A csentőfai mészárlás híre hamar elterjedt és eredményeként az MVB szinte az összes nem a határvédelemmel küszködő fegyverest járőrszolgálatba vezényeltette. Nálunk is vége volt a jó életnek, már nem csak a Várhegyen múlattuk az időt. A püspök kénytelen volt beleegyezni abba, hogy a Keresztesek is kivegyék részüket a városi járőrözésből. A városban körzeteket jelöltek ki, ahol éjjel-nappal jelen kellett lennie valamilyen reguláris erőnek. A városi polgárőröket rövid úton lefegyverezték és elküldték, úgy voltak vele, hogy kisebb biztonsági kockázatot jelent a hiányuk, mint a jelenlétük.
Az MVB-ben felmerült, hogy a polgári lakosságnak teljesen megtiltják a fegyverviselést, de hosszú vita után ezt elvetették. A központi hatalom – most már nem államhatalomnak hívták magukat – nyilvánvalóan nem tudja szavatolni a polgárok biztonságát, de lehetőséget kell adni nekik az önvédelemre. Ezzel az indoklással háztartásonként egy 60 cm csőhosszúságnál rövidebb és egy ennél hosszabb fegyver, azaz pisztoly és puska tartását engedélyezték. A félautomata fegyverek birtoklását és a közterületi fegyverviselést teljesen megtiltották.
Felmerült az alkoholtilalom bevezetésének ötlete is, de ebben az MVB nem mert dönteni. Látták, hogy az alkohol körül nagy biznisz kezd kialakulni és azt is tudták, hogy nagyon sokan váltak alkoholistává és ennek következtében agresszív, antiszociális személlyé. Ugyanakkor nem akarták teljesen illegalitásba szorítani az alkoholkereskedelmet, mert tartottak a szervezett bűnözés megjelenésétől. Jegyre persze továbbra sem adtak alkoholt, de a falusi zugfőzdék és borospincék nagy forgalmat bonyolítottak.
A hó hamar elolvadt és nyálkás, ködös, késő őszi idő ülte meg a várost. Nem volt nagy hideg, de igazi, sötét rosszhangulatú napok sora jött. Az ólomszürke ég alatt, a szemerkélő esőben és ködben az egyre szűkösebb fejadagjukért ácsorgó, a rongyolódó ruhájukban fát vágó és szállító, vízhordó, szemétgyűjtő, halászó és horgászó városiak számára a létezés kezdett tehertétel lenni. Sokan kedélybetegek lettek, vagy csak egyszerűen megőrültek. Voltak a csendes őrültek, akik meghályogosodott szemmel, révetegen bámultak maguk elé, enni és inni sem voltak hajlandók. Annyi orvos, ápoló és főleg eszköz nem állt rendelkezésre, hogy ezeket a szerencsétleneket mesterségesen táplálják és hidrálják. Így ők az infúziók hiányában hamar kiszáradtak és keringési elégtelenség következtében meghaltak.
Az őrjöngőkkel pedig a legtöbbször rendőr vagy katona fegyverének golyója végzett. Az első esetek után az MVB elrendelte a sokkolók használatát, de ezek az eszközök teljesen megbízhatatlannak bizonyultak és maradt a golyó.
Sok olyan beteg volt, akik a gyógyszereik elmaradása miatt egyik napról a másikra kerültek kritikus állapotba. Velük nem lehetett mit kezdeni. A kórházakban csak a tüneti kezeléseket tudták úgy-ahogy elvégezni, kuratív kezelésre nem futotta már. A korábban nevetséges kis betegségek, mint egy megfázás, vagy torokgyulladás is könnyen végzetessé válhatott. A hideg és nyirkos lakásokban – amelyek inkább barlangok voltak – meghúzódó, gyengén táplált városi lakosság ennek a veszélynek halmozottan ki volt téve. A hatóságok látszólagos tehetetlensége a haldoklók családtagjaiban váltott ki ellenséges érzéseket. Már régen nem vittek a katonáknak és rendőröknek forró teát az EÁP-okhoz a közelben lakó nénikék. Vagy meghaltak, vagy gyűlölték az egész életüket és a világot, ami körülvette őket.
