálláshelyén, a prímási palota egyik szárnyában volt elszállásolva, amit bevehetetlen erőddé alakíttattak velünk. A Salvator megnevezés persze ide is elkísért, bár nem tudom honnan tudták meg. Nem bántam, nem volt semmivel sem rosszabb az Öcsinél. A szolgálat nem volt vészes, őriztük a várhegyet, a palotát és nagy néha kísértük a püspököt, ha elment a VB ülésére. De leggyakrabban az adományokat kísértük a plébániákra és vissza. Vallási szempontból egyetlen kötelességünk volt, a vasárnapi szentmisén részt kellett vennünk, ha nem voltunk szolgálatban éppen. Ezt sem bántam, a mise monotonnak tűnő szertartásossága mindig megnyugtatott. A városban zajló események csak megszűrve jutottak a tudomásunkra és valószínűleg ellátásban és körülményekben is az egyik legjobb helyzetben élő emberek voltunk. Az áramellátást a prímási palota déli tetején elhelyezett nagy fotoelektromos táblák és az alagsori zselés akkumulátorok biztosították, amelyeket ki tudja miért szereltek fel még az átkerülés előtt, és amelyek ésszerű keretek között használva elegendő elektromosságot szolgáltattak. Élelmiszer-ellátásunkat gyakorlatilag a vidéki plébániák által hozzánk eljuttatott adományokból tudták fedezni, a VB által hozzánk eljuttatott fejadag kontingenst és a fölös adományt pedig a püspök szétosztatta velünk mise után a helyiek között. Amikor ennek híre ment, soha nem látott magasságokba szökött a templomlátogató polgárok száma. A plébániákon kihirdették, hogy melyik nap érkeznek „a bíboros, prímás, esztergomi érsek úr keresztes katonái” és ilyenkor szó szerint faltól falig megteltek a templomok. A prédikációkban az embereket a feltétlen engedelmességre, a VB utasításainak betartására, az önzetlenségre, az adakozásra és a takarékosságra intették, no meg persze az egyház rendelkezéseinek feltétlen betartására. Amikor a püspöki üzeneteket felolvasták, a végét így fejezték be: „Isten kegyelméből Summus et Secretarius Cancellarius regius**** Pontifex Paulus”.
A következő napi beosztásunkat minden este, az esti ima után kaptuk meg, amit kifüggesztettek a „dormitorium*****” ajtajára. Mindig kíváncsian vártuk, ki mit fog csinálni másnap, mert tulajdonképpen életünknek ebben a szakaszában ez volt az egyetlen izgalom. Vacsora után megnéztem én is a beosztásomat. Négy társammal egy dzsipen adományt és egy kispapot fogok vinni valami Csentőfa nevű kis faluba. A papíron ott volt a holnapi dátum: 2008. november 25. Ha nem látom, nem is gondoltam volna, holnapután lesz egy hónapja annak, hogy „átkerültünk”. Sok ünnepelnivaló nem lesz rajta, de legalább élek. Leültem az ágyam szélére, és arra gondoltam, hogy egyetlen hónap alatt több minden történt velem, mint egész eddigi életemben, aminek azért valahogy nem tudtam örülni. No mindegy, holnap irány Csentőfa, ami biztos annyira lesz izgalmas, mint amennyire tegnapelőtt Piliscsév volt.
* Pál főpap vagyok. A barátod.
** Hol vagyok? Rómaiak vagytok?
*** Hallgass, lányom, hallgass.
**** Magyarország főtitkára és kancellára
***** hálóterem
A latin fordítást páratövis olvtársunk készítette, akinek ezúton is köszönöm segítségét!
Kommentek