Aztán voltak olyanok, aki nem akartak beállni a sorba. Nem jelentkeztek a körzetbizalmiknál munkára, nem vették fel a jegyeiket, nem jelentették be, hogy távoznak a körzetükből. Teljesen kívül akarták magukat tudni a helyzeten. Bandákba verődtek és nekiindultak a vakvilágnak, ami a jobbik eset volt. A rosszabb az, amikor a városon belül estek egymásnak és általában mindenkinek, aki lőtávolban volt. Ha elkapták, és nem lőtték le őket a helyszínen, ezeket a fickókat sorba akasztgatták fel, de az utánpótlásuk állandó volt. Sokan tiltakoztak az akasztások ellen, ezért a helyi VB-ben egy válságértekezleten úgy döntöttek, hogy a városban nem lesz több nyilvános kivégzés – egyelőre. A gonosztevőket e helyett hajnalban, csendben átvitték Contrastrigoriumba és ott vetettek véget nyomorult életüknek. Ha volt családjuk, előzetesen megkérdezték, hogy kiadják-e nekik a holttestet, de erre az esetek döntő többségében nem volt igény. A sáncon kívül, a letarolt biztonsági zóna szélén nemsokára egész kis temető alakult ki.
A sorozással még nagyobb volt a káosz. Az MVB megbízásából hadkiegesek járták a körzeteket és a korosztályosokat próbálták összeírni, de nem nagyon boldogultak. A népességnyilvántartásban hatalmas lyukak voltak és az alanyok igyekeztek kibújni a kötelezettség alól.
Pedig az idő sürgetett. A kelták a határvidékiek szerint nagyon mocorogtak, délen, a Gyepűvidéken folyamatosak voltak a kisebb zaklatások, jószáglopások és rajtaütések. Néhány önjelölt hozzáértő a napforduló idejére jósolt egy nagyobb támadást, mert úgy olvasták, hogy az a keltáknál valami ünnepi alkalom erre. Nálunk meg közeledett a karácsony, Krisztus születésnapja… aki majd 280, vagy ki tudja hány év múlva fog csak megszületni, de mi azért megünnepeljük e jövőbeni történést. A Júlia által közölt consul nevét a püspök a fasti consulares-ből, a római consulok névjegyzékéből kereste ki, a hozzá tartozó évszámmal együtt. Hivatalos magyarázat továbbra sem volt az „átkerülésre”, sem a bennünket körülvevő világ jelenségeire. Bár Júlia története – már amennyit szájhagyomány útján megtudtak belőle – nem okozott különösebb lelki törést a polgároknak. Nekik tulajdonképpen mindegy volt, miért éheznek és fáznak.
Az MVB foglalkozott az időszámítás, pontosabban a dátumozás kérdésével is. Úgy döntöttek, hogy folytatják a naptárat, mintha mi sem történt volna. Erre elsősorban a kevés, még működőképes számítástechnikai eszköz miatt volt szükség, amelyeket képtelenség lett volna átállítani. Ez a lépés viszont a csillagászoknak nem tetszett. Szerintük, ha valóban 2.288 évet ugrottunk hátra az időben, akkor a modern naptár által jelzett és az égi jelenségek által számított dátum között nagyon nagy eltérés lenne. És szerintük az is volt. De ezzel a dologgal a katonák most nem akartak foglalkozni.
December elején végül elkezdődött az összeírás. A körzeteket kijelölt összeírók látogatták meg, mi is kísértük őket. Házról-házra jártunk, átkutattunk minden szóba jöhető rejtekhelyet, nehogy valaki elbújhasson valahova. Az összeíróval jött a VB által kijelölt daktiloszkópus is, aki a rendőrmúltamból olyan jól ismert ujjnyomatlappal és kis festékes hengerrel volt felszerelkezve. Minden lakó tíz ujját összekente és „lezongoráztatta” őket a lapra. Ami okmányuk volt, ellenőrizték, és az adatokat a kartonra felírták. Utána a VB-s batyujából előkerült egy „Magyar Köztársaság” felirattal ellátott, kétlapos kis zöld könyvecske, amelyen az „ideiglenes személyi igazolvány” felirat állt. Kissé anakronisztikusnak éreztem az első pillanatban a dolgot, de az összeíró elmondta, hogy ebből az okmánytípusból az okmányirodák gyakorlatilag korlátlan készlettel rendelkeztek. Az MVB eldöntötte, hogy minden regisztrált kap egy ilyen igazolványt, amit szépen felülbélyegeztek egy „Magyarország” feliratú, címerpajzs nélküli, újnak tűnő bélyegzővel. Az igazolványt kitöltötték, odaadták a polgárnak és felhívták a figyelmét, hogy elsődlegesen ezzel igazolja személyazonosságát. Ezzel kapja meg a fejadagot, ezzel mehet orvoshoz, és ezzel kell jelentkeznie munkára és a sorozásra is. És akit ezek után úgy csípnek meg az utcán, hogy nincs meg az igazolványa és bemondása szerint a körzetben lakik, azt hazakísérik és ellenőrzik. Ha nem a körzetben lakik, akkor pedig szépen előállítják a körzetbizalmik által kijelölt fogdába, ahonnan csak akkor engedik ki, ha megnevez valakit, aki hajlandó őt igazolni. Ebben az esetben a szankció a fejadag csökkentése volt.
A VB-nél döbbenten álltak az első napok eredményei láttán. A város nagyjából negyedének összeírása után alig több mint 5.000 lakost vettek nyilvántartásba. Az utolsó ismert és hiteles adat egész friss volt, 2008-ban 30.000-nél is több állandó lakos volt a regiszterekben. Úgy tűnt, hogy a város lakosságának harmada egyszerűen elveszett. Ennyi embert a kelták nem hurcolhattak el, a sacco után 1.248 halottat temettek el, akik közül 128-at soha nem sikerült azonosítani. Túl nagy volt a hiány. Amikor az összeírást két hét alatt befejezték a vezérkar nem akarta elhinni, hogy összesen 21.058 lakossal számolhat. A temető-nyilvántartások átvizsgálása után kiderült, hogy az esemény óta eltelt másfél hónap alatt a halandóság ijesztően megnőtt, 3.214 temetést kellett elvégezni. Majdnem 6.000 emberrel nem tudtunk elszámolni.
Szerintem a többi városban sem lehetett jobb a helyzet, legalábbis az MVB üléseinek – ahova a püspököt szinte naponta kísértem – szünetében elcsípett beszélgetésekből ezt sikerült leszűrnöm. Tatabánya külön rejtély volt, ott a lakosság kétharmada tűnt el. Azt mondták, hogy szellemváros az egész, jóformán csak a hadsereg állomásozik benne.
A falvakban viszont tökéletesen működött a rendszer, ott jóformán zökkenőmentesen sikerült mindenkit regisztrálni és természetesen rendszeresen többlet mutatkozott az odamenekült városiaknak köszönhetően.
Végül 329.852 főt vettek nyilvántartásba, ami az átkerült települések utolsó ismert lélekszámához képest majdnem 70.000 fős hiányt mutatott. Voltak falvak a Gyepűvidéken, amelyek helyén az összeírók csak üszkös romokat találtak, de ez önmagában nem magyarázta meg a hiányt. Olyan elméletek is szárnyra kaptak, hogy a területtel együtt esetleg nem mindenki került át, bár ez még a mi körülményeink között is elég bizarrnak tűnt. A tábornok végül egy heves MVB ülésen lezárta a vitát és közölte, hogy őt per pillanat nem az elméletek, hanem a gyakorlat érdekli és legyen szíves mindenki azzal a létszámmal dolgozni, ami van.
A hatalmas mennyiségű ujjlenyomat-karton elhelyezéséről és nyilvántartásáról külön vita volt az MVB-ben. Végül elfogadták a püspök javaslatát és a Központi Nyilvántartó Hivatalt – mint az első újonnan felállított állami intézményt - az autonóm elektromos ellátással rendelkező, amúgy is megerődített és kellőképpen védett püspöki palotában helyezték el. A kartonokat két ponyvás teherkocsival hozták be, és 50 boldogan fecsegő bölcsész és irodista gondjaira bízták a kartotékrendszer szortírozását és gondozását. Nagyon örültek neki, hogy favágás és vízhordás helyett újra papírokat tologathatnak és többük valószínűleg közel lehetett a beteljesedéshez, amikor még azt is közölték velük, hogy vigyék fel számítógépre az adatokat és rendszerezzék azokat.
A számítógépes rendszert egy fiatal srác rakatta össze az egyik alagsori teremben, valami réjd szerverekről beszélt ott mindenki, behúztak ezer kábelt, jöttek-mentek. A palota főtechnikusa esküt vett tőle, hogy a cucc nem fogja az első bekapcsolásnál csutkára leszopni a zselés akksikat, mert akkor kivágatja az egész hóbelevancot a Dunába – vele együtt. A srác megígérte, hogy nem fognak sok áramot elhasználni, de a technikus nem volt ebben olyan biztos.
Az MVB egyik „főmegbízottja” – így neveztette magát –, egy alezredes állította össze a korosztályokat és íratta össze körzetenként a sorozási és behívási listákat. A listákat a járőrök kapták meg, akik szépen felkeresték a szerencsés kiválasztottat és közölték vele a jó hírt.
Voltak ugyan páran olyanok, akik a kelták kegyetlenkedései miatt bosszút akartak állni bármi áron. Ezeknek nem kellett kétszer mondani, hogy beállhatnak katonának, sőt, gyakran önként jelentkeztek. Az első napokban pánikszerűen kiképzett önkéntes brigádok tagjaiból is sokan újra jelentkeztek, vagy le sem szereltek, hanem beálltak a reguláris seregbe. Róluk a határon eltöltött egy hónap alatt tragikus gyorsasággal kopott le a civilizációs máz, gyakran voltak kezelhetetlenek és nagyon hamar elsült a kezükben a fegyver. Városi járőrnek alkalmatlanok voltak, viszont a határvidékeken velük soha nem volt gond.
De a sorköteles és behívott többség a XXI. század tipikus városi fiataljaiból tevődött össze. Pedig első alkalommal nem is a legfiatalabbakkal kezdték a feltöltést, hanem a 22-25 éves korosztállyal. Ezek a fiatal férfiak még inkább fiúk voltak, sokukban pár évvel ezelőtti magamat láttam viszont, még mielőtt megismertem volna a feleségemet és megszülettek volna a gyerekek. Koruk gyermekei voltak, fizikálisan gyengék, kétkezi munkát szinte sose végeztek, mentálisan felkészületlenek, infantilisek és hamar feladták. Jellemző volt, hogy ezek a fiatal fiúk a megváltozott körülményeik miatt majdnem akkora számban estek mély letargiába, mint az idősek. Nem volt party, mobil, internet, meki, pláza, tuningautó, geocaching, youtube… Az ő világuk dőlt romba a leghangosabb csattanással és nem tudtak a romok alól kimászni.
Amikor megláttak minket az ajtóban, szemüket lesütve igyekeztek visszahúzódni a lakásba és tolták maguk elé anyjukat, vagy apjukat, végül remegő kézzel írták alá az átvételi ívet és meredtek a behívóra. Azonban az akaratgyengeség itt a rendszer hasznára vált: a legtöbbjükben fel sem merült az, hogy ellentmondjon a parancsnak és az előírt málhával meg is jelentek a kijelölt gyülekezőhelyeken. Családdal és szeretővel együtt érkeztek, és csak nagy nehezen tudtak elválni egymástól. A nagyobb városokban rendezték be a soros kiképzőközpontokat, ahol egyszerre legfeljebb 300-400 fiatalt tudtak bent tartani. Az infrastruktúra egyszerűen nem tette lehetővé több ember egyidejű ellátását, ami így sem volt mindig gördülékeny, noha a sereg mindenben elsőbbséget élvezett.
A kiképzés gyors és kegyetlen volt. Az öncélú alaki gyakorlatok luxusát gyorsan sikerült az MVB vezetésének és valószínűleg Albert tábornoknak kiverni a kiképzők fejéből. Helyette a fizikai tréning és a feltétlen engedelmesség volt a képzés alapja, fegyvert az első két hétben még képen sem láttak. Ezek a szerencsétlen fickók a harmadik nap gyakran sírva könyörögtek pihenőért, de erre csak újabb kínokat kaptak a kiképzőktől, akik a fizikai tettlegességig is elmentek. Mert erre volt parancsuk. Testileg és lelkileg összetörték és széttiporták a kezük közé került újoncokat. Voltak olyan újoncok, akik panaszt akartak tenni a kegyetlen bánásmód miatt. Ezeknek előbb megmutattak néhány fényképet, amit a túlparti expedíció készített a kelták „kegyetlen bánásmódjáról”, utána pedig közölték velük, hogy a komp mikor indul legközelebb Contrába – ahogy a túlparti hídfőt nevezték mostanában –, hogy legyen idejük a búcsúlevelüket megírni, vagy esetleg meggondolni magukat. Amikor híre ment ennek, senki sem akart többé panaszkodni. Tizedeket alakítottak ki belőlük, ezt a tíz embert éjjel-nappal együtt tartották, egyszerre keltek, mentek a latrinára, ettek, szenvedtek és aludtak. Ha valamelyik nem volt képes teljesíteni a szintet, akkor az egész tizedet büntették. Étel és alvásmegvonás, fekvőtámasz és békaügetés, latrinapucolás, nyilvános megszégyenítés – kimeríthetetlen volt a repertoár. Ha ezzel sem jutottak előbbre, akkor a szakaszukat büntették meg miattuk, de erre állítólag csak egyszer került sor.
A harmadik hétre eljutottak arra a fokra, hogy együtt bármit megtettek volna azért, hogy elkerüljék a büntetést – bajtársakká váltak. Megkezdődhetett az összetört nyikhajok összerakása katonává. Ekkor fogtak a kezükbe először fegyvert, régi fatusás AK-47-eseket kaptak szuronnyal felszerelve és egy hétig csak a döfést és vágást, meg a szét- és összeszerelést tanulták.
Mostanság tartottunk ott, hogy az első század itt Esztergomban lassan az alapkiképzése végére ért. A város készült az első század ünnepélyes esküjére, mert az MVB úgy döntött, hogy így próbál egy kis hitet önteni az emberek lelkébe. A sportpályát szemelték ki erre a célra, amit megpróbáltak a körülményekhez képest mindennel felszerelni és feldíszíteni. Hangosítás, világítás, zászlók, tűzijáték – mindent összekotortak a látványosság kedvéért. Az ötlet Alberté volt, aki ezek szerint nagyon jól tudta, hogy nem csak a tényleges erő a fontos, hanem annak látszata is. Igyekezett ennek megfelelően tevékenykedni.
A püspök is ki akarta venni a részét a ceremóniából, felajánlott minket díszszázadnak, úgyhogy egész nap gyakorlatoztunk. Kifényeztük a technikát, ami alattunk volt, a legjobb ruhákat kaptuk kölcsön, operettszázaddá váltunk. Valaki kitalálta, hogy a keltáktól zsákmányolt fegyvereket is tegyük közszemlére, így azokból összehordunk egy kupacra valót és feltornyoztuk egy platós kocsira. Az egyik százados ennél messzebbre ment, azt akarta, hogy a kelta foglyokat is vigyük be, mint valami trófeákat. Ezt az ötletet azonban gyorsan elvetették, a tábornok határozottan kijelentette, hogy más ember megalázásában ő nem lesz partner, még ha az éppen kelta is és ellenünk harcolt. Szövetségkötés előtt állunk az eraviszkokkal, arra kellene kondicionálni a lakosságot, hogy elfogadja ezeknek az embereknek a létezését és ne csak a gyűlölt ellenséget lássa minden keltában. Ideje lenne differenciálni a törzsek között – mondta és ebben az MVB teljes támogatásáról biztosította.
A kancellár félrehívott az ünnep előtti estén.
- Salvator, mit tud a római lányról? – kérdezte kíváncsian.
Júlia most is a kórházban volt, egy külön kis szobában lakott, lényegében felgyógyult és fizikálisan semmi baja nem volt. Amikor a papok megkérdezték tőle, hogy mit szeretne kezdeni magával, értetlenül nézett rájuk. Ő úgy gondolta, hogy megmentői majd megmondják neki, hogy mit tegyen. Úgy gondolta, hogy fogoly és azt kell tennie, amit mondanak neki.
Bár tisztában volt azzal, hogy ez a fogság inkább valamiféle védelmet jelent neki. A papok kíméletesen és nagy vonalakban elmondták neki, hogy hova került. Júlia nem rendült meg különösebben, neki teljesen mindegy volt, hogy a barbár kelták vagy a barbár magyarok között kell élnie – egyik világ sem volt közelebb ahhoz az életéhez, amit római polgárként él. Az MVB is hamar elvesztette érdeklődését a lány iránt, amikor kiderült, hogy keltául csak pár szót tud – kevesebbet, mint amennyit a foglyokból sikerült kiszedni – és rabszolgaként esélye sem volt megtudni bármit is a kelták stratégiai terveiből.
És római nemeskisasszonyként magáról Rómáról sem tudott érdemi információt adni. Ismerte a szomszédjait, akik Róma nemesei voltak, elmondta, hogy melyik utcában lehet szép szöveteket és finom sütiket kapni, hogyan kell mindenféle tollakból és szalmaszálakból kis figurákat készíteni, és hogyan kell a fiatal római nemesfiúkkal viselkedni. Egy olyan mikrovilágban élt, aminek leírása a történelemkönyvekből hiányzott ugyan, de nekünk ezek az információk tökéletesen feleslegesek voltak. A legboldogabbak vele a nyelvészek voltak, akik napokig képesek voltak áhítattal hallgatni az élő latin beszédet és örömtől kigyúlt arccal vitatkoztak egymással, hogy a kiejtéssel kapcsolatos melyik elmélet volt a legközelebb a valósághoz. Aztán Júlia jól bezavarta őket a málnásba, amikor közölte velük, hogy gyakran a városban sem értette meg mások latin beszédét, mert annyi nyelvjárás volt használatban.
Nem tudtam, mit akart a kancellár tőlem. Ő sokkal jobban tudta, hogy mi van a lánnyal, akit én már vagy egy hete nem láttam, mert állandóan szolgálatban voltam, vagy készültünk az esküre. A vállsebem is begyógyult, kötözésre sem kellett járnom. Velem soha nem beszélt, csak nézett rám a szomorú szemével.
- Nem tudom, uram – vontam meg a vállam. – Magának jobban kellene tudnia. Miért tőlem kérdezi?
- A lány további sorsa nem közömbös a számunkra. – mondta a kancellár. – Most még talán nem olyan fontos a személye, de a jövőben azzá válhat. A püspök úr szeretné addig biztonságban tudni.
- A püspök úr bízik magában, és úgy gondolja, hogy maga gondját tudná viselni. Ne értsen félre, de a maguk sorsa majdnem egyforma – mentegetőző mozdulatot tett, amikor látta értetlenségemet. – Mindketten elvesztettek mindent és mindenkit, ami és aki előző életükhöz kapcsolta magukat. Ebben a világban mindketten egyedül vannak, senkijük és semmilyük sincs. És egymás mellé sodorta magukat a vihar.
Először fel akartam háborodni a kancellár szavain és el akartam küldeni a francba, de még mielőtt ez megtörtént volna, rádöbbentem, hogy igazat mond. Nem kertelt és nem udvariaskodott – nyíltan elmondta a véleményét. Aminek igazsága fájt, de attól még igazság maradt. Az elmúlt majdnem két hónap alatt nem volt sok időm a múlton gondolkodni és olyankor is csak a családom elvesztése miatti fájdalomig, később pedig ettől a fájdalomtól való rettegésig jutottam a gondolkodásban, összefüggéseiben nem láttam át a helyzetemet.
Most itt álltam katona-rendőr egyenruhában, aminek a karján a feszület jele fehéren világított – noha a valláshoz soha semmi közöm sem volt – a püspöki palota halványan megvilágított, barokk pompával feldíszített folyosóján, velem szemben egy negyvenes éveiben járó, magas, szikár reverendás pap, odakint pedig egy, összes eresztékében recsegő-ropogó maradék civilizáció, ami körül egy ismeretlen és kegyetlen világ sötét árnyai járnak harci táncot és számot vetettem a helyzetemmel. Valóban semmim és senkim sem volt. Persze, itt volt Pilu, meg a századból a többiek, a kancellár, a püspök, akiket valamilyen szinten ismertem már, de az ő ismeretségük csak következménye volt az eseményeknek, nem voltak életem szerves részei. Talán csak Pilu volt a kivétel, aki járőrtársamként a legközelebb állt hozzám, de mostanában nem láttam őt sem. Lakásom a legénységi szállás volt, ruháim, az ágyam, a poharam és a kanalam, mind adomány volt. Életben voltam, mert az életösztönöm vitt előre. Ennyim volt, életösztön. És most a nyakamba akartak varrni egy húszegynéhány éves ókori lányt, akivel még beszélgetni sem tudtam. A lány a megmentőjének tekintett, ennek köszönhettem a Salvator nevet, bár mostanában inkább már a csentőfai eseményt emlegették velem kapcsolatban. Pár csokit adtam neki és leültem pár percre mellé, amikor a kórházban feküdt és meglátogattam, mert éreztem rajta a magányosságot. Így visszagondolva, lehet, hogy a saját magányosságomat próbáltam kompenzálni azzal, hogy őt még magányosabbnak gondoltam.
- És a püspök úr hogyan gondolta ezt? – tettem fel a kérdést, amire ez a szikár és öntudatos pap szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Természetesen semmi erkölcstelenségre nem gondoltunk. – mondta végül. – Felajánlunk maguknak egy kis lakást, itt a várhegy tövében, még a védett zónán belül. Két szoba, külön bejárattal. Áramot és folyóvizet sajnos nem tudunk biztosítani, de a palotában tudnak mosakodni. Az ellátásukról gondoskodunk. Arra kérjük, segítsen a lányt életben tartani és megóvni.
- Napközben mi tanítjuk és tanulunk tőle, de szeretnénk, ha este is felügyelet, megbízható ember felügyelete alatt lenne, akitől megtanulhatná a hétköznapi emberek életét, hogy a későbbiekben egyedül is elboldoguljon. De nem akarjuk kiengedni a farkasok közé – intett a város irányába.
- Ezért gondoltunk magára, Nándor. – még soha nem hívott a keresztnevemen. – Maga jó ember, még ha maga azt is gondolja, hogy nem az és értelmetlennek látja az életét. Ez a lány maga nélkül már talán rég halott lenne, de a maga léte megmentette a haláltól. Ha csak ennyit tett volna, már nem volt értelmetlen az élete. Vállalja a feladatot?
- A lány érdekében – mondtam a kancellárnak halkan, de a tekintetemet mélyen a szemébe fúrtam. – A lány érdekében vállalom. Atyám.
- Megáldalak, fiam. – A kancellár a fejemre tette a kezét. – Fogadd el sorsodat!
Kommentek